Nem a családnál történt ez meg velem, egészen biztos, hogy nem azok között, akikről azt gondolom, hogy ismernek engem –

Az életem, amit sohasem tudtam megragadni, hogy akár csak egyetlen közös fotót is készítsek vele –, most itt van mellettem ugyanabban az ágyban. A hosszú távollét után kinyitja a szemét, nyújtózkodik, mint egy hercegnő, aki bízik abban, hogy az édesapja palotája biztonságos a tolvajokkal szemben, és hogy a boldogság – bár a háborúk nem alszanak el – a bőr alatt van.

Ez az élet, amelyben apák vágyai és anyák ollói, orvosok nyugtató pirulái és harcosok kardja, bürokratikus intézmények ostobasága és költői iskolák ars poetica-ja zsúfolódott össze,

az én életem, amit magam után rángattam városról városra, és elakadt a lélegzetem is rohanva utána az iskolából a könyvtárba, a konyhából a kocsmába, a nájtól a zongoráig, Marxtól a múzeumokig, egy test illatának emlékétől egy álomig a repülőtér várócsarnokában, és mindattól, amit nem ismerek mindazokig, amiket nem ismerek. Az én életem, aminek a létében sem voltam biztos, most itt van mellettem ugyanabban az ágyban, kinyitja a szemét a hosszú távollét után, nyújtózkodik mint egy hercegnő, aki tudja, hogy az édesapja palotája biztonságban van a tolvajokkal szemben, hogy a boldogság – bár a háborúk nem alszanak el – a bőr alatt van.

Így ébredtem fel egy idegen helyen és azon a reggelen, amikor negyven éves lettem. S ha nem lenne tény, hogy Allah eddig sohasem küldött prófétanőket, akkor most azt mondanám, hogy ezek voltak a prófétai küldetés első jelei. S ha nem lenne ez a saját természetem, Mahmoud Darwisht idézném arról „az asszonyról, aki beérett sárgabarackkal lépett be negyvenedik évébe,” vagy Milosz szavait mondanám, „Megéreztem, hogy egy ajtó nyílik bennem, és én bementem rajta.”

Előttem a halottak sora, akik talán azért haltak meg, mert szerettem őket. S az álmatlanság lakásai, amiket gondosan kitakarítottam a szabadnapokon, ajándékcsomagok, amiket nem bontottam ki az érkezésükkor, költemények, melyeket tőlem vettek át sorról sorra, de úgy, hogy kétség támad bennem, valóban az enyémek voltak-e, férfiak, akikkel rossz időkben találkoztam, klinikák, amelyekről semmi emlékem nincsen, csak az ablakok vasrácsai. Az egész életem itt van előttem, meg is ölelhetném, ha akarnám, sőt ülhetnék az ölébe és énekelhetnék vagy sírhatnék.