Federico García Lorca: A költő igazat mond
Fotó: Wikipédia
Federico García Lorca: A költő igazat mond

A tragikusan fiatalon meggyilkolt spanyol költő rendhagyó szerelmes szonettje Szolcsányi Ákos fordításában.

(fordítói előszó) Kétféle zene van, mondta nekem egy akkor négyéves gyerek, a nyugis és a szomorú. Megsétáltattam a felosztást a neten, ott egészítette ki egy akkor negyvenéves barátom a szexelőssel. Ezek a jelzők jutottak eszembe, amikor az ajánláson gondolkodtam García Lorca sötét szerelmes szonettjei elé, amelyek mintha mindhárom kategóriába illenének, mintegy ők a megtestesült zene.

Nyugis, amennyiben a formabontó drámaíró, a románcot, legalábbis spanyolul, trochaikus bummogásából kirobbantó költő a szonettjeiben egy áthajlásnyi freestyle-t nem enged a ritmusnak, vesszőig, pontig tartó sorok, hangzásukban közepesen izgis rímek, alig-alig variálódó rímképlet jellemzik.

Szomorú, amennyiben itt nincs esőben egymásnak esés, a test nem visszafogja, hanem megvalósítja a transzcendens mondhatatlant, hogy aztán lírai és könyörtelen beszámolók tárgyává váljon – amitől aztán fuccs a transzcendenciának is, a mondhatatlannak is. Innen, ez fokozódik le költészetté, a szavak egy olyan Egész eltöréséről vallanak, amely még akár ép is lehetett volna – ha épp nem esett volna róluk szó. Mintha Wong Kar-Wai pornót rendezne.

Mert ezek szexelős, mi több: homoszexuális kapcsolato(ka?)t megjelenítő versek. „Amikor szerelemről beszél, játszik a szavakkal. Amikor szexről, megdöbbenünk autenticitásától” - írta Lorcáról Francisco Umbral. Talán ettől az involváltságtól és a drámákból ismert végzetszerűségtől lesz mennyire magától értetődő, hogy nem választja a faszt. A szex itt nem kóstolódás, dekadens kacérkodás boszorkányszombatokkal, tabukkal, hanem folyamatos élethalálharc. Innen a verseket átszövő szégyen (Lorca drámáiból tudhatjuk, nem kisebb bűntudattal jár a heteró szexualitás sem), lelkiismereten inneni, állati reakció, a sors része.

Ebben az összefüggésben az erkölcs nem meghunyászkodás és nem a tönkretevőnk tönkretétele. Az erkölcs: otthonunkként vállalni a csendőrkuss és az orgazmikus üvöltés közötti senkiföldjét, megtölteni nyelvvel, adni egy, esetleg még egy (stb.) esélyt az egymásrautaltság didergő katarzisának – a polarizáció pokoli otthonosságával szemben. A sötét szerelem szonettjei nyugis, szomorú, homoerotikus és erkölcsös versek.

*

Kisírom, mi bánt, tudd meg, azt akarva,
hogy te is sírjál ki engem szeretve,
legyenek csalogányok, naplemente,
legyen nálunk tőr, csók, egymást takarva.

Az egyetlen tanú földben rohadna,
leölt virágaim közé temetve,
könnyem, izzadságom rajtuk lehetne
kemény búza örökkévaló halma.

Simuljon csak soha véget nem érő
spulninkra szeretsz-és-szeretlek kunkor,
bágyadt nap, vén hold lassú tüzén égő.

Hisz ami kimarad kölcsönös jussból,
egymás helyett a halál kapja, és ő
árnyékot nem hagy a reszkető húsból.

*

A szöveg eredeti címe: El poeta dice la verdad.  

(A sötét szerelem szonettjei című ciklusból.)

A vers szerzőjéről
Federico García Lorca (1898 - 1936)

Spanyol költő, drámaíró, író. A spanyol '27-es generáció tagja.

A fordítóról
Szolcsányi Ákos (1984)

Költő, bölcsész, műfordító. Legutóbbi kötete: Dávid családjai (Kalligram, 2023)

Kapcsolódó
Federico García Lorca: A költő telefonon beszél szerelmével
Federico García Lorca: Jaj, sötét szerelem, jaj, suttogásod!
Federico García Lorca: Szerelem sebei
Federico García Lorca: A kedves a költő mellén alszik
Federico García Lorca: A rózsakoszorúról
Federico García Lorca: Álmatlan szerelem éjszakája
Federico García Lorca: Az édes panasz szonettje
Federico García Lorca: A levél szonettje