Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Háy János)
Fotó: Bach Máté
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Háy János)

Ha végignézek a pályán, a sztárok benne vannak a kezdő tizenegyben, de a kispadon ott a cserejátékosok, akik néha bekerülnek, mert mondjuk, valamelyik sztárt felrúgják és nem tudja folytatni a játékot, vagy kiállítják, mert ugyan jól focizik, de rohadt nagy paraszt és lefejeli az ellenfél veszélyes emberét. Ekkor jön a cserejátékos és mit ad isten, épp az ő góljával menekül meg a csapat a kieséstől. Amikor elkezdtem arról gondolkodni, én kiket tennék bele a válogatottba, arra jöttem rá, hogy jobban érdekel a kispad, mint a kezdő csapat, azok, akik bármikor beállíthatók lehetnek, de soha nem játszanak végig teljes mérkőzéseket.

Apám parancsára kezdtem el olvasni, mert rossz jegyeim voltak olvasásból. Hogy is lehettek volna jók, hisz diszlexiás vagyok. De apám, mint egyszerű logikát követő ember, úgy vélte, gyakorlat teszi a mestert, szóval, olvasnom kell és feljavulnak a jegyeim.

Amikor az első könyveket olvastam, nem tettem különbséget, hogy melyiket írta magyar, melyiket nem magyar szerző. Mindegyik könyv magyarul volt, ezért nekem ezek a könyvek magyar könyvek voltak, például a Tokei-ihto visszatér című regény. Fogalmam sem volt, hogy ki írta, hogy ki az a Liselotte Welskopf-Henrich, aki a címlapon fel van tüntetve, s persze azt sem tudtam, hogy Mándy Stefánia fordította, hogy ő volt ennek az ifjú indiánfőnöknek a magyar hangja. Ez a regény nem volt számomra különb a többi indiánkönyvnél, amely könyvek megerősítették bennem, hogy valójában indián vagyok, miképpen a barátaim is azok. Létrehoztunk egy indián csapatot, amely csapat harcolt a gonosz fehérek ellen. Emlékszem arra a nyárra, amikor újra összegyűjtöttem a csapatot, hogy elkezdjük idén is a szerepjátékot. Ülök ott, az elképzelt tipi előtt és tudom, hogy nem vagyok indián, s hogy ezt meg kell mondanom.

Ez volt az a pillanat, amikor Gojko Mitićről, az NDK-Jugoszláv (ma már egyik ország sem létezik) koprodukcióban készült indiánfilmek sztárjáról leesett a paróka.

Szomorú pillanata volt az életemnek, mert nem az indiánlét múlt el, hanem, hogy nagy szavakat használjak: a gyerekkor.

Ahogy kezdtünk kivakarodni az indián álmokból, lassan más álmok jelentek meg. Ezek az álmok tényleg éjjel jöttek, aztán nappal is, néha szaguk is volt, amit persze szégyelltük, valamint a kidudorodó testrészt is. Ez volt az a kor, amikor az ember nem azért imádkozott, hogy ágaskodjon a férfiassága, hanem azért, hogy ne. Pláne akkor ne, ha azzal a lánnyal beszélünk, akit szeretünk, mert ha ez megtörténik, megalázzuk a szerelmet, ami ekkor még nem kapcsolódott a testhez. Ehhez az érzéshez kötődött egy könyv, amit anyánk dugdosott előlünk. Dino Buzzati: Egy szerelem története (ford. Telegdi Polgár István). Erről a könyvről álmodoztunk a bátyámmal. Minden lapját megtöltöttük a fantáziánkkal, pedig ez a fantázia még akkor elég korlátozott volt. A könyv, ha néha felbukkant, azonnal el is tűnt. Lestük, hová rejti anyánk, de az egymás között csak szexkönyvnek nevezett kötet soha nem került elő. Megtanultuk a szerző nevét, Buzzati, ami számomra máig egyet jelent a hardcore pornóval.

