Elmondtam, sőt, meg is írtam már egyszer ezt az anekdotát, de most szeretném elmondani újra. Úgy számítom, 1981 vagy 1982 táján történhetett, Gerona óvárosában, egy Bistrot nevű bár bejárata előtt. Épp az egyetem felé kaptattam Xavier Coromina barátom társaságában, amikor ő hirtelen megtorpant, hogy üdvözöljön egy nálunk idősebb, szakadt hippinek kinéző fazont, akit akcentusa alapján valami latin-amerikainak, mexikóinak, argentinnak vagy chileinek hittem (akkoriban képtelen voltam megkülönböztetni egyiket a másiktól). Társalogtak. A beszélgetés egy pontján Coromina azt kérdezte a fickótól, hogy halad a regénye, amit ír. A fazon kesernyés fintorral azt válaszolta: „Haladni halad, csak nem nagyon tudni, merre”. Ennyi volt, és nekem ez a mondat valahogy megragadt az emlékezetemben, talán mert titokban én is író szerettem volna lenni, csak csekély tizenkilenc évemmel nem volt bátorságom bevallani, és valahogy imponált is nekem az a természetesség, amivel a figura – egyébként az első igazi vagy magát annak tettető író, akivel találkoztam életemben – a regényéről nyilatkozott. Nyilván biztos voltam benne, hogy soha többé nem hallok róla, és abban is, hogy a fickóból soha nem lesz igazi író, vagy csak egyike lesz azoknak a szerencsétlen latin-amerikai nemzedéktársainak, akiket lezüllesztett a gyökértelenség és a nyomorgás. Ám hét vagy nyolc év múlva, amikor az Egyesült Államokban második regényemet írtam, az egyik párbeszédben egy szereplőm azt találta kérdezni beszédpartnerétől, hogy hogy halad a doktorija, mire az illető azt felelte: „Haladni halad, csak nem nagyon tudni, merre”.

A következő esemény pedig, amihez visszatérek, nem hét vagy nyolc, hanem tizenöt vagy tizenhat éve történt. 1997 decemberében vagyunk. Barcelonában élek épp, onnan látogatok el Geronába, hogy az El Paíst tudósítsam egy gyermekkori barátom, David Sanmiguel kiállításáról. A megnyitóval egyidőben, a kiállítóteremmel szemközti Llibreria 22 nevű könyvesboltban Ponç Puigdevall éppen Roberto Bolaño Telefonbeszélgetések című kötetének bemutatására készül. Bolaño akkortájt publikálta gyors egymásutánban Náci irodalom Amerikában és Távoli csillag című könyveit, így lassan kezdték megismerni a nevét irodalmi körökben, melyekben viszont én, noha akkor már három regényem is megjelent, meglehetősen kívülálló voltam, így egyiket sem olvastam, csak hallottam róluk Enrique Vila-Matastól, aki mindkettőnkkel jóban volt. A vernisszázs előtt kávézni megyek Bolañóval és Puigdevall-lal. Bolaño elmondja, hogy Blanesben lakik, az írásnak szenteli minden idejét, és csak az irodalomból él – „meglehetősen szarul”, pontosítja. Ahogy hallgatom, hirtelen valami megérzésem támad. Megkérdezem tőle, nem élt-e a nyolcvanas évek elején Geronában; igennel felel. Megkérdezem, ismerte-e Xavier Corominát; azt feleli, igen, ismertem. Akkor elmesélem neki futó találkozásunkat a Bistrot bár előtt, majd már a Llibreria 22-ben fellapozom neki második regényemet, amiben az egyik szereplő azt mondja a másiknak, hogy a doktori disszertációja haladni halad, csak nem nagyon tudni, merre. Bolaño felnevet, vele nevetek én is.

Az az est hajnali ötkor ér véget, miután egész éjjel azt rikoltoztam, „Éljen Bolaño!”, mintha csak harsány ünneplést érdemelt volna, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben a szakadt hippi, akit tizenkilenc évesen láttam, mégsem ment tönkre, sőt, ellenkezőleg, igazi író lett belőle. Pár nap múlva otthoni címemre megérkezett a Távoli csillag egy példánya; Bolaño küldte, s egyik nyitólapjára írt néhány túlontúl nagylelkű szót említett regényemről, méltatását pedig így fejezte be: „Éljen Cercas!”

