Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (M. Nagy Miklós)
Fotó: gaboolvas.blogspot.com
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (M. Nagy Miklós)

Egy neves irodalmár, tizenegy világirodalmi klasszi(ku)s - világválogatottunk soron következő részében M. Nagy Miklós legnagyobb világirodalmi élményeiről olvashatunk.

A végén írom az elejét. Úgy döntöttem, nem a szerintem legjobb (legfontosabb?, legértékesebb?) műveket választom, hanem azt a tizenegy könyvet küldöm pályára, amelyek különösen nagy hatással voltak rám életem során. S az emlékezetemben kutatva olykor magam is meglepődtem a választásomon.

Az első könnyű: az Odüsszeia. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor először olvastam a tévében akkoriban vetített sorozat hatására – és bár elejétől a végéig azóta sem olvastam újra, ott van az ágyam melletti polcon, olykor belelapozok, és elolvasok egy részt: a küklópszosat különösen szeretem. Meg azt, amikor Odüsszeusz a halott anyjával találkozik Hádész birodalmában, és nem tudja megölelni. Háromszor próbálkozik! Mert ezt tényleg nem lehet felfogni. Hogy az ember többé nem ölelheti meg az anyját. Most persze még jobban meghatódok ezen, mint annak idején. Homályos emlékeim szerint akkor, az Odüsszeia olvasásakor éreztem meg először, hogy az irodalom komolyan érdekel, mármint a bennem élő és számomra is meglehetősen idegen és zárkózott, ki tudja honnan a szintúgy idegen testembe bújt lélek olvasási szenvedélyén túl.

Nem fogom most megfejteni a rejtélyt, hogy miként születhetett meg Krisztus előtt nyolc évszázaddal egy olyan mű, amely a legfőbb érv máig amellett, hogy az ember a történelem során nemigen változott –

az Odüsszeia alakjait nagyon hasonló érzések, indulatok, gyarlóságok és nemes felbuzdulások vezérlik, mint korunk irodalmi (és nem csak irodalmi) hőseit… Tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a helyzetükbe, mert jóformán egyetlen gesztusuk sincs, amely a kor körülményei nélkül érthetetlen volna. Modern emberek, még azzal együtt is, hogy mindenféle istenek avatkoznak be a sorsukba folyton. S persze a mű többi csodájára sincs magyarázatom: a nyelvének érzékletességre például – amit én nyilván Devecseri Gábor fordításában élveztem; s aztán nemrégiben, az amerikai Daniel Mendelsohn An Odyssey című ragyogó regényéből (amelynek nagyjából a fele az Odüsszeia elemzése) megtudtam, hogy mennyi jobbára lefordíthatatlan nyelvi finomság van a szövegben. Arra emlékszem, hogy – akkor, általános iskolás gyerekként – az Odüsszeiát olvasva éreztem először, hogy egészen különleges, az enyémnél sokkal okosabb, rafináltabb, kifinomultabb agy működésével van dolgom, és hogy az ilyen érzést ébresztő könyvek fognak igazán érdekelni. S hogy ez a különleges agy (ha egy agy volt egyáltalán) egy oly régen élt testbe volt bezárva, abba borzongató volt – s még mindig borzongató – belegondolni. Különben szerintem egy agy volt az, ugyanaz az agyanyag gyúrta az Odüsszeiát és az Íliászt, ugyanaz a zseni, s valóban Homérosznak hívták, és a kortársai csodálták: nem is tettek hozzá semmit a szövegeihez, mert egy zseni alkotásába nem szabad belenyúlni; nem is tudtak volna, mert érezték, hogy az övék csak agyag a homéroszi agyanyaghoz képest. (Így volt-e? Nem tudom. De így képzelem.)