Az el nem olvasott könyvek mindenki életének részei,

a tiltásból el nem olvasott, az időhiányból el nem olvasott könyvek. Azok a könyvek, amikről azt hazudjuk társaságban, hogy persze, hogy olvastuk, mert rettegünk, ha nem, akkor kiűznek ebből az akolból a rettenetes hidegbe. Az el nem olvasott könyvről már mindent tudunk, hiszen annyiszor kerülnek szóba, felesleges volna elolvasni, úgyis unnánk, mint sokan unják az Ulyssest vagy az Isteni színjátékot, vagy egyszerűen már nem időszerű elolvasni, a szükséges időn kívül ki olvas el egy körülményes Jókait, a teljes Don Quijoteról már nem is beszélve. Az el nem olvasott könyvek tulajdonképpen virtuális olvasmányélmények, sokszor többet tudunk róluk, mint azokról a könyvekről, amiket olvastunk, de nem emlékszünk rá, mi volt bennük.

Mit nekem gyerekkor, gondoltam a gyerekkor fejezet végén, amikor itt kopogtat az ajtón a kamaszkor a felnőttek megvetésével és tele gigantikus méretű problémákkal, például, hogy van-e isten. Na, ebbe a kérdéskörbe csúszott bele a Mester és Margarita (fordította Szőllősy Klára). A regényt egy Kati nevű lány hozta képbe, mindketten Budapesten jártunk gimibe, de akkor a vámosmikolai ribizlimezőre voltunk kiparancsolva, úgymond, nyári munkára. A piros bogyókat tépkedtük, mikor a Kati mondta ezt a regényt. Rögvest elolvastam, aztán később újra, hisz orosz szakos lettem. Az egész tele van műviséggel, meg kitalálmányokkal, meg pátosszal, ugyanakkor mégiscsak van benne egy kamaszok számára lenyűgöző szerelem, egy csomó vicc, játékosság, egy csomó megvetés a regnáló rendszerrel szemben és hát ott a Mester regénye, s benne ezzel a nagyon is valószerű Jesuával. A regény csak ugródeszka volt, hogy újraélesszük magunkban a vallással, hittel és a papokkal és persze a társadalommal kapcsolatos összes problémánkat. Nem oldottunk meg semmit, a kamaszkor nem megold, hanem megtanít beszélni a dolgokról, és ebben a tanulásban nagy fogódzók a kispados regények.

A felnőttek hülyék, a társadalom szörnyű, minden tele van hazugsággal és képmutatással, el kell különülni ettől a hamis világtól. Ez volt az egyik alapgondolat bennünk, akik el akartak különülni, de sehogyan nem tudtak, hiszen a nyakunkban lihegtek a szülők, a tanárok, odalehelték ránk a hazugságaikat, holott úgy akartunk élni, mint abban a ma már nevetségesen modoros könyvben, Cocteau Rettenetes gyerekek (Gyergyai Albert) című kisregényében Paul és Elisabeth. A rettenetes gyerekeket nem úgy olvastuk, mint a rettenetes gyerekeket, hanem úgy, mint rettenetes társadalommal szembehelyezkedő fiatalok történetét, ahogy Déry Popfesztiváljában sem az új kultúrával ellenszenvező szöveget láttunk, hanem épp az ellenkezőjét. Elisabeth és Paul elkülönülése a mi társadalommal szembeni megvetésünk bibliája volt. Mert azt akartuk érteni rajta, amit érteni akartunk,

azt akartuk hinni, amit hinni akartunk, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát és a feleségünk, férjünk nem csal meg,

mert minket szeret. Biztos véletlen, hogy szerepelt az a név a telefonján, meg jött az a fura esemes.

