Marcel Proust: Örömök és napok (részlet)
Fotó: libreshot.com
Marcel Proust: Örömök és napok (részlet)

Részletek Marcel Proust Örömök és napok című művéből Szatmári Zsófia fordításában.

Willie Heath barátomnak,
aki 1893. október 3-án halt meg Párizsban

 

 

Isten öléről, ahol nyugszol,
tárd elém az igazságot,
amely ura a halálnak,
amely nem hagy félnünk tőle,
sőt szinte megszeretteti velünk.

 

 

Az ókori görögök halottaiknak süteményt, tejet és bort vittek. Mi azonban valami kifinomultabb, ha nem józanabb képzelgés áldozataként virágot és könyvet ajándékozunk nekik. Azért ezt a könyvet adom önnek, mert ez képeskönyv. A „képaláírások” ellenére, ha olvasni nem olvassák is, legalább majd nézegetik a nagy művésznő csodálói, aki ezt a káprázatos ajándékot puszta felkérésemre készítette, és akiről – Dumas szavaival – elmondhatnánk, hogy „Isten után ő alkotta a legtöbb rózsát”. Robert de Montesquiou is ünnepelte most még kiadatlan verseiben, olykor a XVII. század fegyelmezettségét idéző fennkölt gazdagságával, árnyalt és ünnepélyes ékesszólásával. Így szólítja meg hát a virágokat felidézve:

„Mikor vászna előtt állnak modellt, virulnak.

Vigée-jük is maga, s maga Flóra, aki
Megörökíti mind, míg amattól lehullnak.”

Bár válogatott emberek csodálják, bizony sokan vannak. Az volt a szándékom, hogy már az első oldalon lássák annak a nevét, akit nem volt idejük megismerni, pedig rajongtak volna érte. Drága barátom, magam is csak rövid ideig ismerhettem. Többnyire a Bois de Boulogne-ban kerestem föl, délelőttönként, ahogy észrevett, s várt rám a fák alatt, bár állt, olyan háborítatlanul tette, mint a Van Dyck festette urak, akiknek tűnődő eleganciáját is örökölte. Eleganciájuk ugyanis, akárcsak az Öné, nem annyira öltözékükben rejlik, inkább a testükben, és testük maga mintha a lelküktől kapta volna, és folyamatosan kapja is: mert ez lelki elegancia. Minden más is ezt a fájdalmas hasonlóságot emelte ki, még a háttérben a lombsátor is, melynek árnyékában Van Dyck oly gyakran szakította meg a királyi kilovaglást; mint annyi modellje, bizony Ön is hamar meghalt, és szemében, akár az övékében, az előérzet árnyai és a belenyugvás selymes fénye játszadozott. Míg fennkölt eleganciája joggal illetné Van Dyck művészetét, rejtélyes módon felfokozott szellemi élete inkább da Vincival rokonítja. Gyakran fölemelt ujjával, mindig mosolygó, de áthatolhatatlan nézésével a talánnyal szemben, melyet Ön elhallgatott, Leonardo Keresztelő Szent Jánosához hasonlít. Ekkoriban szövögettük azt a csaknem tervvé szilárduló álmot, hogy egyre többet éljünk együtt, nagyszerű nők és férfiak válogatott körében, oly távol a balgaságtól, gyarlóságtól és gonoszságtól, hogy közönséges nyilaiktól védve érezhessük magunkat.

