(Az elhunyt Diderot úr egy kéziratából[1])

A*** márki[ii] szeretetreméltó és kellemes fiatalember volt, aki szívesen hódolt élvezeteknek, egyébként pedig nem volt a legelismerőbb véleménnyel a női erényről. Így is akadt azonban egy hölgy, aki vonzalmat ébresztett benne: Madame P***, egy előkelő és gazdag özvegy, akit sziporkázó ész, hibátlan illem és nagyvilági fellépés jellemzett, ám egyszersmind büszkeség és fennkölt szellem is.

A márki valamennyi korábbi kapcsolatát megszakította, hogy egyedül ezért a hölgyért éljen. A legnagyobb odaadással udvarolt és minden lehető módon kedveskedett neki, hogy vonzalma hevességéről meggyőzze, sőt végül még a kezét is felajánlotta neki. A márkinő azonban, aki még korántsem felejtette el, milyen boldogtalan volt az első házasságában, az élet bármilyen más megpróbáltatásának inkább kitette volna magát, mint egy második frigynek.

Az asszony nagyon visszahúzódó életet élt. A márki régi ismerőse volt elhunyt férjének, így annak idején nyitva állt előtte a hölgy és férje háza, s a márkinő a férj halála után sem vonta meg tőle vendégszeretetét.

A hízelgő széptevés egy világfi ajkáról nem hagyhatta közömbösen az asszonyt. A márki kitartó udvarlása, személyes tulajdonságaival tetézve, ifjú kora, előnyös külseje, mélyen izzónak és igazinak tetsző szerelme, másfelől a márkinő magányos életmódja, gyöngéd érzésekre hajló temperamentuma – együtt volt tehát minden, ami egy női lélek elcsábítására alkalmas, és meg is tették hatásukat a hölgyre. Madame P*** hónapokig tartó, végül eredménytelen ellenállás és saját magával vívott szívós küzdelem után végül megadta magát. Egy szent eskü mindenkor szokásos formalitásai után a márki végre boldognak mondhatta magát – és az is maradhatott volna, ha szíve hű maradt volna ama gyengéd érzelmekhez, amelyeket annak idején oly ünnepélyes esküvéssel bizonygatott, s amelyeket kedvese oly lelke mélyéből fakadóan viszonzott.

Így telt el néhány év, míg azután a márki némiképp egyhangúnak kezdte találni a hölgy életvitelét. Járjon társaságba, javasolta neki; a márkinő megtette – fogadjon vendégeket; a hölgy beleegyezett – adjon ebédeket, vacsorákat; kedvese ebben is engedett. Végül aztán jött egy nap, majd jöttek napok, amikor az ifjú A*** úr egyáltalán nem mutatkozott. Hiányzott az asztaltól délben – vacsoránál úgyszintén. Sürgős ügyletek szólították el, amikor kedvesénél volt; ezúttal, mondta, kénytelen lerövidíteni látogatását. Ha jött, egy-két szót mormolt csupán, elnyúlt az asszony kanapéján, kézbe vette ezt vagy azt a brosúrát, majd félrehajította, játszadozott a márkinő kutyusával, sőt megesett, hogy el is aludt. Eljött az este – a márkinak ingatag egészségére való tekintettel ajánlatos volt időben hazamennie; ez Tronchin nyomatékos utasítása volt, márpedig Tronchin, hát ő bizony – szentigaz! – páratlan férfiú; azzal A*** vette a kalapját és a botját, s már el is illant; szórakozottságában alighanem még Madame P***-t is elfelejtette megölelni búcsúzóul. Madame P*** érezte, hogy már nem szeretik, de bizonyosságot kellett szereznie, amire nagyjából a következő módon került sor:

Egyszer, miután befejezték az étkezést, a márkinő így szólt:

– Miért van ennyire gondolatokba temetkezve, márki?

– És ön miért, kegyelmes asszonyom?

– Ahogy mondja; valóban – ráadásul milyen szomorúakba.

– No de miért?

– Ah, semmiség.

– Nem, ez nem igaz, madame csak ki vele! – s közben a fiatalember ásított. – Csak mondja meg, mi bántja. Az mindkettőnket jobb kedvre fog deríteni.

– És erre itt nálam akkora szüksége van?

– Jaj, nem! … Hát hiszen tudja … Mindenkinél előfordulnak olyan órák…

– Amikor csömört érez?

– Nem, madame, nem, nem! Igazságtalan velem, becsületemre! Semmi efféle. A legkevésbé sem! Csak éppen vannak olykor pillanatok; nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam.