Véletlen vagy eleve elrendelés, hogy így vagy úgy történnek a dolgok? A 19. század nagy regényeiben törvényszerűen haladnak a hősök saját pusztulásuk felé. S az egyszerű világértelmezés is ezzel az ajánlattal él. A kérdést mégsem tudjuk eldönteni. Ez a kérdés lobbant be, amikor azt a rövid, talán inkább elbeszéléssornak, mint regénynek nevezhető könyvet olvastam, Lermontovtól a Korunk hősét (Áprily Lajos), és eljutottam az utolsó fejezetig, a Fatalistához. Vulics hadnagy gond nélkül a homloka felé fordítja a fegyvert és elsüti. Meg van töltve vagy nincs? Elsül-e, ha meg van töltve vagy nem? Ha meg kell halni, meghal, ha nem kell, akkor életben marad. Az orosz rulettnek a véletlennel való kacérkodása sok-sok kamaszkori vita elindítója volt, s egyben mint ismeret, megelőlegezte számunkra a kvantumfizika felfedezéseit, hogy a dolgok ok-okozati rendszere nem minden esetben állja meg a helyét. Amikor prózát kezdtem el írni, azt vettem észre, hogy nem vagyok képes azt a lineáris logikát követni, amit logikusan követni kéne, hiszen nem ez a valóságélményem. A valóságélményem abban foglalható össze, amit anyám mondott apám halálakor: Nem így terveztük, kisfiam. S azóta is úgy látom, hogy vagy nem működik ez az egyszerű logika, vagy nem látom azt a rendszert, aminek a szabályai szerint mégiscsak működik. A véletlen és a determináltság dilemmája mellett ott van a regényben egy hős, Pecsorin, az orosz irodalom felesleges emberének egyik mintapéldánya, akivel mélyen azonosságot tudtam vállalni, hiszen nem pusztán a társadalmat szarta le, leszarta még a saját életét is. Igen, ő az, akiben a magunk sorsát láttuk néhányan, mert magunkat éreztük és éltük meg olyanoknak, akiknek nincs szükségük a társadalomra, akikre nincs szüksége a társadalomnak. Akkor még nem gondoltuk, hogy a kiöregedő korosztályok hiába ragaszkodnak foggal-körömmel a hatalmukhoz, egy idő után megkopik a körmük és kihullik a foguk és kénytelenek a náluknál fiatalabbakat helyzetbe hozni.

Ezeknek a társadalomtól elidegenedett embereknek, akikből oly sok van az orosz irodalomban, Anyegintől Oblomovig, akikhez olyan mélyen vonzódtam más kamaszokkal együtt, ezeknek persze vannak tükörfigurái az angolszász világban is. Ilyen a kamaszkori alapműnek számító Zabhegyező, vagy ahogyan Barna Imre fordította, Rozsban a fogó. Tulajdonképpen, ha egy kamasz ezt, Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot és esetleg Ellistől a Less than Zero-t elolvassa, azt hiszem, a legtöbb társaságban megállja a helyét. Ha tud olyan kiábrándult lenni, mint Salinger hőse, Holden Caulfield, akkor biztos sikerre számíthat. És én tudtam olyan lenni, mert másmilyennek a hetvenes és nyolcvanas években nem is lehetett. Élet- és társadalom-megvetők voltunk. Ha nem voltunk elég depressziósak, tulajdonképpen nem voltunk partiképesek. Otthonunkká vált a kiábrándultság, s mint némely betegek a megszokott betegséghez, vagy házastársak a rettenetes férjükhöz vagy feleségükhöz, mi is ragaszkodtunk ehhez az érzéshez, valamint a konformok és a társadalmi elvárások megvetéséhez.

Szerencse, hogy jött a rendszerváltás, talán ez mentett meg sokunkat a pszichiátriától, vagy attól, hogy a Catcher in the Rye-jal a zsebünkben lelőjük, mondjuk, Szörényi Leventét.

 