Barátságunk három és fél évig (plusz egy nap vagy éjszaka) tartott. Nem volt hosszú, de nagyon tartalmas. Gyakran találkoztunk, hol Barcelonában, hol Geronában, hol Blanesben. Nyilvános helyeken, nálunk, vagy náluk, vagy barátoknál, kettesben vagy a családjainkkal, vagy Antonio García Portával, Vila-Matas-szal és feleségükkel. Bár többnyire nem is személyesen, inkább telefonon érintkeztünk. És micsoda telefonbeszélgetések voltak, te jó isten! Kezdetben, amikor még Barcelonában éltem, még csak alkalomszerűen, de mikor visszaköltöztem Geronába, naponta hívtuk egymást. Igazság szerint olyanok voltunk, mint egy szerelmespár. Általában este beszéltünk, órákon át, főleg irodalomról vagy az irodalmi életről, ami Bolañónak legalább olyan érdekes volt, mint maga az irodalom, minthogy írói tevékenységének is ez jelentette a hajtóanyagát. Talán furán hangzik, de amikor megismertem, Bolaño tökéletes outsider volt, s noha a geronai időszakot megelőző évek sikerei miatt már neves írókkal és kritikusokkal érintkezett, végig kívülálló maradt. Végtére is csak egy született outsider képes olyan humorral és kegyetlenséggel beszélni a belterjes irodalmi közegről, ahogy azt Bolaño tette. Imádott fecsegni íróbarátairól, akik szerinte kevesen voltak, imádta a nyelvét köszörülni ellenségein, akik viszont rengetegen. Sőt, kedvét lelte abban is, hogy ellenségeket találjon ki nekem, akinek egy sem volt (1997-ben kiadtak Spanyolországban egy antológiát: Páginas amarillas volt a címe, mint a telefonkönyvnek, amiben, a címéhez híven, szinte mindenki szerepelt, aki csak számított nemzedéktársaim közül – kivéve engem. Bolaño e hiányosságot szerette egy sötét kéz aknamunkájának tulajdonítani, a sokkal valószínűbb tény helyett, miszerint nekem akkoriban mindösszesen két olvasóm volt: anyám és ő). Akárhogy is volt, rengeteg dologra pontosan emlékszem ezekből a beszélgetésekből. Csapnivaló írókról és kiváló írókról. Sokszor került szóba Cortázar, Parra, Bioy Casares, Onetti, Rulfo. Jól emlékszem például a beszélgetésünkre Malcolm Lowryról és Luis-Ferdinand Céline-ről; ebben, bármily meglepő, előbbi maradt felül az utóbbival szemben mert – és ez volt a végkövetkeztetés, amire Bolaño jutott, illetve, amire együtt jutottunk –, míg Lowry el akart menekülni a poklából, Céline jól érezte magát benne. Hosszú eszmecserékre emlékszem angol és francia költőkről, Eliotról vagy Baudelaire-ről, amerikai elbeszélőkről, Poe-ról, Hemingwayről, Philip K. Dickről, Kurt Vonnegutról vagy John Irvingről, aki neki nem tetszett, nekem viszont igen. Végtelen beszélgetésekre emlékszem Borgesről, melyek többnyire Bolaño hahotázásába torkolltak, miután kórusban szavaltuk Carlos Argentino Daneri emlékezetes alexandrinusait híres topográfiai eposzából:

Tudják meg, jobb felé, ott, az útszéli jelkőtől
(persze csak mindig észak–északnyugatról menve)
búsul egy csontváz. – És a színe? Mennyfehér lenne,
s a juhakol miatta nem üt el temetőtől.[1]

Ugyancsak emlékszem, amikor a 2666 szerkezetét taglalta, és arra is, hogy beszélt egy (azt hiszem) soha be nem fejezett regénytervéről: a könyv a torreádorokról szólt, a címe pedig Bikaviadal lett volna. Beszélt egyszer egy hosszú verséről is, amely az apjáról szólt, de nem emlékszem, hogy olvastam volna bármelyik művében. Nem jut eszembe viszont egyetlen eset sem, amikor a betegségét említette (tényleg nem tudok róla, hogy bárkivel beszélt volna erről, a húgomat, Blancát kivéve, aki hasonló betegségben szenvedett). Viszont tisztán emlékszem arra a 2000. november 22-ei éjszakára, amelyen hosszasan társalogtunk, majd kisvártatva újra megcsörrent a telefon, ismét ő volt, azt mondta, akkor hallotta a hírt a tévében, hogy az ETA meggyilkolta Ernest Lluchot, és nagyon izgatottan közölte, csak azért hívott megint, hogy megbeszélje velem a dolgot, amiből persze az lett, hogy hajnali kettőig vagy háromig folytattuk az eszmecserét.