– Kedves barátom, már egy ideje nyomja valami a szívemet; el akartam mondani önnek, de mindig visszatartott a félsz, hogy megsérthetem vele.

– Megsérteni? Ön engem?

– Talán – de Isten a tanúm, hogy vétlen vagyok. Akaratomon kívül, sőt tudtomon kívül alakult így, fokról-fokra. Nem lehet másképp – csakis Istentől való átok lehet, mely az egész emberiséget sújtja, hiszen én… még én magam sem vagyok alóla kivétel.

– Ah, madame… Csak nem attól fél …hm… nos, halljuk, miről van szó!

– Hogy miről? – Ó, én boldogtalan vagyok. – És önt is boldogtalanná fogom tenni. – Nem, márki, jobb, ha hallgatok.

– Csak beszéljen őszintén, kedvesem. Hát titkol valamit előttem? Elfelejtette volna, hogy bizalmas viszonyunk első számú feltétele az volt, hogy semmit nem hallgatunk el egymás elől?

– Épp ez az, ami az aggodalmamat táplálja. Amit most a szememre vet, márki, éppenséggel az hiányzott még ahhoz, hogy a legteljesebb mértékben bűnösnek érezzem magam. – Nem találja úgy, hogy egészen odavan a hajdani élénkségem és kedvem? Nincs kedvem sem enni, sem inni. Sőt aludni sem szeretek már. Meghitt viszonyunk kezd terhemre lenni. Éjfélkor gyakran ilyeneket kérdezek magamtól: Hát már nem olyan kedves és szeretetreméltó, mint volt? – De: olyan, amilyen volt. – Van bármi ok, hogy panaszod legyen rá? – A legcsekélyebb sincs. – Rosszhírű házakat látogat netán? – Ugyan dehogy. – Vagy nem érzed őt olyan gyöngédnek, mint egykor? – Szó sincs róla. – De ha a barátod olyan, mint volt, akkor csak te változhattál meg! – Te, igen, valld be magadnak, te változtál meg. Szikrája sincs már meg a vágyakozásnak, amellyel valaha vártad őt, árnyéka sincs az örömnek, amellyel fogadtad; nyoma sincs már az édes szorongásnak, melyet akkor éreztél, ha elmaradt, sem a még édesebben felbuzgó örömnek, amikor ismét érkezett, amikor hallottad léptei kopogását, amikor bejelentették, amikor belépett… Ó, mindez odavan, elmúlt; idegen lett számodra.

– Hogyan, madame?

A márkinő ekkor két kezébe temette arcát, lehorgasztotta a fejét, és hallgatott egy darabig. Majd újra megszólalt:

– Tudom, mit válaszolhat erre. Fel vagyok készülve rá, hogy csodálkozni lássam önt; hogy a legkeserűbb szemrehányásokkal illessen; de kíméljen meg, márki… nem, ne kíméljen. Mondjon ki mindent. Megérdemlem. El kell viselnem. Igen, kedves márki, így van – mindez igaz – de nem elég rettenetes, hogy idáig jutott a dolog; még ama szégyenig / annak szégyenéig is le kellett süllyednem, hogy színleltem ön előtt? – Ön az, aki volt, de én nem vagyok az, aki voltam. Ugyan továbbra is tisztelem önt, ugyanannyira; nem! még jobban, mint valaha, de; de egy olyan asszony, amilyennek ön ismer, egy asszony, aki hozzászokott ahhoz, hogy szíve legtitkosabb rezdüléseit is megvizsgálja, és soha ne csapja be önmagát, ez az asszony nem titkolhatja el saját maga elől, hogy e szívből elillant a szerelem. Ez a szembesülés – óh, érzem – a legrettenetesebb, ám ettől még nem kevésbé igaz. – Ingatag hűségű, hazug: én! – Dühöngjön csak, kedves márki; becsméreljen! Átkozzon el! Bélyegezzen meg a leggyűlöletesebb névvel. Magam már megtettem ezt. Mindent, az égvilágon mindent kész vagyok hallani öntől, csak azt az egyet nem, hogy csalárdul színlelek, mert erre nem szolgáltam rá.

Madame P*** ekkor ültében félrefordult a kanapén, és hangos sírásra fakadt.

A márki az asszony lába elé vetette magát.

