Tessék! Vegyétek a világot! Szólott Zeusz a földre
     Az embereknek. Vegyétek! Tiétek legyen.
Néktek adom hűbérül mindörökre,
     De osztozzatok rajta testvériesen!

Minek csak volt keze, az juss után kinyújtá,
     Szerzett ifjú s vén, amit csak tudott.
A földműves a szántókon lett úrrá,
     A vadásznak meg az erdő jutott.

A kalmár raktárát tölté egyre azóta,
      Csűrt a paraszt, hordóját az apát.
Mindenkinek, mi jár – a király szóla, –
      És engem illet mind az aratás!

Nagyon soká; már minden rég elosztva,
     Jött a költő (messziről érkezett)
Ah! nem volt semmi már, mi még szabad lett volna,
     Birtokba voltak adva mindenek.

„Jaj nekem! Csak én lettem így kizárva
     Minden örökből, én, leghűbb fiad?”
Jajdult fel ott panaszosan az árva,
     S Zeusz trónja elé rogy fájdalma miatt.

Ha neked, szólt Zeusz, mindennél drágább volt az álom,
     Szemrehányással miért jössz elém?
Hol voltál, amikor felosztottam világom?
     S így a költő: „Tenálad voltam én.”

„Szemem egyre sugárzó arcod itta,
     Égi harmóniád tölté be fülemet,
Bocsáss meg nékem, ki fényedtől elvakítva
     A földiről úgy megfeledkezett!”

Mit tegyek? szólt Zeusz. Szétosztva a világ egészen;
     Ősznek, vadnak, kincsnek nem vagyok ura már,
Akarsz-e itt lakozni énvelem az égben?
     Ahányszor jössz, előtted nyitva áll.

*

A vers eredeti címe: Die Teilung der Erde