Nem sokkal később – még mindig általános iskolás voltam – következett a Zola-mánia két éve. Az úgy volt, hogy egyszer csak elhatároztam: el fogom olvasni az összes könyvet a szüleim körülbelül 300 kötetes könyvtárából. Nem volt jó ötlet. Erre elég hamar rájöttem, miután egy Richard Wagner-életrajzon átrágtam magam (a szerző nevére is emlékszem: Keszi Imre) – fogalmam sincs, hogy került oda, hiszen se apám, se anyám nem hallgatott komolyzenét; gyanítom, hogy mint a könyvek nagy részét, ezt is ügynöktől rendelték. Így ment ez akkoriban: könyvesbolt még nem volt Várpalotán, de időnként jöttek ügynökök a bányász lakótelepre is, és elég sok könyvet eladtak – klasszikusokat, útleírásokat, és tessék: akár még Wagner-életrajzot is. Hátha a gyereket érdekelni fogja a klasszikus zene? Tényleg nem értem: ilyesmi aligha fordult meg a fejükben. Zola Germinalját azért mégiscsak elolvastam aztán a szüleim könyvei közül – bizonyára azért, mert apám a kezembe nyomta: bányászként szerethette ezt a könyvet (bár igazán Berkesit és Szilvásit szerette): én pedig annyira a hatása alá kerültem, hogy aztán két év alatt kivettem a könyvtárból és elolvastam minden egyes kötetet a Rougon-Macquart sorozatból, és sok mindent, amit az életről könyvekből tudok (persze főleg arról, hogy milyen csúnya is tud lenni – mert Zola világához képest Várpalota bús bányász lakótelepe is mennyeinek tűnt), Zolának köszönhetek (a Nanának, a Mouret abbé vétkének, a Patkányfogónak). A legmaradandóbb élmény mégiscsak a Germinal maradt. Biztos a személyes érintettség miatt is: a Germinal klausztrófóbiás leírásain át képzeltem el akkor már rokkantnyugdíjas apám valamikori, felfoghatatlanul kegyetlennek és hősiesnek tűnő munkáját (izzadt, izmos, négernek tetsző férfiak a mély vájatokban, amelyek bármikor beomolhatnak); de talán még inkább a brutális realizmusának köszönhetően

– miközben most már persze jó ideje nehezen tudnám definiálni, hogy mit is jelent a realizmus az irodalomban.

Akárhogyan is, a Zola-láz évei beoltottak azzal, hogy a könyvekben mégiscsak szaglásszak az igazi élet után annak minden mocskos részletével együtt. Ahogy a vak bányalovak jönnek-mennek a csillékkel a föld alatt, az valahogy az élet metaforája lett számomra – meg az is, ahogy a bányászok a föld alatt rekedve a bányaomlás után próbálnak életben maradni. És aztán, épp a Zola-láz idején történt is ilyen Várpalotán – az irodalom és az élet egybeért: és ez talán megerősítette bennem, hogy van értelme – mármint az irodalomnak. De talán az életnek is.       

A gimnáziumi évekből már nehezebb választani: volt egy kis Dosztojevszkij-mánia (miután megnéztem a Vígszínházban a Bűn és bűnhődést Ljubimov rendezésében); volt az akkori ambíciózus – vagy sznob? – fiatalok részéről szokásos egzisztencialista pózolás (Sartre, Camus, Dürrenmatt stb.); volt egy rövid Lautréamont-láz; volt sci-fi-időszak Lemmel, Asimovval, Sheckley-vel; volt beleszerelmesedés Boris Vianba; és még sok minden más – de igazán tartós kedvenccé Vonnegut vált. És nehezen tudom eldönteni, hogy A Titán szirénjei, a Macskabölcső vagy Az ötös számú vágóhíd kerüljön be a művek világválogatottjába. Talán mégis a legutóbbi. És talán azért, mert bár minden Vonnegut-mű alaposan felforgatta a gondolkodásomat akkoriban, talán ez a legjobban. Egyszerre bonyolultabb és mégis érthetőbb lett a világ, amikor megtudtam, hogyan bombázták porig Drezdát a „jók”, meg hogy létezhet „kronoszinklasztikus infandibulum”, és ha véletlenül abba belekerülök, akkor megszűnik az idő. Ez valahogy megnyugtató volt: hogy az idő megszűnhet, és valami örök időtlenségben találhatom magam. Nem vettem azért ezt nagyon komolyan, de mégis… Valahogy jó volt érezni, hogy nem annyira egyszerű a világ, amilyennek az iskolában tanítják.      