– Nagyszerű asszony! Isteni asszony! Még egy ilyen asszonyt égen-földön nem találni! Nyíltsága és becsületessége megszégyenít, meghat – legszívesebben meghalnék a szégyenkezéstől. Micsoda jellemóriásként áll itt mellettem, minő törpe vagyok önhöz képest! Ön kezdte a vallomást, de a vétket én kezdtem. Nyíltszívűsége ellenállhatatlan erővel hat rám – szörnyeteg volnék, ha egy pillanatig is haboznék viszonozni. Igen, madame, nem tagadhatom: az ön szívének története szóról-szóra megegyezik az én szívemével. Minden, de minden saját magának megütközve feltett kérdése az én bensőmet is felkavarta. Csakhogy én magamba fojtottam és hallgattam – s talán még sokáig hallgattam volna – talán soha nem lett volna bátorságom a vallomáshoz.

– Ez valóban igaz, márki?

– Igaz, asszonyom; és mindketten szerencséseknek tudhatjuk magunkat, amiért egyszerre tudtunk úrrá lenni egy olyan szenvedélyen, mely olyan mulandó volt, mint a miénk.

– Ahogy mondja, márki; nagyon szánnivaló volnék, ha bennem később hunyt volna ki a szerelem, mint önben.

– Biztos lehet benne, madame: én voltam az első, akiben kihamvadt.

– Úgy van, uram! Ilyesmit érzek.

– Ah, márkinő, drágám! Soha nem láttam önt ilyen ellenállhatatlanul bájosnak, ennyire szeretetreméltónak, ilyen szépnek, mint ebben a pillanatban. Ha korábbi tapasztalataim nem bátortalanítanának el, izzóbban szeretném önt, mint eddig bármikor.

Miközben ezt mondta, a márki megragadta és hevesen megcsókolta az asszony mindkét kezét. Madame P*** némán tűrte a szívét marcangoló halálos kínt, majd így folytatta:

– De most hogyan tovább, márki? Egyikünk sem vethet, gondolom, a másik szemére csalást. Önnek ugyanolyan joga van a becsülésemre, mint eddig, s remélem, én sem játszottam el a jogomat az önére. Akkor hát találkozunk ezután is? Váltsuk a szerelmünket a leggyöngédebb barátságra? – Ezzel megtakaríthatjuk magunknak mindama szomorú jeleneteket, apró hűtlenkedéseket, gyermeteg évődéseket, mindazon kétértelmű célozgatásokat, amelyek a felszínes szenvedélyt kísérni szokták. Mi leszünk az egyetlen példa arra, ami még senkinek nem sikerült. Ön ezennel visszanyerte korábbi szabadságát, s nekem visszaadja az enyémet. Így, barátokként hajózunk át az életen. Ön mint bizalmasának számol majd be nekem minden új hódításáról. Én sem titkolom el ön előtt a sajátjaimat – mármint ha lesz ilyenem, mert igencsak félek, kedves márki, hogy ön ezen a téren kissé elbátortalanított. S mindez, semmi kétség, páratlanul jól fog működni – ön időről-időre támogat engem a tanácsaival, ahogyan én önt az enyéimmel – végül pedig… ki tudja, mi történhet?

– Ahogy mondja, madame, mindenesetre arra lényegében már e pillanatban mérget vehetünk, hogy ön minden összehasonlításból győztesen fog kikerülni, s hogy én napról napra melegebb és gyengédebb érzésekkel fogok visszatérni önhöz, és hogy végül minden, de minden arról fog meggyőzni, hogy P*** márkinő az egyetlen asszony, aki boldoggá tud tenni. S ha majd akkor visszatérek, szent bizonyosság lesz, hogy ön életem hosszáig magához láncolt.

– De mi történne, ha visszatérésekor ön nem találna már meg engem? – Hiszen tudja, márki, hogy az ember néha fölöttébb furcsa. Előfordulhat, hogy holmi önfejűség, szeszély vagy szenvedély valaki más felé fordít, olyan valaki felé, akit ön még csak nem is becsül különösebben nagyra.”

– Szó se róla, ez rosszul esnék, madame, de föl sosem panaszolhatnám. Egyedül és csakis a sorsra kellene hagyatkoznom, amely elválasztott minket, mert úgy akarta, és amely megtalálja a módját, hogy újra összekössön bennünket, ha úgy kell lennie.

Ezt a beszélgetést unalmas prédikáció követte az emberszív állhatatlanságáról, az esküvések megbízhatatlanságáról, a házasságok börtönéről. Rövid ölelés után a márkinő és barátja elbúcsúztak.

