1968-ban költöztünk az új házba, ami egyáltalán nem volt új, és egy év múlva össze is döntötte a partalját rendszeresen elöntő belvíz. Sokáig udvari vécénk volt. A fabudi mellett omladozó tyúkól, kőhulladék, betontörmelék. 1972 nyarán ott ülök a budi mellett egy norvég vagy svéd, mindenesetre északi nagyregényt olvasok a gyöngéden ellengő szarszagban. Tízéves vagyok. Nyilván a könyvtár felnőtt részlegéből hoztam ki a kötetet, ahová akkor már jártam. Azt a könyvet valamiért lenyűgöző olvasmánynak találtam, izgalmasnak, titokzatosnak. Órákat ültem a tűző napon, néha oda jöttek a tyúkok. A regényből semmire sem emlékszem, sem a szereplőkre, sem a cselekményre, talán csak arra, hogy mindenkinek furcsa, kimondhatatlan neve volt.

Valamikor a múlt század hetvenes éveiben játszották a Reymont regényéből készült filmet a magyar tévében, talán az volt a címe, ami a nagyszabású műnek is, Parasztok. Szerepelt benne egy lány, aki a egy takarosan megrakott boglya tövében jó nagyot szerelmeskedett. Ez a történés, mint kiskamaszt, természetesen fölzaklatott. El is látogattam a könyvtárba, amit akkor éppen átköltöztettek, ideiglenes helye az Almássy úton (más néven Vasút úton), az állomás hosszú, kilométeres utcáján volt. Ez az épület ma is áll, romos és végleg enyészni készül, gyakran szaporázok el mellette és eszembe jut, ahogy akkor odabent, a polcok közötti csöndben keresgélek. Akkor, kisgyerekként a könyvtárban megtaláltam a két vaskos kötetet, és addig lapozgattam bennük, míg rá nem leltem a jelenetre. Elolvastam néhányszor. Mit is mondjak, egy heves, népies baszás szolid leírása. Egyébként még a főszereplő nevére sem emlékszem, direkt nem is néztem utána, Janka, Jadviga, ehhez hasonló név lehetett. Szép, szőke lánynak képzeltem. A többi satírozva.

1977 volt, én már elsős gimnazista vagyok, álltunk Deák Ferivel a törökszentmiklósi buszpályaudvaron és a szolnoki járatot várjuk. Edzésre mentünk az MTE-pályára, a klub első serdülő csapatában játszottunk, abban az évben igazolt le bennünket az NB II-es társaság. Feri tanyasi fiú volt, Szenttamásról motorral járt be Szentmiklósra, az elnyűhetetlen Rigát mindig nálunk hagyta, és aztán együtt buszoztunk Szolnokra edzésre. Míg a busz jött, én Kenneth Roberts regényét, az Északnyugati átjárót meséltem. Akkor olvastam éppen. Mondhatjuk, a hatása alá kerültem. Belefeledkeztem. Hosszan magyaráztam, a busz késett. Egyszerre megláttam Feri arcát, unalom és nyűg, hagyd már abba, meg fogok bolondulni, hát abba is hagytam. Talán rosszul mondtam? Rosszul meséltem? Unalmas voltam? Nem tudom, nyilván. Amikor az ember mindent el akar mesélni, az első fűszáltól az utolsó kutyatejvirágig. Akkor még nem tudatosult, de talán ettől az esettől tudhatom, mert Feri arcát még mindig látom, hogy ami velünk történik, és aminek a hatása alá kerülünk, azt egyáltalán nem könnyű továbbítani. Dehogyis magától értetődő mesélni, elmondani, beszámolni. Az Északnyugati átjárót csodálatosan izgalmas könyvnek gondoltam. Egy szavára, egyetlen epizódjára sem emlékszem már.

1995 idején lehetett, és a nagy Llosa Háború a világ végén című könyvét olvastam el, talán három-négy nap alatt, 

„és valósággal megbolondulva, csöndes őrjöngéssel, a mondatokat falva, ahogyan az elvarázsolt ember költözik bele egy könyv világába.”

