Borisz Ponomarjev: Jelentés a kalinyingrádi orosz exklávéból
Fotó: Wikipedia / Dima Bushkov
Borisz Ponomarjev: Jelentés a kalinyingrádi orosz exklávéból

Az orosz szerző áprilisban érkezett volna a Petőfi Kulturális Ügynökség nemzetközi írórezidencia programja vendégeként Debrecenbe, hogy a regényén dolgozzon.

Tíz évvel ezelőtt, 2012-ben rave partykban, rock koncerteken és anime partykban fotóztam, és örültem, hogy 30 rubel az egy dollár, és hogy nyitva állnak előttem a határok. Hogy jó minőségű, európai termékeket lehet kapni elérhető áron bámely boltban, és 500 rubelért simán be lehet vásárolni pálmaolaj- és egyéb adalékanyag-mentes ételekből néhány napra.

Öt évvel ezelőtt komótosan készülődtem a fotográfia szakos diplomakiállításomra. Az árak már borsosak voltak, 70 rubel volt egy dollár, a termékek általában gyenge minőségűek, de legalább még ehetőek voltak, néhány óra alatt pedig el lehetett jutni Gdanskig és Rigáig busszal.

Egy héttel ezelőtt azt gondoltam, hogy lassacskán rendeződik az élet: lehetséges, hogy a szomszédos országok elfogadják a Szputnyikot, hogy az esszém megjelenik egy irodalmi folyóiratban, és sikerül még akciósan olajat vennem a boltban.

Öt nappal ezelőtt elkezdtem reménykedni: úgy tűnt, hogy a nagy „kukurátor tesa” (elnézést, hogy egy Pelevin-regényre tett utalással kell élnem) beéri ezzel, hogy egyszerre két protektorátust is létrehozott, és befejezi a játékot az Age of Empires-ben. Nem mindenki dicsekedhet azzal, hogy Bonaparte Napóleonhoz hasonlóan egy nap alatt több államot is létrehoz. Ezt csak olyan tekintélyes államférfiak engedhetik meg maguknak, akikből száz évente egy születik.

Ma igyekeztem felidézni a honvédelmi alapismereteket, miközben azon gondolkodtam, hogy egy jelentős összecsapás esetén vajon a Szovjetek Háza (Kalinyingrád súlypontja) lesz a rakétatámadások célja vagy inkább a Győzelem terének környéke (itt találhatók a kabinetek, ahol a döntéseket hozzák). Olyasmiről, hogy bedől a rubel, nem is volt értelme beszélni – ártatlan apróságnak tűnt (roppant találónak tűnik itt ez a szó, lévén, hogy a rubel holnapra valószínűleg egy eurócentet sem ér már). Ugyanilyen ártatlannak, már-már mindennapinak tűnnek az internet lekapcsolásáról vagy a háborúellenes aktivisták letartóztatásáról szóló hírek.

Az elmúlt négy nap tisztán a pusztításról szólt, ezért adják magukat a történelmi analógiák. 1942 júniusában a midwayi csatában az amerikai zuhanóbombázók hat perc alatt jóvátehetetlen károkat okoztak három japán repülőgép-hordozóban is (a negyedik japán repülőgép-hordozót estefelé támadták és semmisítették meg) – ami a következményeket illeti, elképzelhető, hogy ez volt az emberiség legdurvább tengeri ütközete. Sose gondoltam volna, hogy tanúja lehetek valami hasonlónak: négy nap alatt gyakorlatilag megsemmisítették és jó negyed évszázaddal visszarepítették a múltba az országot, amelyet egykor felvettek a G8-ba. Kőtörőkalapács pusztít el így gyufaházat. Lehetséges, hogy Moszkvában és Péterváron olyan lesz az életszínvonal, mint most vidéken, míg az orosz vidék az 1997-es életszínvonal felé tart – annyi különbséggel, hogy 1997-ben simán lehetett Lengyelországgal kereskedni, vagy simán kinyilváníthattad a német építészet iránti rajongásodat.

Valószínűleg nem is nagyon lehet olyan területet említeni, ami végeredményben ne szenvedne kárt – a gazdaság, a kultúra, az egészségügy, és arra se nagyon van már remény, hogy a környezet szépen lassan, stabilan degradálódik tovább. Ez az egész megsemmisült, mint egy homokvár a szélviharban. Nincs szükség arra, hogy felsoroljam, mekkora kár keletkezett mindabban, ami eddig legalább létezett, még ha szép lassan csúszott is a szakadék felé; de ha a flightradar térképére nézek, akkor felmerül bennem a filozófiai kérdés: Kalinyingrád van most messze Oroszországtól, vagy Oroszország Kalinyingrádtól?

Jó lenne valami vidámabb dologgal zárni ezt a nem túl szívderítő posztot. Az elmúlt négy nap teljesen abszurd, őrült, abnormális volt; ki kell mondanom, hogy ha minden idők és népek legjelentősebb geopolitikai szakértője ma este élő adásban, vihogva fejbe lőné magát, cseppet sem lepődnék meg. Lehet, hogy valaki még viccesnek is találná ezt az egészet. 

*

A fordítás az "oroszposztok — на посту/в посте" sorozat része. Facebookon az #oroszposztok hashtagre keresve elérhető.

Az esszé szerzőjéről
Borisz Ponomarjev (1988)

Orosz író.

A fordítóról
Vass Annamária (1988)

Irodalomtörténész, kritikus, műfordító. 

Kapcsolódó
„Ellenállni nem bús képpel kell” (Orosz zenészek a háború ellen)
M. Nagy Miklós (1963) | 2022.02.28.
Andrij Ljubka: Terrorizmus
Orosz írók, irodalomtörténészek az ukrán helyzetről
Gyürky Katalin (1976) | 2022.03.01.
Guzel Jahina orosz írónő levele külföldi barátaihoz - az ukrajnai háború kapcsán