Fiatalon az ember úgy keresi az igazmondás könyveit, mint éhes vadkan álmában a makkot. Klasszikus megfogalmazásban, mondhatni, szomjúhozza az igazságot. Persze, ott vannak a gyerekkori ajánlatok, például a Biblia, de mivel az egy gyanús szervezet, az egyház használati utasítása, megrendült benne a bizalmunk. Arról nem is beszélve, hogy piszok vastag, meg kit érdekel például a zsidók vándorlása. Ókori szerzők, azok az igaziak, akik azóta sem évültek el. Különösen, ha rövid, mint egy Platón-dialógus vagy még inkább, ha rövid is, meg úgy van megírva, mint egy emlékkönyvben a bejegyzések. Nyilvánvaló, hogy Marcus Aurelius Elmélkedései (Huszti József fordítása) telitalálat. Rövid paragrafusok, szentenciózus megfogalmazások, mert marhára tudja a választ mindenre. Tudhatja, hisz a sztoikus filozófia alaptoposzai eddigre már ki vannak dolgozva, neki csak össze kell foglalnia a fontosabb dolgokat, például mi a faszért keseregjünk a halálon, hiszen jobbára nemlétezők voltunk, és majd nemlétezők leszünk. Amikor olvasom, még épp elég fiatal vagyok, hogy „cicázzak a halállal” (Lovasi András), hiszen úgysem én halok meg, hanem az öregek. Külön ajándék e kötet kapcsán, hogy van olyan része (Első könyv), amit Pannoniában írt, a Garam partján egy árnyas ligetben (ez érthető szerzői túlzás), szóval kicsit magyar műről van szó. A pannon táj ihlette a latin ecsetet.

De kanyarodjunk vissza egy korábban már emlegetett kollégához, nekem barátomhoz (hogy eláruljam a személyes elfogultságot, és igen, ha megkapom az uniós milliárdokat, majd vele is meg fogom osztani), Barna Imréhez. Sok-sok nagyszerű könyv fordítója. Ő az, aki megfogta a rozsban a zabhegyezőt, aki most biztosan haragudna, hogy a Nyitott mű című fontos irodalomelméleti tanulmánykötet szerzőjét a kispadra ültetem, s nem teszem be a kezdő tizenegyesbe. De hát én vagyok a csapatkapitány ez esetben, s Eco regénye, a Rózsa neve (1980, 1986) ott várakozik, hogy talán kihullik a Félkegyelmű vagy a Per vagy Pynchontól a Súlyszivárvány és pályára léphet. Az irodalomtudós nagy alakítása ez a könyv, első az általa írt regények sorában. Lenyűgöző tudással, korismerettel épül fel ez a középkori krimi, aminek a centrumában Arisztotelész elveszett esztétikai műve, a Komédia van. Mint valahai esztétika szakos, az elveszett mű legendája engem is elért, hisz miért ne lehetett volna egy ilyen könyv, amikor az ókori irodalom néhány százalékát ismerjük csupán. A kötet végéhez egy tanulmányt is csapott a szerző, amiben ezernyi fontos és tanulságos dolgot megfogalmaz a regényírásról. A könyv rögvest vitákat generált. De ezek már irodalmi viták voltak. Akik nem szerették, csak egy ügyesen megkomponált krimit láttak benne, ráadásul egy ócska alapötlettel, hogy valami eltűnt és annak a nyomára akarunk bukkanni. Akik szerették, le voltak nyűgözve a korábrázolástól, az okosságtól, a cselekménygörgetéstől, hogy egy ilyen elméletileg pallérozott szöveg mekkora valóságerővel bír. A legfontosabb számomra mégis valami más volt. Az, hogy egy nagyon okos könyv hívja fel a figyelmet arra, hogy van jogosultsága a történetmesélésnek. Nem feltétlenül idejétmúlt, ha valaki elmesél valamit, ha a mondat lenyűgözöttségéből kilépve a történet és a nagyobb szövegegység érvényességét keresi.

