Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szilasi László)
Fotó: pim.hu
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szilasi László)

Egy neves irodalmár, tizenegy világirodalmi klasszi(ku)s - Világválogatott című sorozatunkban ezúttal Szilasi László legnagyobb világirodalmi élményeiről olvashatunk.

Sznob vagyok.

A sznob azt jelenti: úrit játszó, az adott terület felsőbb osztályait majmoló személy. És ez még akkor is igaz, ha ezúttal a majmoló és a majmolt egyaránt én lennék: egy olyan, sokat olvasó embert utánzok, aki nem létezik ugyan, de szintén én vagyok.

Ez nem azért probléma, mert sznobnak lenni gáz, hanem azért, mert a sznobság nem ízlés – bár lehet annak kezdete.

Elég régóta vagyok sznob. Lássuk, mire jutottam vele, mire jutott egymással a sznobéria és az önismeret – mert azért mégiscsak az a legfontosabb, nem igaz?

*

Lev Tolsztoj: Háború és béke

A Háború és békét azért olvastam el, mert anyám (kispolgár a jaminai Pozsonyi utca 50-ből) annak idején elolvasta ezt a regényt. Befeküdt a nyugágyba, olvasott, és két hónapra belefulladt ebbe a hatalmas műbe. Semmire sem emlékezett belőle, de én, akkoriban, a gimnáziumi években éppen olyan akartam lenni, mint ő. Apám finom ember volt, de paraszti származású: a Biblián kívül soha nem olvasott semmit. Anyám erősebb volt, és én azt feltételeztem, hogy az olvasmányai tették erőssé. Végigküzdöttem magam a könyvön, sok örömem nem volt benne, de az utolsó, közel nyolcvanoldalas szövegből legalább azt megtanulhattam, hogy a történelemben élő embernek bizonyosan nincs szabadsága. Jó starterszett volt ez. Később sokat harcoltam nyilvánvaló igazságai ellen.

Lev Tolsztoj: Anna Karenyina

Az Anna Karenyinát azért olvastam el, mert előtte elolvastam a Háború és békét. Úgy láttam, anyámnak jó az ízlése, Tolsztoj pedig akkor is kitűnő szerző, ha olvasása nem is okoz túl sok örömöt nekem. De hát miért is lenne az olvasás célja az öröm? Túl sok örömöt ebben a könyvben sem találtam. Annába beleszerettem, bizonyos értelemben megkedveltem a rettenetes Karenyint is, lenézhettem Vronszkijt, és nagyon örültem, hogy Levin által a földművelés metafizikus létezővé válik – de mindez csupán elszórakoztatott. Az viszont fenyegető volt, hogy Annát végeredményben a társadalom pusztította el – az emberek csupán közvetítői voltak ennek a hatalomnak. És aztán a vén parasztocska. „Borzas szakállú, vén parasztocska csinált valamit, valami vas fölé görbedt, franciául karattyolt, de nem lehetett érteni, ő pedig, mint ebben a rémálomban mindig (éppen ettől volt olyan szörnyű az egész), úgy érezte, ez a parasztocska ügyet se vet rá, csak valami rémséget csinál fölötte a vassal, valami rémséget csinál fölötte.” Elsősorban talán azt tanultam meg ebből a könyvből, hogy az irodalom mint megismerési forma végtelenül veszélyes. Azt is megtudod, amit nem akartál. És az is meglehet, hogy éppen ez lenne az olvasás igazi öröme: végre-végre kiszabadít önmagadból.

Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A nagy Gatsbyt azért olvastam el, mert a gimnáziumi irodalomtanárnőm szerint ez a vékonyka könyv az amerikaiaknak éppen azt jelenti, amit az európaiaknak a Háború és béke: ezt tartják minden idők legjobb regényének. Nem a méret a lényeg, hiszen minden nagy mű a maradéktalan, egy életben gyakorta csak egyetlenegyszer létrejövő alkotói koncentráció eredménye, s akkor már mindegy, hogy az adott regény száz oldalas vagy ezerkétszáz oldalas. Elolvastam, nem láttam így, egyáltalán nem mindegy, de az bizonyos, hogy ez a könyv az emlékeimben legalább tucatszor hosszabb, mint a valóságban. Tökéletes munka, nincs benne hiba – nem mintha a tökéletesség mindig a hiba hiányába volna belerejtve. A szövegben pedig olyan mondatok, amelyeket örömmel hallanék egy temetésen – akár a sajátomén is. „Megértően – több mint megértően mosolygott. Az a fajta ritka mosoly volt ez, teli örök érvényű megnyugtatással, amivel négyszer-ötször, ha találkozunk egy életen át. Egy pillanatra úgy érzed, ez a mosolygás maga az öröklét, s aztán neked kedvező és ellenállhatatlan elfogultsággal – rád – összpontosul. Olyan mértékben ért meg, amilyen mértékben te kívánod, hogy megértsen, úgy hisz benned, ahogyan te szeretnél hinni önmagadban, és biztosít arról, hogy pontosan olyan benyomása van rólad, amit te legjobb tudásod szerint szeretnél nyújtani önmagadról.”

