A grúz hegyek fölé derengő éj borul…

A grúz hegyek fölé derengő éj borul;
A vad Aragva zúg előttem.
A könnyű bánat is lasacskán elcsitul;
Te töltöd be borongós lelkem.
Csak te, te egyedül… A csüggedésemet
Fel nem kavarja, dúlja semmi.
De bárhogy is, szívem mégiscsak ég s szeret –
Mert képtelen már nem szeretni.

***hoz

Nem, nem, nem engedem, nincs merszem, nem szabad,
Megint lobogni vad szerelmi őrületben;
Én szentül őrizem békés nyugalmamat,
Nem hagyhatom szivem lobogni önfeledten.

Nem kell szerelmi láz; hanem hát néhanap
Miért ne lepne meg egy percnyi édes ábránd,
Ha úgy hozza a sors, s előttem elhalad
Egy ifjú tiszta szűz, mennybéli, tünde látvány,

Jön és el is tünik?...  Ki tiltja meg nekem,
Hogy elkísérje őt – remélve: nem vesz észre -,
Ó, bánat és gyönyör, sovár tekintetem,
S megáldjam őt: legyen sok boldogságban része,

Vidám és gondtalan legyen, mint kismadár,
Kívánok minden jót e mennybe illő lénynek,
S még annak is akár, kit méltónak talál
Magához, és hogy az nevezze hitvesének.

*

A versek eredeti kezdősorai és megjelenési helye: На холмах Грузии лежит ночная мгла...,Нет, нет, не должен я, не смею, не могу; in: А. С. Пушкин, Полное собрание сочинений в десяти томах, том 3. Москва, 1963