Persze emlékszem olyan alkalmakra is, amikor az én megjelent vagy megírás alatt lévő írásaimról beszélt. Korábban futólag említettem, milyen nagylelkűen tudott dicsérni; az én esetemben azonban ez elég ritkán esett meg. 1997 és 2001 között, amikor elképesztő ütemben írta a legfontosabb műveit – egy olyan ember lendületével, aki törött kézzel száll ringbe a halál ellen –, és már meglehetős hírnévre tett szert a spanyol nyelvű irodalmi világban – amely hírnév azonban még csak nem is fogható ahhoz, amire majd halála után emelkedik –, én meglehetősen rossz passzba kerültem. Ismét Geronában éltem, és valamilyen oknál fogva meggyőződésemmé vált, hogy bár mindig is arra vágytam, már soha nem lesz belőlem igazi író. Bolaño mindent elkövetett, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa. Először is közölt a Diari de Gironában egy egész kolumnás cikket, amelyben bizton állította, azért tértem vissza a városba, hogy megírjam azokat a nagy műveket, amelyek már régóra szunnyadtak bennem (természetesen én tudtam, Bolaño tudja, vagy netán gyanítja, hogy az egész csak feltételezés; a gesztus nemességén azonban ez mit sem változtat, sőt); majd valóságos támaszommá vált, állandó bátorítómmá, valamiféle ösztökélő masinává, amelynek feladata a fejembe verni, hogy akármennyire meg vagyok győződve a kudarcaimról, igazi író vagyok, aki csak az írással képes valamiképp személyesen kiteljesedni. Csodáltam Bolañót a könyveiért, de talán még inkább írói magatartásáért, a szenvedélyes radikalizmusáért, amivel kamaszkorától fogva írói hivatásának szentelte magát. Én viszont a magam részéről abban a hiszemben (vagy bizonyosságban) éltem, hogy belőlem hiányzik ez az elhivatottság, az odaadás, s hogy minduntalan kibúvókat, ürügyeket keresek sikertelenségemre, a kötelességem elodázására. Bolaño folyvást emlékeztetett rá, folyvást szembesített vele, azt hangoztatva, hogy még nem késtem le semmiről. Nem tudom, megköszöntem-e neki valaha eléggé.

Igazság szerint legalább megpróbáltam. Úgy értem, megköszönni. A Szalamiszi katonák című könyvemben, amit 2001-ben írtam, van egy szereplő, aki ugyan nem a valós Roberto Bolañót jeleníti meg (az viszont a valóságos Roberto Bolaño volt, aki az elsők között írt a könyvről), inkább csak a mélységes vonzalmat, amit iránta éreztem, és a barátságot, ami összefűzött minket. Csodálkoztam is rajta, hogy nem mindenki látta így, sőt akadtak, akik szerint Bolaño meg is bántódott a fiktív képmáson, amit rajzoltam róla. Nem így volt, s hogy igaztalanul vádoltak vele, arra épp Bolaño említett cikke a bizonyíték. Az viszont igaz, hogy a Szalamiszi katonák megjelenése után eltávolodtunk egymástól. Egyikünk sem volt benne hibás, vagy ha mégis, én voltam az, vagy egyszerűen az a valami, amit Jaime Gil de Biedma „az írók hímestojás jellegének” nevezett. Bizonyos azonban, hogy ezután megszakadt a kapcsolat Bolaño és köztem.