Az Ön élete, elgondolása szerint, szárnyaló képzeletet kívánó műnek indult. Amit, akár a hit vagy a tehetség, a szeretet is megadhat. De úgy esett, hogy Önnek a halál adta meg. Benne is, de még a környékén is rejtett erők lakoznak, titkos segítők, olyan „kegyelem”, amely az életnek nem sajátja. Mint a szeretők, amikor már-már szeretnek, mint a költők dalolás közben, a betegek is közelebb kerülnek a lelkükhöz. Az élet kemény dolog, túlságosan szorít, örökösen gyötri a lelkünket. Ha egy pillanatra is enged a fogásán, megtapasztaljuk a tisztánlátás örömét. Amikor egész kisgyerek voltam, a bibliai történetek egyetlen szereplőjének a sorsát sem találtam olyan nyomorúságosnak, mint Noé sorsát, az özönvíz miatt, amely negyven napon át fogva tartotta a bárkában. Később sokat betegeskedtem, és hosszú napokig nekem is benn kellett maradnom a „bárkában”. Ekkor értettem meg, hogy Noé csakis a bárkából láthatta olyan jól a világot, holott az zárt volt, a földön pedig sötétség uralkodott. Mikor lábadozni kezdtem, édesanyám, aki soha nem hagyott magamra, még éjjel is velem maradt, most „kinyitá a bárka ablakát”, és kiment. Mint a galamb, még aznap este mégis „visszatére”. Aztán teljesen meggyógyultam, és mint a galamb, „ő nem tére többé vissza”. Újra élni kellett, eltávolodni magamtól, az anyáménál keményebb szavakat hallani, sőt az addig örökösen kedves szavai sem voltak ugyanolyanok, átjárta őket az élet és a kötelesség szigora, amire aztán meg is tanított. Özönvíz szelíd galambja, mikor távolodsz, hogy is ne gondolnám, hogy az újjászülető világ láttán az ősatya örömébe némi szomorúság is vegyült? Az élet felfüggesztésének, az igazi „Isteni Fegyvernyugvásnak” békéje, mikor megszakadnak a munkák, a gonosz vágyak, a betegség „Kegyelme”, melynek révén közelebb kerülünk a halálon túli valóságokhoz – és a kegyei is, mint „nyom e sok hiú dísz, e fátyol!”,[1] és ahogy kéretlen kezek „fonták e fürtöket”, anya és barát gyönyörű hűsége, akik gyakran úgy jelentek meg, mint fájdalmunk valódi arca, vagy erőtlenségünk védelemért esengő keze, ám akik a felgyógyulás küszöbén megállnak, mennyit szenvedtem, hogy ilyen távol vagytok tőlem, ti mind, a bárka galambjának száműzött utódjai. És aki maga nem ismert olyan pillanatokat, drága Willie, amikor ott szeretne lenni, ahol Ön van. Az élettel szemben annyi kötelezettséget vállalunk, hogy egyszer csak eljön az óra, amikor nekikeseredve, hogy valaha is eleget teszünk-e mindnek, tekintetünket a sírok felé fordítjuk, és a halált szólítjuk, „a halált, aki a nagy nehezen beteljesedő sorsok segítségére siet”. De ha az élettel szemben vállalt kötelezettségeink alól fölment is, a magunkkal szemben vállaltak alól nem tud, főleg nem a legelső alól, hogy az értékért és az érdemért éljünk.

Ön valamennyiünknél komolyabb volt, és mindannyiunknál gyermekibb is, nemcsak tiszta szívével, hanem ártatlan és bájos vidámságával is. Charles de Grancy értett hozzá, irigyeltem is érte, hogy az iskolás emlékekkel hirtelen fölébressze ezt a nevetést, mely hosszú időre soha nem szunnyadt el, s amelyet már sosem hallunk.

Bár e könyvecske néhány oldalát huszonhárom évesen írtam, sok más (Violante, Az olasz színházról stb.) húszéves koromból való. Ezek az oldalak mind egy viharos, ám mostanra megnyugvó élet múló tajtékja. Bárcsak egyszer igazán áttetsző lenne, hogy a Múzsák méltán gyönyörködhessek magukban, és a felszínén mosolyuk és táncuk tükörképe szaladjon át!

Önnek ajánlom ezt a könyvet. Bizony, Ön az egyetlen barátom, akinek a kritikai megjegyzéseitől nem kell tartanom. Legalábbis bízom benne, hogy a szabad hangvételen sehol nem rökönyödne meg. Az esendőséget csak kényes lelkiismeretű embereknél ábrázoltam. Így aztán akik annyira gyengék, hogy nem akarják a jót, annyira nemesek, hogy nem élvezkednek a rosszban, csak a szenvedést ismerik, olyan őszinte megrendüléssel tudtam beszélni róluk, hogy óhatatlanul megtisztulnak ezek a szárnypróbálgatások. Az igazi barát, a nagynevű és szeretett Mester gazdagította őket, egyikük költői zenéjével, másikuk páratlanul zenei költészetével, remélem, megbocsájtanak, Darlu is, a nagy filozófus, aki az írott szövegnél maradandóbb, ihletett szavával elvetette bennem, mint oly sokakban, a gondolkodás magvát, megbocsájtanak, hogy Önnek tartottam fönn a szeretet eme utolsó zálogát, nem felejtve, hogy egy akármilyen nagy és drága élőnek is csak a halott után jár a tisztelet.

1894 júliusa

A következő rövid szövegek a Regrets – Rêveries couleur du temps (Sóhajok – Színjátszó álmodozások) című belső egységből származnak.

VII.

– Kapitány úr – szólt a tisztiszolga, néhány nappal azután, hogy berendezték a kis házat, ahol most, hogy nyugdíjba vonult, élete végéig élnie kell (szívbetegsége nem ígért neki hosszú időt) –, kapitány úr, most, hogy nem tud már szerelmeskedni, sem harcolni, egy-két könyvet esetleg, talán kedvét lelné bennük, mire gondol, mit vegyek akkor most magának?

– Ne vegyél nekem semmit, nem kell könyv, nem mondanának azok nekem semmi annyira érdekeset, mint amit én csináltam, és mivel nincs sok időm hátra, nem akarom, hogy bármi is elvonja a figyelmemet ezektől az emlékektől. Add ide a nagy láda kulcsát, ami abban van, azt forgatom majd mindennap.