A néhány nap alatt éjjel-nappal velem volt a kötet, le se tettem. Úgy olvastam, mint aki megőrült, eszelősen, a képzeletem egész apparátusát mozgósítva. Akkor már magam is régóta írtam, voltak verseim, novellásköteteim, voltak elbeszéléseim, és talán hozzákezdtem egy regényhez is, A könnymutatványosok legendájához, amelynek a befejezése évek múlva lett esedékes. Llosa egészen magával ragadó volt. Talán valami harcos megváltástörténetről volt szó, egy nagyszabású dél-amerikai prófétasztoriról, melynek cselekménye kifejezetten tágas világban, marhacsordák, prérik, és ranchok között hullámzik. Egyébként pedig semmire sem emlékszem belőle.

1998-ban Grazban vagyok, a város fölé emelt Uhrturm tövében. Török rabszolgák építették a tornyot jó ötszáz évvel ezelőtt. Kicsiny ösztöndíjlakás a decemberi fényárban, az osztrák utcákon szakmányban leszállított szombathelyi és kőszegi magyar koldusok térdelnek és nyújtogatják a kezüket, forralt bor és sült kolbász illata száll, ringlispiel forog, a helybeliek nagy, pántlikás ajándékdobokkal igyekeznek hazafelé a melegbe. A kis lakásomban esténként Kertészt és Elias Canettit olvasok, ez utóbbi szerző önéletrajzát. A huszadik század története. Canetti csak magáról beszél. Jó, mert emlékirat, önéletrajt, az élete. Pedig testvére is van. Róla alig szól, említésre sem méltó, ezt megjegyzem. Máskülönben egy szavára sem emlékszem, egyetlen történetére, gondolatára sem, csak arra, hogy a testvérét negligálja, akiről egy szót sem mond.   

2003 tájékán kaptam egy francia ösztöndíjat, a belga határnál állt Marguerite Yourcenar csodás kis háza, melynek emeletén három szobában ösztöndíjas írók dolgozhattak, könyvön, versen, esszéken. Hullámzó, rozsdás vidék. A környéken első világháborús temetők, még mindig meglévő, rémisztő betonbunkerek, sok állat, olcsó belga vásárváros, a lankákon elnyújtózó erdőség. Nem messze az Óceán. Itt, jó húsz éve ezen a langyos őszön olvastam Hesse Üveggyöngyjátékát, a konyhában vackoltam el belga sörök és francia borok társaságában, sok este lapoztam ezt a lenyűgöző könyvet, aminek minden szava üvegharangok csilingelése volt, játék és üvegmatematika, jégrajzok, mozivetítések árnyai a fagyott lélek üvegén. Az épület tövében egerekkel játszottak a macskák. De ha meggondolom, már semmire sem emlékszem ebből a csodából.

2006-ban New Haven-ben olvasom Paul Austert, kicsinykék Európa könyv, a New York trilógia. Ez a kicsiny városka fegyvergyártó település volt száz éve, betelepítették a szegényeket, dolgozzanak a töltényt, hüvelyeket, dinamitot, puskát készítő üzemekben. Majd lezajlott az első világháború, és  a gyári munkások s azok utódai maradtak, viszont a munka megszűnt. Itt van a Yale angol barokot mintázó, a belvárost betöltő, ódon épületegyüttese. Elitegyetem. Karnyújtásnyira a szegény, feketenegyed. Talán Austernél is szerepel egy hajléktalan. Nem is tudom már, furcsa-e, de a regény egyetlen mozdulatára sem emlékszem.

Utolsó választásom, csak egy vers. Percy Bysshe Shelly: Ozymandyás. Talán gimnáziumi tananyag volt,  feledtem a szerzőt, a verset magát, csak a kép maradt meg, a monumentális építmény homokban ázó romja. Mindig kerestem. Nem nagy elánnal, csak úgy alkalomszerűen, Byron, Keats, angol romantika, et cetera. Sehogyan sem találtam, jóllehet akkora eltökéltség azért nem volt bennem. Aztán néhány napja megnéztük a Coen testvérektől a The Ballad of Buster Scruggs című westernt a Netflixen, és annak egy epizódjában egy láb és kar nélküli mutatványos fiú éppen ezt a verset szavalja. Köszöntem, és akkor tovább is adom.