Marcel Proust élete és regényvilága olyan zegzugos univerzum, amelyben iránytű nélkül értetlenül bolyong az olvasó. Az alábbiakban ezzel a szubjektív kislexikonnal próbálunk útbaigazítást adni a kezdő és középhaladó Proust-rajongóknak. A szeszélyesen kiválasztott szócikkek egyik fele az íróval kapcsolatos, másik Az eltűnt idő nyomában című regényfolyammal, amelynek fénytörésében sokszor még a szerző élete is puszta fikciónak, ha ugyan nem a nagyregény szerves részének látszik.
Albaret, Céleste (1891-1984) Proust házvezetőnője; az író hóbortos életmódja, szeszélyes szokásai és egyre törékenyebb egészségi állapota ellenére – 1914-től Proust 1922-ben bekövetkező haláláig – hűségesen kitart Az eltűnt idő nyomában szerzője mellett. Proust először futárnak kérte fel: 1912-ben vele küldette szét, legtöbbször konflissal, Az eltűnt idő első kötetének tiszteletpéldányait. Az auvergne-i parasztlány, aki nyilván déli akcentusát is magával hozta a francia fővárosba, talpraesettségével, rugalmas alkalmazkodásával és értelmességével egykettőre megnyeri Proust rokonszenvét. Céleste kezdettől fogva odaadóan gondoskodik az íróról, bár főzni nem főz rá, gondosan megszűri a látogatókat, biztosítja nyugalmát, gondoskodik szükségleteiről. De ő is csak hívásra léphet be Proust parafával kitapétázott hálószobájába, egy csengetésre a melegvizes palackot kell bevinnie, kettőre az ezüsttálcán felszolgált kávét az előírásos két croissant-nal. De Céleste titkári teendőket is ellát, fogadja a telefonhívásokat, kézbesíti a sürgős leveleket, sőt, Proust alkalomadtán diktál is neki. Az író részben róla mintázta Françoise alakját. Céleste az ötvenes években kerül a közérdeklődés homlokterébe, interjúkat ad, előbb a rádiónak, majd a tévének, mígnem – miután egy újságírónak magnetofonra mondja az íróval kapcsolatos emlékeit – 1972-ben Monsieur Proust címen a párizsi Robert Laffont kiadónál közreadja visszaemlékezéseit. A mű – bár szavahihetőségét többen megkérdőjelezték – azóta is a Proust-rajongók kultuszkönyve. Amely Proust szexuális orientációjával kapcsolatban különös fényt vet az író életére. Céleste kerülni nem kerüli a témát, de határozottan állítja: szolgálati ideje alatt egyetlen egyszer sem volt tanúja, hogy gazdája az otthonában férfiakat fogadott volna, és biztos benne, az író kizárólag azzal a céllal látogatta a homoszexuális találkahelyeket, hogy anyagot gyűjtsön a készülő regényhez.
Dreyfus-per a ~ válaszút elé állította a III. Köztársaságot, a franciáknak el kellett dönteniük, mit tartanak fontosabbnak: a felszított nacionalista indulatokat vagy a józan észt, a hadsereg nimbuszát vagy egy ártatlanul meghurcolt ember ügyében az igazság kimondását (nem véletlenül lett a per a francia köztársaság legfontosabb eredetmítosza). Proust 23 éves, amikor elkezdődik a per, amely – 1894-től 1906-ig – tizenkét éven át foglalkoztatja (és osztja meg) a francia közvéleményt. Proust azonban csak három évvel később (Esterhazy felmentése után) kötelezi el magát az ártatlanul megvádolt katonatiszt mellett, szemben apjával, aki mindvégig meg volt győződve Dreyfus bűnösségéről. Amikor a Dreyfus-pártiak petícióval akarják kikényszeríteni a perújrafelvételt, Proust is buzgón gyűjti az aláírásokat (ő szerzi meg többek közt az Anatole France-ét). Bármennyire is szeretné magát elfogadtatni a Saint-Germain-negyed arisztokrata (Dreyfus-ellenes és antiszemita) köreivel, ő inkább volt gimnáziumi osztálytársai (Fernand Gregh, Daniel Halévy, Léon Blum) véleményéhez igazodik. A Dreyfus-per Proust fiatalkori művében, az 1896-ban elkezdett, de befejezetlenül maradt Jean Santeuil-ben is nagy helyet kap: a főhős, az 1898-as Zola-per kapcsán (az író ellen, J’accuse című híres cikkének megjelenése után, a hadsereg megrágalmazásáért a hadügyminiszter indított eljárást), részletesen beszámol Boisdeffre tábornoknak az igazságügyi palotába való megérkezésétől a filológus Paul Meyer meghallgatásáig. A per természetesen Az eltűnt időben is jelen van, részben kronológiai támpontként, részben a hősök jellemét árnyaló véleményként. Nemhiába nevezi visszaemlékezéseiben Léon Blum a nagyregény Guermantes-ék című kötetét „a Dreyfus-párti irodalom remekművének”.
Ritz (Hôtel ~) 15, place Vendôme (Párizs, I. kerület). Az előkelő (ötcsillagos) szállodának (Colette, Cocteau, Paul Morand mellett) jobb óráiban a legendás borravalókat osztogató Proust is gyakori látogatója; az író sokszor vacsorázik itt, vendégeli meg barátait, köt ismeretséget fiatal pincérekkel, vagy csak mereng egy méregerős kávé meg egy pohár jéghideg sör mellett (amikor otthon marad, nemegyszer – ha a Lipp söröző már bezárt – kedvenc csapolt sörét is onnan hozatja, az inasának ugyanis megengedik, hogy éjnek idején kiszolgálja magát a szálló konyhájában). Főleg éjféltájban – állig beburkolózva prémgalléros télikabátjába – azért is sűrűn felkeresi az intézményt, hogy utánanézzen a nagyvilági látogatókkal kapcsolatos néhány apróságnak, amit a készülő nagyregényben akar felhasználni. Az író ugyanis a lehető legnagyobb pontosságra törekedett a párizsi előkelő világ megörökítésében. Ma a szállodában Proust-teaszalon őrzi az egykori törzsvendég emlékét, a tálalóasztalról soha nem hiányozhat a madeleine, a faburkolatú helyiséget pedig annak a portrénak a reprodukciója díszíti, amit Jacques-Émile Blanche 1892-ben festett Az eltűnt idő nyomában szerzőjéről.