És leveleket vett onnan elő, tengernyi fehérlő, néhol megsárgult levelet, nagyon hosszúakat, egysorosakat levelezőlapon, hervadt virágokkal, apró tárgyakkal, egy-egy saját feljegyzésével együtt, hogy majd emlékezzen, milyen alkalommal, milyen körülmények között kapta őket, és fényképeket, amelyek minden elővigyázatossága ellenére megsérültek, mint azok az ereklyék, amelyeket az ájtatos hívek maguk koptatnak el: túl sokszor csókolgatják őket. És minden holmi nagyon régi volt, némelyeket már halott nőktől kapott, másokat pedig olyanoktól, akikkel vagy tíz éve nem találkozott.

Voltak köztük nagyon jellegzetes, életének egy-egy apró mozzanatához kötődő, testet-lelket megborzongató tárgyak, és az egész olyan volt, mint egy hatalmas freskó, amely nem elmeséli, hanem lefesti az életét, csakis a szenvedély színe alatt, egyszerre elmosódottan és kontúrosan, mélységes felkavaró erővel. Voltak olyanok, amik cuppanós csókokat idéztek föl – egy olyan üde szájra, melyben gondolkodás nélkül otthagyta volna a lelkét, ám ez a száj azóta elfordult tőle, és ezek láttán hosszan sírt. És bár igen erőtlen volt és kiábrándult, amikor egy hajtásra megivott egy kortyot még eleven emlékeiből, ahogy egy pohár erős, napon érlelt bort szokás, ez a kevés is felemésztette életét, kellemesen megborzongott, ahogy tavaszi lábadozásainkkor szoktunk, vagy télen a kandallónál, mikor gyengélkedünk. Hogy öreg, törődött teste mégis ilyen lánggal égett, ilyen emésztő lánggal, új erőt adott neki. Aztán mikor belegondolt, hogy mindazok, melyek egyszerre teljes hosszában elterültek fölötte, csupán ennek óriási, megfoghatatlan árnyai, ó, jaj! hamarosan mind eggyé olvadnak az örök éjszakában, akkor újra sírva fakadt.

Ugyanakkor, bár tudta, hogy ezek csak árnyak, lángok árnyai, melyek már ellibbentek, és máshol égnek, és már soha többé nem fogja őket látni, mégiscsak úgy kezdte végül imádni ezeket az árnyakat, mint drága lényeket, és életet próbált lehelni beléjük, a már itt ólálkodó teljes felejtéssel szemben. És mindezek a csókok és mindezek a csókolgatott tincsek és mindezek a könnyekből és ajkakból és mámorító borként széthintett simogatásokból jövő és reménytelenség szülte dolgok, amelyek úgy bomlottak ki, mint a zene vagy az este, mikor úgy érezzük, kitágulunk a boldogságban a titok és a sorsok végtelenségéig; mikor az imádott nő olyan erősen ölelte, hogy számára semmi más nem létezett, csak ami szerelme imádását szolgálhatta, olyan erősen ölelte, és most olyannyira szertefoszlott, hogy már nem tartóztatta, nem tartotta vissza kabátja lebbenő szárnyainak szétáradó illatát sem, megfeszült, hogy újra átélje mindezt, feltámassza, és feltűzze maga elé, mint lepkéket szokás. És ez minden alkalommal egyre nehezebb volt. És még mindig nem kapott el egy lepkét sem, ám minden alkalommal letörölt egy keveset szárnyuk hímporából; vagy inkább mintha tükörben látná őket, s hiába ment újra és újra neki a tükörnek, nem érinthette meg őket, viszont a tükröt mind jobban elhomályosította, a lepkéket egyre kevésbé látta, és egyre kevésbé látta vonzónak. És szíve homályos tükrét már semmi nem moshatta le, most, hogy a fiatalság vagy a szellem tisztító szellője már nem száll el fölötte – évadaink mely ismeretlen törvényével, őszünk mely titkos napfordulójával lehetne is?...

És mindahányszor egyre kevésbé fájt, hogy elvesztette őket, ezt a szájat és a csókjait, és e végtelen órákat és az illatokat, melyektől korábban elbódult.

Aztán az fájt neki, hogy nem fáj már annyira, majd ez a fájdalom is megszűnt. Aztán minden fájdalom elmúlt, mindegyik, nem volt már, ami elűzze az örömöket; azok pedig rég elszöktek már szárnyas sarujukban, hátra sem nézve, virágzó ágakkal kezükben, elszöktek ebből a lakból, mert már túl öreg volt nekik. Aztán, mint minden ember, ő is meghalt.

