Az épület előtt, ami éveken át az otthonom volt,
továbbmegyek majd egy napon,
próbálom nem mérni a távolságot a barátaim házáig.
A testes özvegyasszony, akinek szeretkező nyögései sokszor fölvertek
az éjszakákban, már nem az én szomszédom.

Semmiségeket találok majd ki, hogy ne feszengjek.
Megszámolom például a lépteimet,
beleharapok az ajkamba és ízlelgetem ezt a gyenge fájdalmat,
esetleg egy teljes csomag papírzsebkendőt
morzsolok szét az ujjaim között.

Nem próbálok kerülőutat keresni,
hogy segítsen túllépni a fájdalmon.
Nem fosztom meg magamat a kószálástól,
miközben a belülről feltörő megvetést rágcsálva
edzem a fogaimat.
És mikor megpróbálok majd megbékélni 
a hideg kezekkel, melyek ide löktek engem,
emlékezni fogok,
hogy én nem maszatoltam össze a fehér fürdőszobát
a saját sötét árnyalataimmal.

Meghaladtak a dolgok. Semmi kétség.
A falak – önmagukban – sosem jelentek meg az álmaimban,
és nem is képzeltem, hogy a festék színe
mennyire illik a szörnyű világításhoz.

Ez az épület éveken át az otthonom volt.
Nem kollégium,
ahol estélyi ruhát hagyhattam volna az ajtó
mögötti szegre akasztva,
ahol a régi képeimet kiragaszthattam volna
valami ragasztóval.

Azt hiszem, hogy a Szerelem kolera idejénből
kiírt érzelmes mondatok
ott már annyira összekuszálódtak,
hogy egy valódi komédia szövegkönyvévé váltak.

(94. március)