A következő művel – na tessék! – magamat is meglepem (kutatva emlékeimben): mert Teilhard de Chardin Az emberi jelenség című könyve kétségkívül alapvetően meghatározta a gondolkodásomat: és éveken át szerettem mesélni róla a barátaimnak. Úgy kezdődött, hogy próbáltam nagy filozófusokat olvasni, de nem értettem se Kantot, se Hegelt, se Lukács Györgyöt (ami nem akadályozott meg abban, hogy felvágjak a „tudásommal”, és lelkesen magyarázzam, például, a kategorikus imperatívuszt vagy az intenzív totalitást) – aztán jött a francia jezsuita filozófus könyve, és végre, végre: valamit kezdtem érteni (gondoltam) a világegyetem működéséből. Például azt, hogy a darwinista elmélet nagyrészt helytálló ugyan, de csak akkor, ha feltételezzük egy teleologikus világszellem létezését, amely maga felé, azaz a végső egység és tökéletesség irányába húzza az evolúciót. Ezt, természetesen a finom „tudományos” részletekkel együtt, remekül el lehetett magyarázni; meg azt is, hogy ez az „igazi” gondolkodás: amikor az ember egységbe tudja olvasztani a tudományt, a vallást, a történelmet és a nyelvet – mert Teilhard de Chardin valóban nagyszerű stiliszta is volt (legalábbis így emlékszem: hogy egészen költő nyelven tudott írni az evolúcióról). És azóta is

(bár ma már nem gondolom, hogy olyan meggyőző választ adott volna ő a nagy ontológiai kérdésekre; azokra senki sem adott meggyőző választ)

lenyűgöznek az ilyen szerzők: John Lukacs például, aki egyszerre szépíró és történész; vagy John Updike, amikor kozmológiai fejtegetéseket sző bele egy regényébe; vagy Viktor Pelevin, aki legalább annyira filozófus, mint regényíró…

Ebbe a kategóriába tartozik a következő – még mindig gimnazistakori – kedvenc, Huizinga is: A középkor alkonya (vagy ahogy Balogh Tamás fordította nemrég: Őszi középkor) című könyve. Természetesen voltak már borzongatóan nagy olvasmányélményeim, amelyek szinte odavarázsoltak valamilyen régimúltba (a Quo vadis? például), de Huizinga könyve volt az első, amely kiszakított (bár akkor ezt még nem tudtam volna így megfogalmazni) a prezentizmusból: vagyis abból, hogy a mai érzékeléseink, világnézeteink alapján képzeljük el a múltat.

Huizinga volt az első – és számomra máig a legmeggyőzőbb – író, aki óriási tudásanyaggal felvértezve el tudta képzelni és képzeltetni egy más kor egészen más embereinek a gondolkodását és érzelemvilágát.

Az ilyen – többnyire a középkorról szóló – könyvek azóta is lenyűgöznek: mint például Jevgenyij Vodolazkin Laurosza, amely egy tizenhatodik századi orosz szent életét meséli el, vagy a flamand Jeroen Olyslaegers Vadasszonya, amely hamarosan megjelenik, és a holland-flamand irodalom olyan klasszikusa lesz, gondolom, mint Huizinga műve, mert a XVI. századi életet talán még senki sem ábrázolta regényben olyan érzékletesen, mint ő – miközben azt is érezzük olvasás közben, hogy rólunk szól a könyv: rólunk, akik egy újabb válságkorszakban próbáljuk megtalálni az erkölcsös döntéseket mindenféle politikai és gazdasági erőknek kiszolgáltatva, propagandával bombázva, a keresztény hitre hivatkozó gazemberekkel körülvéve…        

