Javier Cercas: A tiszta kéz
Fotó: Albin Olsson / Wikipédia
Javier Cercas: A tiszta kéz

"Írhat-e egy gazember nagy műveket?" Javier Cercas rendhagyó válasza Ernst Jünger kapcsán Boda Benjamin fordításában.

„A stílus lényegében az igazságon alapul. Csak az igazságos ember képes arra, hogy megmérje minden szó, minden mondat súlyát. Ez az oka annak, hogy a legjobb írókat sosem látjuk rossz ügy szolgálatában.” A fentieket a német hadsereg egyik tisztje vetette papírra a párizsi Raphael szállodában, a náci megszállás idején; Ernst Jüngernek hívták, epikus és arisztokratikus szemlélettel tekintett a világra, és tökéletesen tudatában volt a nácizmus bűnös természetének, ahogy annak a borzalomnak is, amelyet az szabadjára engedett. Mindezek tetejébe lehetetlen úgy olvasni a szavait, hogy ne idézzük fel Jean Cocteau szellemességét: „Van, akinek piszkos a keze, van, akinek tiszta, Jüngernek azonban nincs keze”.

Írhat-e egy gazember nagy műveket? Olyan ember, aki valódi gazságokban vett részt, esetleg igazán aljas ügyeket támogatott? Vagy Jüngernek van igaza, és az emberi tisztesség egy író irodalmi kiválóságának kötelező előfeltétele? A régi kérdés azért merült fel újra (és nem csak Spanyolországban), mert 2019-ben az a Peter Handke nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, aki az egykori Jugoszláviában zajló háborúk idején nem egyszerűen a szerb ügyet, hanem egyenesen Slobodan Milosevic ügyét támogatta. A válasz nem egyszerű. Először is pontosan meg kellene határozni a nagy mű (vagy a nagy író), valamint a valódi aljasság (vagy gazember) fogalmát, ez pedig ritkán bizonyul könnyű feladatnak. Én például úgy gondolom, hogy Jünger nagy író volt, és szó sincs róla, hogy a jelen kényelmébe süppedve erkölcstelen módon egy veszélyben élő ember felett ítélkeznék, az azonban világos, hogy a nácizmus borzalmas ügy volt, Jünger pedig együttműködött vele, még akkor is, ha igaz, hogy a megszállás alatt volt néhány apró, lázadó tette is (mint az, hogy információkat adott át a deportálásokról a francia ellenállásnak), valamint megküzdött azért, hogy tisztességesnek mutassa magát a személyes naplójában. Handke is nagy író, legalábbis az volt első könyveiben, és annak ellenére, hogy a szerbek szerepéről alkotott véleménye jóval árnyaltabb annál, mint ahogy azt ellenségei újra és újra mutatni szeretnék, kétségtelen, hogy általánosságban véve is mérgező gondolatokról van szó. Az esetek és az árnyalatok száma Jünger és Handke példáján túl is végtelen: nem ugyanaz Cela francóizmusa, mint Hamsun nácizmusa, D’Annunzio vagy Malaparte fasizmusa pedig nem egyenlő Neruda sztálinizmusával. Lehet, hogy nem is olyan egyszerű olyan esetet találni, amelyben egy nagy író teljes tudatában lett volna annak, hogy akár tévesen, akár következetesen egy aljas ügyet támogat: erre általában a nácikkal lelkesen együttműködő és fertelmes antiszemita röpiratokat író Louis-Ferdinand Céline példáját szokták felhozni, én azonban nem vagyok annyira biztos abban, hogy az Utazás az éjszaka mélyére című regényétől eltekintve Céline akkora író lett volna („Céline olvasói azt szeretik, ha üvöltve beszélnek hozzájuk” – írta Bioy Casares). Bárhogy is legyen, a kérdés fennáll: írhat-e egy aljas vagy aljas ügyeket támogatva gazemberré lett egyén nagy műveket?

A napjaink értelmiségi világában domináló cinikus hangok általában határozott választ adnak erre a kérdésre; nekem megvannak a magam kételyei. A Saint-Beuve módszere című írásában Marcel Proust úgy érvelt, „hogy a könyv nem annak az énnek a terméke, aki szokásainkban, a társadalomban, vétkeinkben megnyilvánul”[1]; ez az én az író belső énje, a valódi és egyetlen valós énje; a másik, a külső én, a társadalmi én, amely mindennapi életet él, politikai véleményt fogalmaz meg, interjúkat ad, röpiratokat vagy tárcákat ír, nem több egy komédiásnál, aki csak bitorolja az író nevét. Hogy másképp fejezzem ki magam: nem az volt az igazi Jünger, aki a nácikat támogatta, hanem az, amelyik megírta az Acélzivatarbant, ahogy az igazi Handke is Az igaz érzés órájának szerzője, és nem az, aki részt vett Milosevic temetésén. A hús-vér Jünger és Handke két bitorló csupán; az igaziakkal a könyveikben találkozhatunk, azokban lakik a kifinomult, nemes, összetett, mély és saját magukat becsülő énjük. Ott pedig kezük is van, méghozzá tiszta kezük.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Javier Cercas: "Las manos limpias". El País, 2020. augusztus 30. © Javier Cercas

Jegyzet:

[1] Fordította Lóránt Zsuzsa

Az esszé szerzőjéről
Javier Cercas (1962)

Spanyol író, egyetemi tanár. Legutóbbi kötete magyarul: A határ törvényei (Európa, 2015)

A fordítóról
Boda Benjamin Gábor (1985)

Hispanista, műfordító. Újgörög és spanyol nyelvből fordít.

Kapcsolódó
Javier Cercas: Az álomolvasó
Javier Cercas: Egy kortárs babonáról
Javier Cercas: Bolaño Geronában: egy barátság története
Javier Cercas: Terra Alta (részlet)
A rend helyreállítása (Ernst Jünger: A márványszirteken)
Győrffy Ákos (1976) | 2020.10.30.
Guerre (Louis-Ferdinand Céline elveszettnek hitt regényéről)
Szávai János (1940) | 2023.04.18.
Háborúság az előkerült kéziratok körül (Céline Guerre-jéről)
Karafiáth Judit (1943) | 2022.06.03.
Javier Cercas: Ne olvassatok!