Ha az Eco-kötet afféle emlékműve a hagyományos tudásnak, moralitásnak, annak az embernek, akit, mondjuk, a humanizmus ismérvei alapján tudunk értelmezni, egy nem sokkal később megjelent könyv, ami hatásával letarolta a világirodalmat, épp az efféle ismérvek hiányával rendíti meg az olvasót. Bret Easton Ellis Amerikai pszichójának (Bart István) főhőse egyáltalán nem érdeklődik a klasszikus tudás és a klasszikus embereszmény iránt. Belőle mindez ki van hagyva. Nincsenek érzelmei, nincsenek morális korlátai és nincsenek jellembeli sajátosságai, amelyek alapján felismerhető lenne. A fiatal pénzembereket jellemző szabadidős tevékenységek és az általa használt áruk márkája határozza meg a kilétét, hogy ezek után gyilkos, sőt, sorozatgyilkos is tulajdonképpen, nem is meglepő. Emlékszem, már régen, de a könyv megjelenése után állok a Wall Streeten és nézem a New York-i tőzsde előtt, kordonok mögött az utcán bulizó kékinges (akkor kék ing volt az egyenruha), egyen-rövidhajú, némileg borostás fiatal brókereket. Nézem, hogy kívülről fel tudok-e fedezni érzelmi működést vagy mindenütt csak a harsány és üres nevetések, fogvillantós mosolyokat látom. Egyformák. Nem tudnék róluk írni, mert egyformának látom őket. Csak az tűnik fel bennük, ami általános, és ahogy Lukács ezt kifejti a regényelméletében, egyediség nélkül nem teremthető meg a karakter.

Ellis profi író, és épp a túlzott profizmusa teszi számomra a kispadra.

Hogy végletes következetességgel óvja a főhőst mindenfajta érzelmi reakciótól. Egy helyen sem engedi, hogy megroppanjon a páncél és ezért elidegenít a történettől, megunom a humorát, az iróniáját, mert tudom, hogy nem fog már semmi történni, csak végig van mondva a könyv. Persze, hogy mi teszi az embert emberré, hogy mennyiben alapszabály a jellem és érzelmek alakulása, változása, netán fejlődése egy-egy karakter megteremtésénél, vitatható. Egy biztos, a magyar irodalomnak, amely irodalom oly sokszor beleragadni látszik az etikai értékelés mocsarába, talán tanulságos egy ilyen szemléletű könyv. A túlzottan a moralitásra, az amúgy megfoghatatlan szellemi értékekre épülő gondolkodás számára talán figyelmeztetés lehet, hogy máshonnét is rá kell nézni arra, akik vagyunk, minimum a biologikum felől.

Tartok tőle, hogy nem olvasta Ellis, ahogyan engem sem ért el Guy Debord könyve, a Spektákulum társadalma (Erhardt Miklós). Bár a hatvanas évek számos meghatározó munkája, Marcuse vagy Theodore Roszak sokszor ugyan csak részleteiben, de mégis elérhető volt, Debordról először egy amszterdami egyetemistától hallottam, ahol féléves szeminárium követte végig a szituacionista mozgalom működését, s persze a legfontosabb alkotó, Debord volt a középpontban. A mű már 2006-tól elérhető volt magyarul, s aztán most megújított fordításban újra megjelent. Alig lehet hinni és érteni, hogy egy ’67-ben megjelent munka ennyire látta azt a pszeudo-világot, amit a termelés és az áru, az emberarcúvá váló kapitalizmus megteremt. Hogy már akkor világos volt Debord számára, hogy a valóságérzékelésünket elfedi a valóságot lenyomó virtuális valóság, ami maga spektákulum, az álvilág. „(A)z érzéki világ helyébe egy képgyűjtemény kerül, amely felette lebeg, ugyanakkor színtiszta érzékiségnek mutatja magát.” Az ilyen és ehhez hasonló mondatok olyan mértékben a mai világ hamisított valóságát írják le, hogy szinte megretten az ember, mikor olvassa. Az áru, a termelékenység növelése, a folyamatos fogyasztásra való késztetés, tulajdonképpen a vásárlás és az eladás kategóriái között tudja csak értelmezni a sorsunkat, ahol a saját létünk is eladhatóságként van jelen, ahol a cselekedetünk vagy az áru létrehozásában mutatkozik meg, vagy az áru megszerzésében. Talán nem mindenütt állja meg a helyét egy-egy fejtegetés, de rendkívül impulzív szöveg és szenvedélyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a modern kapitalizmus kritikája nem csupán jogos, de egyben szükségszerű is, még akkor is, ha Debord gondolatait követve, tulajdonképpen nincs menekvés a spektákulum fogságából, gyakorlatilag a kritikája is belőle fakad.

