Mintha a rombolás erői nem volnának elegendőek,
a munkások a két kezükkel
szakítják ki az ablakot, ahol máskor a dzsinnleányok szoktak beszökni,
és kirúgják a hátsó ajtót, hogy nem marad semmi, ami emlékeztetne rá,
elhullajtott kristálycukron járok, narancs és mangó magvak fölött, mit szégyenlős
látogatók rejtettek el fekete kendőikkel –,
az alkonyi istentisztelet után szoktak jönni, hosszú galabijájuk szegélye
ennek az ajtónak a küszöbét súrolta,
ajándékok és varázslatok ajtaja volt – és egy önmagára nyíló ajtó lett.
A tető, ami nem tudta megvédeni a gyermekkort a Delta esőitől,
most visszatér eredeti állapotába: csupasz gerendák, könnyen megszámolhatók.
Most bontják az ő elhagyott hálószobáját, még mindig vizes
hajszálai kerülnek elő. Vizes haj a vályogfal repedéseiből.
Egy fal, most perceken belül ledöntik és egy kupacnyi por lesz belőle
mintha soha, senki sem támasztotta volna neki a hátát.
Lefekvés előtt vagy hajnalban szokott megmosakodni az anyám?
Kiszedte-e a hajszálait a fésű fogai közül
az irigységtől tartva és a tűztől és a szomszédok gonoszságától?
Anyám haja csillog, mint ajándék, mint büntetés.
Miféle kapcsolat fűz bennünket össze most?
A ruháit eladományoztam, mert nem illettek hozzám.
Ha most találkozhatnánk, én az ő nővére lennék.
Miféle kapcsolat köt hozzá, mikor a méhét is eltemették vele, itt,
az eukaliptusz tövében, ahol a korai halál kézzel foghatóan közel van.