Hallgatásunk csaknem két évig tartott, míg el nem következett a napja vagy estéje, vagyis az estéje vagy napja a három év és egy éjszakának, ameddig barátságunk tartott. 2003 júniusának végét vagy júliusának elejét írtuk. Azon a vasárnap estén a családommal vacsoráztunk, valahol a városon kívül. Két nap múlva indultam volna Mexikóba, és a vacsora alatt, már nem tudom, miért, a feleségem valahogy szóba hozta Bolañót, úgy, ahogy mindig: mintha egy családtagunk lett volna, én pedig abban a pillanatban rádöbbentem eltávolodásunk teljes abszurditására. Hazatérve azonmód fölhívtam a barátomat Blanesben, azt mondtam neki, micsoda baromság, hogy már két éve nem beszélünk, és javasoltam, találkozzunk. Nem lepett meg, hogy egy pillanatig sem kellett gondolkoznia, mit feleljen. „Gyere ide, most rögtön”, vágta rá azonnal.

Így került sor utolsó találkozásunkra. Blanes korzóján ültünk le, egy teraszon, szemben a tengerrel, és csak beszéltünk, beszéltünk, míg csak meg nem éheztünk mind a ketten, és el nem indultunk abba a kínai étterembe, ahol korábban többször is vacsoráztunk. Bolaño szomorúnak vagy csak fáradtnak látszott, noha a viszontlátás mámora miatt jó időbe telt, míg ezt észrevettem. A beszélgetés egy pontján kijelentette, már abbahagyta az írást; gyanítom, nem tudtam, nem akartam vagy szimplán képtelen voltam hinni neki, nyilván azért, mert el sem tudtam képzelni egy olyan Bolañót, aki nem ír. Amikor eljöttünk az étteremből, már hajnalodott. Nekivágtunk, hátha találunk valahol egy nyitott bárt, de nem találtunk. Végül Bolaño új otthonában kötöttünk ki, egy csupasz, fehér falú, félig üres lakásban. Eléggé vigasztalan volt. Bolaño azt mondta, egyedül lakja, noha, tette hozzá, továbbra is együtt van a feleségével és a gyerekeivel, gyakran látogatja is őket a régi lakásukban, a Carrer Amplén. Alig valamire emlékszem az új lakásból, de arra igen, hogy a vécében láttam egy könyvet: Harold Bloom Nyugati kánonjának egy példányát, amely egy Nerudának szentelt oldalon volt kinyitva. Emlékszem arra is, hogy úgy négy vagy öt óra tájban, mikor azt mondtam, mennem kell, Bolaño azt válaszolta, nagyon késő van, miért nem alszom ott nála. Nem tehetem, feleltem, a feleségem halálra rémül, ha felébred és nem talál otthon. Meglepetésemre Bolaño kérlelni kezdett, hogy mégis maradjak. Nem hagytam meggyőzni magam.

Végül ő gyalogolt el velem a sétány parkolójáig, ahol a kocsimat hagytam. Ekkorra már úgy éreztem, hogy bármilyen bánatos és elgyötört is, a barátom nem is akar lefeküdni, inkább átvirrasztja az éjszaka maradékát. Visszavittem a kocsival a házáig, ott búcsút vettünk egymástól, ahogy annyiszor, legalábbis nekem úgy tűnt. Mielőtt kiszállt volna, azt mondtam neki, felhívom, ha visszaértem Mexikóból. Ő bólintott, és csak annyit mondott: „Vigyázz magadra, Javier”.

Nem maradt időm, hogy felhívjam, és arra sem, hogy viszontlássam. Pár nappal azután, hogy megérkeztem Mexikóból, Bolaño meghalt. Hetekkel rá Carolina, a felesége elmondta, hogy igen, igaz, utolsó hónapjaiban Bolaño már nem írt, elfogyott az ereje, és érezte, hogy közel a vég. Azt is elmondta, hogy amikor utoljára találkoztunk, Roberto végül is a Carrer Ample-i lakásban tért nyugovóra, vele és a gyerekeivel. A legjobb helyet választotta az alvásra, amitől nekem persze cseppet sem csillapodott azóta is tartó lelkifurdalásom, hogy nem értettem meg a ragaszkodását, s hogy nem osztottam meg vele elmúlása fölött érzett fájdalmát.

*

Jegyzet:

[1] Benyhe János fordítása

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Javier Cercas: "Bolaño en Gerona: una amistad". In: Uő: No callar. Crónicas, ensayos y artículos. Barcelona, Tusquets, 2023. 

© Javier Cercas, 2023