Amilyen nagy önuralmat kényszerített magára kedvese jelenlétében madame P***, olyan félelmetes volt fájdalmának kitörése annak távozása után. „Tehát igaz”, kiáltotta, „bizonyosnál bizonyosabb: nem szeret már!” – Miután első felindulása elmúlt, és néma dühvel rágódott az elszenvedett szégyenen, bosszút ötölt ki, példátlan bosszút, olyat, mely elrettent minden férfit, aki nem átall tisztességes asszonyt megcsalni, s ezt a bosszút aztán véghez is vitte.

A márkinő valaha ismeretségben állt egy vidéki asszonnyal, akinek egy vesztes per miatt leányával (egy rendkívül szép és jó nevelésben részesült hajadonnal) Párizsba kellett költöznie. Madame P*** most megtudta, hogy ez az asszony, minden vagyonát elveszítvén az illető perben, odáig jutott, hogy most örömházat tart fenn. Ott összejönnek a férfiak, játszanak, vacsoráznak, majd egy vagy két vendég ott marad éjszakára, hogy választása szerint az anyával vagy a leánnyal kedvét töltse.

A márkinő utasította egy szolgáját, hogy kutassa föl e nőszemélyeket; a szolga rájuk is talált, és madame P***-hez (akinek a meghívottak alig emlékeztek már a nevére) kérette őket. A két nő, akik Párizsban Madame és Mademoiselle Aisnonnak adták ki magukat, örömmel fogadták el a meghívást. Az anya már másnap reggel megjelent a márkinőnél, aki tüstént az anya és leánya mostani életkörülményeire terelte a szót.

– Az igazat megvallva, kegyelmes asszonyom – válaszolta az idősebb Aisnon,  –olyan mesterségből tartjuk fenn magunkat, amely sajnos nagyon keveset jövedelmez, veszélyes, visszatetsző, s hozzá még a legszégyenletesebbek egyike. Ezenfelül én magam halálosan irtózom tőle, de szükség törvényt bont, ahogy a mondás tartja. Már-már arra szántam el magam, hogy az Operába kommendáljam a leányomat, de a hangjával legföljebb a kamaraénekességig vihette volna, és a táncban is ügyetlen. Amíg a perem folyt, körbevezettem e város előkelőségeinél, a felsőbb hivatali személyeknél, a bérlőknél és az egyházi uraknál sorban egymás után, ám az urak, ahogy az már lenni szokott, mind csak egy időre fogadták kegyeikbe, s a végén szegénykém mindegyre a nyakamon maradt. Nem mintha a leány nem volna szép, akár egy angyal, vagy hibádzana nála az értelem vagy a jó modor, hanem a mesterséghez szükséges ravasz érzék, az teljességgel hiányzik belőle, ahogyan nem jártas azon apró műfogásokban sem, amelyeknek a férfinép nem tud ellenállni.

– Nagyon ismertek önök itt, a városban? – kérdezte a márkinő.

– Sajnos túlságosan is! – mondta a vendég.

– S úgy látom, egyikük sem igen leli örömét ebben a mesterségben.

– Egyetlen pillanatig sem, kegyelmes asszonyom, és a legkevésbé a lányom, aki szüntelenül rágja a fülemet, hogy vegyem ki ebből az iparból, vagy inkább öljem meg. Ráadásul időnként melankolikus órák törnek rá; olyankor egyáltalán semmire nem használható.

– Ha tehát azt venném a fejembe, hogy rendkívüli módon javítsak a sorsukon, bizonyára csekély ellenállásba ütköznék az önök részéről.

– Ugyanezt gondolom.

– Ámde az a kérdés, meg tudják-e ígérni nekem, hogy mindazon előírásokat, amelyekre jónak látom kötelezni magukat, a legszigorúbb pontossággal betartják?

– Biztos lehet benne madame; legyenek bármilyen kemények.

– Tehát biztos lehetek az engedelmességükben, valahányszor csak eszembe jut parancsot adni?

– Türelmetlenül fogjuk várni a parancsait, madame.

– Remek. Most menjen haza, asszonyom, hamarosan meg fogja tudni a további rendelkezéseimet. Addig is szabaduljanak meg minden házi holmijuktól, a ruháiktól is váljanak meg, különösen a rikító és kihívó színűektől. Mindez csak veszélyeztetné a tervemet.

A látogató távozott. Madame P*** hintóba ült, és abba a külvárosba vitette magát, amelyet a legtávolibbnak gondolt az Aisnon hölgyek lakásától. Itt kibérelt egy silány lakást a plébániatemplom közelében egy tisztes polgárházban, és a lehető legszerényebben bebútoroztatta. Ide rendelte a két Aisnont, átadta nekik a lakást és a háztartást, valamint azokat az írásba foglalt életszabályokat, amelyekhez attól kezdve tartaniuk kellett magukat. Ezek a következők voltak:

– Nem mennek többé nyilvános sétára; fontos, hogy ne ismerjék fel önöket.

