Hát végre! Háború! Lobog
Szent zászlaja a harci dicsnek!
És vér folyik, és jő a bosszúünnep;
És felsivítanak köröttem a golyók.
A harcmezőn majd szomjú lelkem’
Ezernyi élmény tölti el! 
A vad roham a sáncok ellen,
A riadók, a kardzörej,
S harcos, vezér, csaták tüzében
Hogy hullik, hogyha halni kell.
A hősi énekek varázsa
Szendergő múzsámat felrázza.
Új lesz minden nekem: a sátrak, őrködők,
Az ellenség tüze, a vad fohászok,
És dob pereg, gránát süvít, tarack dörög,
Én pedig a halálra várok.
Vajh ébred bennem vak dicsőségakarat,
És szomjú halni-vágy, a hősök harci láza?
S fejemre jut vajon kettős babérfonat?
Vagy végzetem ítél sötét örök halálra?
És elpusztul velem minden: ifjú remény,
A szív nemes tüze, törekvés nagyszerűre?
A testvér és barát emléke, szép erény,
S az alkotói gond, a készülés a műre?
És ó, te, szerelem!... De hát a vad csaták,                                  
A harc, a küzdelem, a hírnév harsogása
Nem nyomja el szokott gondolatim raját?
Szívem a kétség mérge rágja:
Nyugalmam nem lelem, elszáll a kedv hamar,
S nyomasztó csüggedés kárhoztat bénaságra…
Hát hol marad a csatazaj?
Az első ütközet miért várat magára?

*

A vers eredeti címe: Война.