A katonaság alatt olvasott tömérdek könyv közül (mert tényleg, jóformán mást se csináltam ott, mint olvastam) Kerouac Útonja vagy Ginsberg Üvöltése kis híján bekerült a „válogatottba”; a moszkvai egyetemi évek olvasmányai közül pedig fájó szívvel hagyom ki a kiváló orosz filozófiatörténész, Aszmusz Kant-életrajzát (mert micsoda élmény volt végre érteni valamit a klasszikus német filozófiából!); ám ezeket átugorva a következő mű, mely bekerül a válogatottamba, Orwell 1984-e.  Orwellnek – az 1984-nek és az Állatfarmnak – az akkori hatásához nyilván hozzájárult a tiltott gyümölcs édessége (peresztrojka ide vagy oda, az egyetemen még vonalas párttörténetet tanultunk). Most itt épp csak egy gondolatot vetnék fel az 1984-gyel kapcsolatban (melyet az elmúlt években, a diktatúraveszély megerősödésének hatására, jóformán mindenki elolvasott): jó darabig úgy érezhettük, hogy Orwell műve bizonyos értelemben elavult (az új diktatúrák másmilyenek lesznek, a totalitarizmus új, posztmodern formái alakulnak), de a könyv most mégis egyre inkább profetikusnak látszik – például abban, hogy az „új világ” megszokott eleme a folytonos háború. Különben pedig Nabokovval abban (sok egyéb mellett; hiába, hogy az első számú írózseni számomra) nem értek egyet, hogy művészileg értékelhetetlen Orwell regénye: szerintem nincs vele semmi baj, sőt. Orwell-lel talán csak Burgess tud versenyezni „újbeszélben” – de szerintem ő sem, mert eltúlozza, barokkos túlzásokba esik –, miközben már látjuk, kezdjük látni, hogy az új totalitarizmus (mely mintha valóban bújna elő a kígyótojásokból), nyelvileg is orwellien sivár. Az 1984 tökéletes regény – és, sajnos, amíg a világ létezik, valószínűleg mindig aktuális lesz.

Ha már emlegettem Nabokovot, következzen ő (meg hát időrendben is ő jön): a kilencvenes évek elején, az Európa Könyvkiadó fiatal szerkesztőjeként Nabokov volt a legnagyobb felfedezésem. Akkor a Lolita már megjelent, és „minden idők legjobb regényei” közé valószínűleg azt sorolnám be, de a Meghívás kivégzésre olvasása volt az a nagy élmény,

amely a „nabokovisták kicsiny, de harsány törzsének” tagjává tett.

Ez is disztópia, mint Orwell 1984-e: a főhőstől, Cincinnatustól – akit „gnosztikai fajtalanság” miatt ítélnek halálra – elvárják, hogy kedvesen működjön együtt a hatalommal és hóhéraival. A hatalommal való együttműködés a témája egyébként Nabokov másik nagyszerű antiutópiájának, a Baljós kanyarnak is – mindkét könyv elementáris hatással volt rám a kilencvenes évek elején (bár elsősorban nyelvük szikrázó elevenségével, a stílus egy pillanatra sem lankadó s gyakran költői zsenialitásával) –, s most ijedt-szomorúan gondolok arra, hogy a téma – mármint a hatalommal való együttműködés kényszere vagy az ellene való lázadás lehetősége vagy lehetetlensége – mennyire aktuális lett…