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Én nem tudom, hogy mi az a mágikus realizmus, de azt hiszem, nem egy kis realizmus meg egy kis mágia. Az utódoknak nő egy kis farkuk. No és akkor mi van. Az viszont szerintem biztos, hogy Márquez elővette a világ talán legfontosabb problémáját és témáját, a magányt, és végérvényesen megírta. Ebben a regényben van valami időn túli. Igen, valami időn túli, még akkor is, ha egyáltalán nem tudom megmondani, hogyan is csinálja ezt. Minden változik az időben. Mindennek megvan a maga kultúrtörténete. Lehet azonban, hogy az időbeli eltérések és elmozdulások nem fontosak. A Száz év magány tényleg bejár egy egész évszázadot. De a vége mégiscsak az, hogy amikor az utolsó hős kihagy néhány sort, hogy a jóslatok elébe vágva megtudja, mikor és hogyan hal meg, már érzi, hogy soha többé nem lép ki a szobából, mert „úgy volt elrendelve, hogy a tükrök városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon”.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Mihail Afanaszjevics Bulgakov műve külföldön először Párizsban jelent meg, 1967-ben. A regény azonnal berobbant a világirodalom legjobbjai közé. És teljes joggal: Woland professzor és Behemót, Poncius Pilátus és Jesua Ha-Nocri, a Mester és Margarita Nyikolajevna egymást átszövő történetei bizonyosan adnak százévnyi munkát az értelmezőknek. Szovjetunió, 1930-as évek, Sztálin rémuralma. Egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Bulgakov honnan vehette azt a szabadságot, ami megíratta vele ezt az eszelős könyvet. A rettenetes moszkvai valóság, a jézusi betétregény és a fekete mágia nekem már az egyetemen, azt tanította, hogy az irodalom annyira félelmetes, hogy még a diktátoroknak is tartaniuk kell tőle. Jobb, ha tartanak tőle. Az a véleményem, hogy Mihail Afanaszjevics Bulgakov magából A Mester és Margaritából merítette azt a szabadságot, függetlenséget és szuverenitást, ami a regény megírásához kellett: a haláláig diktálta.

Ivo Andrič: Híd a Drinán

Egy híd négy évszázada. Azt hiszem, Fried István olvastatta el velem. Úgy vélem, a szépirodalmi alkotásokat nagyrészt az hívja elő, az az eszelős félelem, hogy minden, érted, amit mondok: minden elmúlik. Valahogyan meg kellene menteni ezt a mindent. Jó lenne, ha ez a minden hagyna maga után valamiféle nyomot. Úgy gondolom, az irodalomnak végeredményben ezért nincsen semmiféle speciális témája. A mindent akarja megmenteni. Andrič regénye ezért nem foglalkozik az idővel. Pontosabban nagyon is foglalkozik, és csak utána nem törődik vele. A foglalkozás által felejti el. A könyv a következő mondattal zárul: „A Mejdanra vezető lejtős úton ott feküdt Ali hodzsa, és rövid vonaglásokkal kiszenvedett.” Senki sem tudná megmondani, ez a mondat miféle időből származik. A Drina hídja és Macondo ugyanolyan idősek, ám Andrič regénye nem a magányról szól, hanem a közösségek egymást újra meg újra átjáró erejéről – ne tudjad meg.

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában

Amikor a lányom Franciaországban tanult, arra jutott, hogy a franciák azért nem tudnak ügyeket intézni, mert országuk soha nem volt része az Osztrák–Magyar Monarchiának. Robert Musil vagy Heimito von Doderer rettenetes birodalma nem tanította meg őket világuk elborzasztó irányítására. Ez egyfelől üdítő, másfelől tökéletes tehetetlenségre ítéli őket. Proust befejezetlen és befejezhetetlen regénye ennek a különös világnak a működéséről – is – szól a maga rejtett metonimikusságával. Már-már elvész a maga mondandójában. Alig lehet követni és megérteni. De aztán rájössz arra, hogy a feladat nem a részletes és igaz megértés, hanem annak felfogása, hogy interpretáció ebben az esetben sem a veritas, hanem az originalitas jegyében áll. Nem kell az ügyekből metaforákat alkotni. Kapcsolódhatnak egymáshoz metonimikusan is. Lányom legalábbis így értette meg Franciaország poétikus adminisztrációját.