Nem fogadnak látogatót, még a szomszédságukból sem; annak a látszatnak kell keletkeznie, hogy teljesen félrevonultak a világtól.

Már holnaptól az illemnek megfelelő ruhákat kötelesek viselni.

Lakásukban kizárólag vallásos könyvek megengedettek, hogy ne legyenek kitéve a visszaesés veszélyének.

Napi áhítatukat hétköz- és ünnepnapokon egyaránt a legteljesebb odaadással kötelesek elvégezni.

Igyekezzenek bejárást szerezni valamelyik kolostor fogadószobájába. A barátok csevegései hasznukra lehetnek.

Kerüljenek jó ismeretségbe a pappal és a többi egyházi személlyel; lehetséges, hogy ezeknek majd tanúsítaniuk kell valamit.

Havonta legalább kétszer kell gyónniuk és úrvacsorához járulniuk.

Visszaveszik a régi családnevüket, minthogy az tiszteletreméltóbb, és elképzelhető, hogy ezt illetően valakik kérdezősködni fognak.

Időről időre csekély alamizsnát osztogatnak, de szigorúan megtiltom, hogy alamizsnát fogadjanak el. Ne tartsák önöket az emberek se gazdagnak, se szűkölködőnek.

Otthon varrással, kötögetéssel, fonással és hímzéssel foglalatoskodnak; amit készítenek, egy árvaházban adják el.

Nagyon szerényen élnek. Egy-egy kis adag a vendéglőből, ez minden, amit engedélyezhetek maguknak.

Az anya soha nem megy el hazulról a leánya, a leány pedig az anyja nélkül. Egyáltalán: ha alkalmuk van valamely költséggel nem járó jámbor cselekedetre, sosem mulasztják el megtenni.

De egyszer és mindenkorra: a négy faluk között se csuhások, se barátok, se jámbor testvérek!

Ha az utcán járnak, mindig szemérmesen lesütik a szemüket. A templomban senkire nem néznek rá, egyedül Istent látják.

Elhiszem, hogy ezek a korlátozások kemények, de nem tarthatnak sokáig, és rendkívüli lesz értük a kárpótlás. Mérlegeljék, mire képesek. Ha attól tartanak, hogy nem lesz erejük e kényszereknek alávetni magukat, most mondják meg; sem megütközni, sem megsértődni nem fogok. – Korábban elfelejtettem említeni, hogy fölöttébb jó lenne, ha hozzászoknának a misztikusok nyelvéhez és nehézség nélkül használni tudnák a Szentírás beszédfordulatait. Minden lehető alkalommal beszéljenek gyűlölettel a filozófusokról, Voltaire-t pedig nyilvánítsák az Antikrisztusnak. – Most Isten önökkel. Itt, az önök házában aligha fogjuk viszontlátni egymást. Hiszen nem vagyok méltó ilyen szent asszonyok társaságára. Ám emiatt ne aggódjanak; önöknek annál gyakrabban kell titokban meglátogatniuk engem; akkor majd zárt ajtók mögött bepótoljuk az elmulasztottat.

De amire még kérem önöket: vigyázzanak, hogy a szent buzgólkodás közben ne váljanak valóban szentté. A kis háztartásuk költségeit én fogom viselni. Ha vállalkozásunk kimenetele szerencsés lesz, nem lesz többé szükségük a támogatásomra. Ha az önök hibáján kívül balul ütne ki, elég gazdag vagyok ahhoz, hogy elviselhetővé tegyem a sorsukat; összehasonlíthatatlanul elviselhetőbbé annál, amelynek most az én kedvemért búcsút mondanak. Mindenekelőtt pedig: engedelmesség, vak és korlátlan engedelmesség minden parancsommal szemben, máskülönben sem most, sem később nem számíthatnak a pártfogásomra.”

*

Jegyzetek:

[1] Az elbeszélés Denis Diderot Jacques le fataliste („Mindenmindegy Jakab”; magyarul: 1960, 2003) csak posztumusz megjelent novellaciklusa egyik darabján alapul; valahol az átdolgozás és a szabad fordítás határmezsgyéjén helyezkedik el. Schiller először saját Thalia című folyóiratának 1787-es első évfolyamában közölte.

[2] Diderot-nál ki vannak írva a nevek: A*** márki = marquis des Arcis, madame P*** = Madame de La Pommeraye