A fordító többnyire nagyon megszereti az általa fordított szerzőket, s így vagyok vele én is: Bret Easton Ellis Glamorámája, Tatyjana Tolsztaja A macskánya, Nick Hornbytól a Pop, csajok, satöbbi, Szergej Dovlatovtól a Puskinland, Roman Szencsintől A Jeltisev család (és még folytathatnám) óriási hatással volt rám – arra is például, amilyen stílusban én magam megírtam a Ha nem is egy bomba nő című könyvemet; a válogatottamba mégiscsak egy ilyen könyv kerül bele: Toni Morrisontól A kedves. És csak azért nem A Paradicsom, mert azt nem én fordítottam, s így a hatása mégsem lehetett annyira lehengerlő. Az 1993-as Nobel-díjas (az első fekete bőrű nő, aki irodalmi Nobel-díjat kapott) a magyar olvasók számára igen távoli témát dolgoz fel műveiben, az amerikai rabszolgák sorsát – és több művének is alapvető motívuma, hogy nem mondja meg, a szereplői közül ki fehér, ki fekete bőrű, s ezzel a faji sztereotípiákat rombolja az olvasóban (aki egy idő után feladja a hasztalan találgatást). A kedves egy szökött rabszolganő története, aki megöli a gyerekét, mielőtt elkapnák – hogy ne legyen rabszolga belőle is. A rabszolgák szenvedéseinek hihetetlenül olyan mély ábrázolása ez – de főként nem testi-naturalista, hanem lelki szinten –, hogy a fordítása is gyötrelmes (kínok közt születő élvezet?) volt, és olvasni is az lehet – nemcsak a kegyetlen téma miatt, hanem azért is, mert Morrison semmi módon nem kíméli az olvasót, és már-már kibogozhatatlan lelki szövevényekből csinál iszapsűrű és mégis csillogóan szép irodalmat. (Ami, mellesleg, itt nálunk, Magyarországon, nagyon kevés embernek kellett – s ez akkor, amikor a könyv megjelent, és amikor még voltak bizonyos, azóta elvesztett illúzióim, rossz érzéssel töltött el. Annyira szerettem volna, hogy szeressék Toni Morrisont!) 

Jorge Luis Borges nem írt regényt, csak elbeszéléseket, esszéket és verseket, így aztán nehéz egy művet kiválasztani tőle; ha muszáj, legyen az 1944-ben megjelent Ficciones, amelyben a legismertebb esszéje, a Bábeli könyvtár is szerepel.

Borgest olvasni óriási trip:

egyet jelent azzal, hogy az ember kénytelen a létezés megoldhatatlan kérdésein gondolkodni – ha valaki erre vevő, akkor Borges az ő írója, ha nem, akkor nem érdemes próbálkozni vele; hiszen, mint ahogy ő maga is bevallotta, a könyvek őt mindig jobban érdekelték, mint az élet. (Azért persze vannak életszagú írásai is.) És hát a borgesi nagy kérdések! Épp csak ízelítőképpen: mondjuk, ha az egész világ egy könyv, akkor mi, akik benne élünk és cselekszünk, vajon alkotjuk, írjuk ezt a könyvet, vagy csak eljátsszuk, ami eleve meg van írva benne? Vagy: ha elfogadjuk, hogy a világ és az idő végtelen, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy minden véletlenszerű esemény is már végtelensokszor megtörtént benne – például végtelensokszor élt már ugyanolyan ember, ugyanúgy, a világban, mint amilyen én vagyok? (Mellesleg erre magamban egyszerűen azt felelem: ugyan már, ha el tudjuk képzelni a végtelent – bár nyilván nem tudjuk –, akkor a végtelen változatosságot is el kell tudnunk képzelni.) Ezekbe a kérdésekbe bele lehet őrülni, úgyhogy Borgest, azt hiszem, csak módjával ajánlatos olvasni, kicsi adagokban – de sokat veszít az, aki sohasem próbálkozik meg vele.

Néha jó újraolvasni könyveket – és kiderülhet, hogy ami az első olvasáskor még nem tűnt az igazinak, másodjára megmutatja a szépségeit. Így vagyok Kazuo Ishiguro Ne engedj el című regényével, amely a legnagyobb olvasmányélményem volt tavaly. Elsőre (2006-ban) – egy gyors olvasás nyomán – még nem éreztem zseniálisnak; most, amikor hozzáedződtem Ishiguro stílusához, s amellett közelebb kerültem a halálhoz, végtelenül megrendített ez a disztópia – és azoknak a gyerekeknek a sorsa, akik egy idő után megtudják, hogy szervdonornak születtek, s így életük eleve korlátos: tudják, hogy mindenképp előbb meg kell halniuk, mint más embereknek. Ez majdnem bekerült a válogatottba, de aztán mégsem. Mert

nem hagyhatom ki Pelevint vagy Szorokint: a két zseniális orosz közül, akik előre megírták, ami most történik Oroszországgal, valamelyiknek ott a helye a csapatban.