XXVII. Gesztenyefák

Különösen a hatalmas gesztenyefák alatt szerettem olykor megállni, amikor már megsárgultak az ősszel. Hogy hány órát nem töltöttem ezekben a titokzatos, fakó csarnokokban, csak elnézve fölöttem a duruzsoló halovány aranyzuhatagokat, ahogy ontják magukból a hűvöset és a homályt! Irigyeltem a vörösbegyeket és a mókusokat, hogy ilyen légies és tágas lombsátorban élhetnek az ágak között, ezekben az ódon függőkertekben, melyeket két évszázada minden tavasz illatos, fehér virágokkal borít. Az ágak alig-alig tekeredtek, előkelően hajoltak a földre, mintha maguk is fák lennének a törzsre ültetve, fejjel lefelé. A megmaradt, sápadt levelek még jobban kiemelték az ágrendszert, mely szilárdabbnak és feketébbnek tűnt így, már kopaszon, és ahogy a törzsbe kapaszkodott, mint valami csodafésű tartotta össze a szétomló, selymes, szőke hajkoronát.

Réveillon, 1895 októbere

XXVIII. A tenger

A tenger újra és újra elkápráztatja azokat, akiknél az életundor és a titkok utáni vágy korábban jött, mint a fiatalkori bánatok, akik mintha megérezték volna, hogy a valóság úgysem tudja kielégíteni őket. Akik megpihennének, mielőtt még elfáradtak volna, a tenger azokat megvigasztalja, valamelyest fel is lelkesíti. Ám nem hordja, mint a föld, az emberi munka és az emberi élet nyomait. Semmi nem marad meg rajta, minden csak átsuhan, és milyen gyorsan eltűnnek az átkelő halászhajók nyomvonalai! Innen a tengernek ez a nagy tisztasága, ami a földi dolgokban nincs meg. És ez az érintetlen víz sokkal kényesebb, mint a kérges föld, melyet csákánnyal lehet csak feltörni. A tisztán csobbanó gyerekláb mély árkot ás a vízen, így a víz minden árnyalata megtörik egy pillanatra, majd minden lábnyom eltűnik, és a tenger ismét olyan nyugodt lesz, mint a világ első napjaiban. Aki belefáradt a földi utakba, vagy aki megsejti, még mielőtt kipróbálta volna, hogy mennyire göröngyösek és köznapiak, azt biztosan elbűvölik a tenger sápadt, de veszélyesebb és édesebb, bizonytalanabb és sivárabb útjai. Itt minden titokzatosabb, még a nagy árnyékok is, ahogy békésen úsznak a tenger kopár mezőin olykor, házak és fák árnyéka nélkül, és amelyeket a felhők, ezek az égi majorságok, áttetsző ágbogak vetnek a vízre.

A tengerben megvan az éjjel sem elhallgató dolgok bája, hisz ezek zaklatott életünkben engedélyt adnak az alvásra, megígérik, hogy a dolgok azért nem foszlanak szerte, mint a gyerekek éjjeli lámpája, mert ha az világít, nincsenek olyan egyedül. Nem válik el az égtől, mint a föld, színei mindig összhangban vannak vele, a legapróbb árnyalatokat is követi. Ragyog a nap alatt, de minden este mintha meg is halna vele. És mikor a nap már eltűnt, ő akkor is hiányolja, akkor is megőriz egy keveset fénylő emlékéből, nem úgy, mint az egyformán sötét föld.

Felfrissíti a képzeletünket, hiszen nem az emberek életét idézi fel, de megörvendezteti lelkünket, mert, mint a lélek, a tenger is végtelen és képtelen vágyakozás, hulltában szüntelenül meg-megtörő lendület, örök és halk panasz. Úgy varázsol el hát, mint a zene, hisz’ nem viseli magán a dolgok lenyomatát, mint a nyelv, nem mond semmit az emberekről, de lelkünk rezdüléseit követi. Szívünk, mikor rezdüléseire nekiiramodik, és csillapul, el is felejti saját gyarlóságait, és vigaszra lel a maga és a tenger bánatát összekötő belső harmóniában, ahol saját sorsa és a dolgok sorsa egybeolvad.

*

Jegyzetek:

[1] Jean Racine: Phaedra, I. felvonás, III. jelenet, Phaedra Oinonénak, 660. o., ford. Somlyó György, in Klasszikus francia drámák, Európa, 1984. 158–160. sor, és a következő idézet ugyanott.

A cikk szerzőjéről
Marcel Proust (1871-1922)

Francia író.

A fordítóról
Szatmári Zsófia (1990)

Fordító, kutató, szerkesztő, filmkritikus. Verseket is ír.

Kapcsolódó
Marcel Proust Örömök és napok című művéről
Horváth Ágnes (1949) | 2021.12.08.
Hatheted magyar Proust (Marcel Proust: Virágzó lányok árnyékában)
Szávai János (1940) | 2022.02.24.