Johann Wolfgang Goethe: Faust

Jó, beismerem: ezt azért tartogattam. Biztos voltam benne ugyanis, hogy semmiféle módon nem fogom megérteni. Elolvasom, és aztán kárba vész. Nem akartam elpazarolni. De amikor megjelent Márton László összegző fordítása, mégiscsak nekiestem: minden lehetséges reggelen két óvatos oldal. Meggyőződésem, hogy azokon a napokon, amikor az ember a Faustot olvassa, egy picike fokkal okosabb lesz. Estére elmúlik. De másnap újrakezdheti. Ez a Goethe nevű ember majdnem mindenből egy kicsivel többet kapott az Úristentől. Csak azért, hogy legyen mihez tartani magunkat, Az ember tragédiája pedig igenis egy Faust-koppintás. A periférikus népek – egy-két kivétellel – általában az központi nemzetek irodalomtörténeti szarát habosítják. A közép-európai országok irodalmát annak alapján is lehetne minősíteni, hogy miféle művet utánoznak – Madách Imre legalább jól választott. Vagy ez itt csupán a Goethe-kultusz nyoma?

Raymond Carver: Kezdők

„Próbálják megérteni, hogy arról van szó, hogy lassan, úgy látszik, már azt sem tudom, hogyan kell viselkedni. Engedjék meg – mondta a cukrász –, hogy megkérdezzem maguktól: a szívük mélyén képesek megbocsátani nekem?” Raymond Carver szövegeiből értettem meg először, hogy bizonyos egyszerű, becsületes, minimalista dolgokat azért nem lehetséges megtenni a magyar irodalomban, mert léteznek olyan hagyományok is, amiket észre sem veszünk. Bizonyára vannak minimalista magyar tradíciók is. De nehezen vehető észre, hogy pl. Kosztolányi Dezső Fürdése valami ilyesmi lehet. Nehezen vehető észre, mert jelenleg nincsen folytatása. Alapvető és borzasztó helyzet ez. És aztán a külföldi kritikusok azt állítják, hogy A fehér király és a Nincstelenek rokon regények. Hát nem tudom.

Cormac McCarthy: A jogász

Mire való a gyémánt? Fokozni az imádott lények szépségét. Amivel elismerjük mind az esendőséget, mind az esendőség nemes voltát. Legnemesebb mivoltunkban a sötétségnek címezve kinyilvánítjuk, hogy életünk rövidsége nem kisebbít minket. Hogy attól mi nem leszünk kevesebbek. Igen, McCarthy efféle dolgokról ír egy olyan forgatókönyvben, amiből 2013-ban Ridley Scott csinált filmet Michael Fassbender, Javier Bardem, Brad Pitt, Penélope Cruz és Cameron Diaz főszereplésével. És mégis! A messzi Amerikában talán már tényleg nem létezik a magas és a gyalogirodalom merev szembeállítása. Jóleső és termékeny ez a megvalósult dekonstrukció.

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete

Valami nagy irodalmi ember azt mondta egyszer, hogy akkor fog ő hottentotta irodalmat tanítani, ha a hottentották is megírják majd a Háború és békét. Én viszont azonnal összekevertem Szenegált Szingapúrral, amikor megvettem Mohamed Mbougar Sarr könyvét a könyvesboltban, és egy francia szakos hallgató azonnal ki is javított, már bocsánat, tanár úr. A könyv csodálatos. Megmutatja, hogy a fiatal gyarmati embernek hogyan kell megérkeznie a gyarmattartók közé, hogy a hatalmas tehetségű és maradéktalanul kimunkált mű hogyan robbanthatja szét a hagyományos, szembeállító felállást. Az emberek legtitkosabb emlékezete egyébként maga az irodalom. A vége pedig egy suttogva feltett kérdés: Írni vagy nem írni? Jobb lesz, sokkal jobb lesz, ha tovább ír.

A cikk szerzőjéről
Szilasi László (1964)

József Attila-díjas író, irodalomtörténész, egyetemi docens.

Kapcsolódó
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Turi Tímea)
Turi Tímea (1984) | 2023.03.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kiss Noémi)
Kiss Noémi (1974) | 2023.02.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Háy János)
Háy János (1960) | 2023.01.21.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Tompa Andrea)
Tompa Andrea (1971) | 2022.12.24.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Bánki Éva)
Bánki Éva (1966) | 2023.06.17.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (M. Nagy Miklós)
M. Nagy Miklós (1963) | 2023.07.22.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kun Árpád)
Kun Árpád (1965) | 2023.08.30.
Világválogatott - szubjektív válogatás a világirodalomból (Darvasi László)
Darvasi László (1962) | 2023.12.24.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Láng Zsolt)
Láng Zsolt (1958) | 2024.05.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Márton László)
Márton László (1959) | 2024.06.29.