Talán belőle fakad, hogy oly sok könyv szól valaha ideális világokról, ahol a valóság még valóság volt, és nem idegenedett el tőlünk, amikor a világhoz való viszonyunk nem merült ki a fogyasztásban. Véletlen bukkantam erre a vietnámi könyvre, a Csukott szemmel nyiss ablakot címűre (Nguyễn Ngọc Thuần). Épp Vietnámban voltam, összetörve, egyedül egy óceánparti városban, Hoi An-ban (épp Huéből mentem oda, ez lehet, hogy csak nekem vicces). Amikor végleg ledönti az embert a kétségbeesés, arra kell kapacitálnia magát, hogy cselekedjen. Biciklit béreltem, kifárasztottam magam, belegázoltam a vízbe, olcsón tengeri dolgokat ettem. Ez az én hozományom vidékről, a cselekvésre való képesség. Aztán mintha javulni látszott volna a belsőm, addig semmire nem tudtam odafigyelni, de most elkezdett hiányozni, hogy olvassak valamit. S akkor a kis szálloda könyvtárában találtam egy könyvet. Ez volt. Egy vietnámi faluban felnőtt kisgyerekről szólt. Volt benne jó és rossz, volt benne helyes és helytelen, volt benne elfogadás és hősiesség és egyszerű küzdelem az életért és a szeretésért. Olyan világot ábrázolt, amiben én is felnőttem. Persze a kellékek mások voltak, mert például nem volt vízibivalyunk. Egy olyan világ, ami előtte van a Spektákulum világának, s talán még a felvilágosodás pozitív eszmerendszerének is.

Egy vietnámi költő mesélte, hogy amikor visszaköltözött a háború után Vietnámba, nem találta a múltját, mert meghaltak azok, akikkel átélte. Valahogy így vagyok azzal a gyerekkorral, amikor még indián voltam, vagy épp Dobó István katonája voltam, hogy ez a gyerekkor nem elmúlt, hogy átadja a helyszínt az újabb gyerekeknek, hanem ez a gyerekkor megsemmisült. A keretei haltak meg, hogy helyébe egyik oldalról a világot elárasztó áru kerüljön, a másik oldalról pedig a fogyasztó, aki biztosan megtalálja a számítását, hisz minden árfekvésben van már áru. Talán a vietnámi kolléga könyve is egy áruajánlat, és én megvettem, aztán le is fordítottam, mert otthon éreztem magam benne. Lehet, hogy csak a hamisított világ nekem készült díszletei közé keveredtem. Lehet. Nem tudom. De az biztos, a spektákulum világa olyan, amit megkerülni nem lehet, keresztül kell rajta gázolni, mint egy véget nem érő erdőn, hátha kijutunk. És ki kell jutnunk, mert valóság nélkül megszűnünk létezni.

A cikk szerzőjéről
Háy János (1960)

Író, költő. Legutóbbi kötete: Szavalóverseny. Kisegítőkönyv íróknak és olvasóknak (Európa, 2022)

Kapcsolódó
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Tompa Andrea)
Tompa Andrea (1971) | 2022.12.24.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Takáts József)
Takáts József (1962) | 2022.11.26.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szécsi Noémi)
Szécsi Noémi (1976) | 2022.10.29.
Világválogatott – Szubjektív 11 a világirodalomból (Radnóti Sándor)
Radnóti Sándor (1946) | 2022.10.01.
Világválogatott – Szubjektív 11 a világirodalomból (Bán Zoltán András)
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kiss Noémi)
Kiss Noémi (1974) | 2023.02.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Turi Tímea)
Turi Tímea (1984) | 2023.03.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szilasi László)
Szilasi László (1964) | 2023.05.06.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Bánki Éva)
Bánki Éva (1966) | 2023.06.17.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (M. Nagy Miklós)
M. Nagy Miklós (1963) | 2023.07.22.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kun Árpád)
Kun Árpád (1965) | 2023.08.30.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Láng Zsolt)
Láng Zsolt (1958) | 2024.05.25.