Legyen hát Vlagyimir Szorokin, a mű pedig Az opricsnyik egy napja – amely egyrészt stílusbravúrok tömkelege, másrészt mintha egy az egyben a mai orosz állam vezetői szerepelnének benne, Putyintól Prigozsinig.   

Végül pedig következzék Lev Tolsztojtól a Háború és béke – mielőtt elolvastam (szerkesztőként) Gy. Horváth László új fordítását, ez semmiképp sem szerepelt volna a válogatottamban. Évtizedekkel ezelőtt az első olvasás nem hagyott mély nyomokat bennem – sokkal jobban szerettem az Anna Karenyinát és a Feltámadást. Most, miközben a szerelmi sztorikat is sokkal mélyebben átéreztem, mint annak idején (persze még igen gyér élettapasztalattal), leginkább azt élveztem a különleges Tolsztoj-agy működésére hangolódva, ahogy a történelemről elmélkedik, vagy épp egy konkrét történelmi eseményről (nyilván főleg a Napóleon elleni háborúról), vagy éppen csak arról, hogy egy katona mit érezhet és tudhat csata közben – és ahogy ellentétben azzal, amire szinte mindenki törekszik manapság (hogy valami egyszerű, frappáns, kattintásvadász magyarázatot találjon mindenre, akár összeesküvés-elmélettel is), ő mindent rengeteg tényező bonyolult összhatásának tud be – elismerve, hogy így aztán meglehetősen vakon bolyongunk a sorsunkban és a történelemben. Hiszen soha senki nem tud mindent tényezőt figyelembe venni… Különben nem tudom, jó-e, hogy nem olyan rég elolvastam a Háború és békét. Tolsztoj most nem engedi, hogy egyszerű választ találjak (vagy akár keressek) az ukrajnai háborúra – miközben szinte össznépi játék lett az egyszerű válasz keresése. 

A válogatottam tehát (amelybe talán már holnap becserélnék valakit):

Homérosz: Odüsszeia (Devecseri Gábor)

Émile Zola: Germinal (Bartócz Ilona)

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd (Nemes László; az újabb kiadások fordítója Szántó György Tibor)

Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség (Bittei Lajos, Rónay György)

Huizinga: A középkor alkonya (Szerb Antal) (Az Őszi középkor címmel megjelent új fordítás Balogh Tamás munkája)       

George Orwell: 1984 (Szíjgyártó László)

Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre (Bratka László)

Toni Morrison: A kedves (M. Nagy Miklós)

Jorge Luis Borges: Ficciones (a kötetben szereplő írásokat többen fordították, és több kötetben is megjelentek magyarul)

Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja (Szőke Katalin)

Lev Tolsztoj: Háború és béke (Gy. Horváth László)

 

A cikk szerzőjéről
M. Nagy Miklós (1963)

Műfordító, kritikus, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője. Orosz, angol és spanyol nyelvből fordít. Legutóbbi kötete: Ha nem is egy bomba nő (Cartaphilus, 2014).

Kapcsolódó
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szilasi László)
Szilasi László (1964) | 2023.05.06.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Bánki Éva)
Bánki Éva (1966) | 2023.06.17.
Világválogatott – Szubjektív 11 a világirodalomból (Bán Zoltán András)
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Turi Tímea)
Turi Tímea (1984) | 2023.03.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kiss Noémi)
Kiss Noémi (1974) | 2023.02.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Háy János)
Háy János (1960) | 2023.01.21.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Tompa Andrea)
Tompa Andrea (1971) | 2022.12.24.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Takáts József)
Takáts József (1962) | 2022.11.26.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kun Árpád)
Kun Árpád (1965) | 2023.08.30.
Világválogatott - szubjektív válogatás a világirodalomból (Darvasi László)
Darvasi László (1962) | 2023.12.24.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Láng Zsolt)
Láng Zsolt (1958) | 2024.05.25.