Eisen a sajtót azzal kecsegtette, hogy az 1905 „grandiózus film lesz, akár a németek Nibelungja”. De ő jól tudta, hogy még grandiózusabb lesz. Anyjának, Leningrádba, úgy írta, pokoli nagy munka áll előtte. Ő tudta, soha nem volt még ilyen pokolian jó munkája.

Ez lelkesedéssel töltötte el. Minél merészebb az elgondolás, annál élesebb az elme. Minél nagyobb szabású a terv, annál több erőt ad. És még ha nem is valósul meg minden elképzelése (hiszen a Diktatúráról ciklushoz írt vázlatai, amelyből egyedül A sztrájk készült el, továbbra is ott hevertek az archívumban).  De ahhoz, hogy bármit is létrehozzon, neki kellett a svung. És soha nem esett nehezére lendületet venni.

Arról nem is beszélve, hogy a moziban végre összejött neki az, amivel a rajzban és a színházban is évekig hiába próbálkozott – a rémisztő. Hogy megdermedtek a nézők, amikor A sztrájkban a mélység felett függött a csecsemő, amikor a bika nyakából fröcskölt a vér! Az egyik csak trükk volt, a másik nem, de a néző mindkét képet elhitte. És mindkét esetben valódi félelmet érzett.

Az objektívnek volt egy csodálatos, már-már mágikus képessége – ami a látóterébe került, azt valósággá emelte. A bölcs Eszfir nem véletlenül emlegette azt a háromfejű kutyát – mármint azt, hogy az emberek még abban is hinni fognak, ha az ember a képernyőn mutatja nekik. Nemcsak a háromfejű Cerberusban fognak hinni, hanem magában Hádészban is, az ősi istenekben, egyben az újakban is. Vagy épp a hiányukban. Attól függ, hogyan és mit vág össze a rendező.

Eisen most valami rémisztőt akart összevágni. Valami felkavarót, hátborzongatót. Valamit, ami kegyetlen, véres, könyörtelen. Ami elborzaszt és pánikot kelt. Mindazt, amit nem sikerült megrajzolnia kamasz- és ifjúkorában. Amit nem sikerült elérnie a színpadon. Amit nem sikerült megrendeznie addig, amíg csak bohóckodott és szórakoztatott. Most mindent, de mindent be akart hozni!

És micsoda hálás anyaga volt a feladathoz! Az első orosz forradalom története bővelkedett mindabban, amiről leendő dalnoka csak álmodott – erőszakban, áldozati vérben. A szíve csurig volt örömmel, a feje pedig ötletekkel, amelyek megállíthatatlanul záporoztak noteszei lapjaira (amikor otthon dolgozott), szalvétákra (amikor étteremben vacsorázott), villamosjegyekre (amikor a vagonban zötyögött hazafelé a Csisztije prudin lévő társbérleti lakására).

A fegyvertelen munkások lemészárlását a véres vasárnapon kétségkívül a Palota téren kell felvenni. Úgy kezdődik, hogy a tér megtelik emberekkel – jó sok statiszta kell, hogy hullámozzon a tér, mint egy füves mező – és aztán ezek mind élettelenül a földre rogynak. És hogy a földön egyetlen macskakő se látszon ki alóluk, csak csupa-csupa holttest... És amikor majd a temetésüket veszi, a tömegsírt, a holtak között egyszer-kétszer moccanjon meg egy élő, akit aztán azonmód beborít a többi holttest... A moszkvai részt pedig a Szergej nagyherceg elleni merénylettel fogja kezdeni – a bombarobbanás is benne lesz, a darabokra tépett test is, ráadásul lassú közelképekben. Nem elégszik meg egy bábuval, az asszisztensei kénytelenek lesznek keríteni egy igazi holttestet a hullaházból, hogy azt robbantsák fel... A matrózlázadáshoz az Ocsakovón szintén hullák kellenek – legyen egy jelenet, amelyben halak falják a megölt és tengerbe hajított matrózok arcát... A halálra taposott gyerekeket mutató jelenethez gyerekhullákra lesz szükség...  A parasztfelkeléses részben viszont egy élő embert kell vasvillára tűzni. Vegyenek fel egy artistát? És ebben a jelenetben a felkoncolt kozák ne haljon meg rögtön, haldokoljon csak, kézzel-lábbal kalimpálva... De jó is lesz dolgozni!

Ám a forgatás mégis döcögősen indult. Néhány jelenettel elkészültek, aztán úgy döntöttek, mégis inkább átírják a forgatókönyvet, és 1925 júniusában összeült egy munkacsoport a Moszkva környéki Nyemcsinovkában, Kirill Sutko mozgóképügyi népbiztos nyaralójában. A házigazdának – akiben jól megfért az egykori illegális kommunista és a főállású forradalmár – az ideológiai tanácsadó szerepe jutott. Filigrán, kék szemű felesége, Nyina Agadzsnova (akit férje társaságban magázott és elvtársazott, Eisen pedig frivolan csengő örmény becenevén – Nune – szólított) írta az eredeti forgatókönyvet, amelyet most alaposan át akartak dolgozni. A kulcsszemély Eisenstein volt, a rendezőasszisztens pedig Eisen fegyverhordozója, Grisa Alekszandrov.

Kazimir Malevics, aki a ház egy különálló részében lakott, közvetlenül a forgatókönyvírásban nem vett részt, de esténként leült a kerti sarokpavilonban Żubrówkát inni a rendezővel, amivel nagymértékben ösztönözte az alkotási folyamatát. Iszaak Babel is eljött Moszkvából. Vele Eisen egy másik forgatókönyvön dolgozott – ez egy odesszai rablóról szóló történetek alapján íródott – párhuzamosan az epikus művel. Reggel Grisának diktálta a forradalmi jeleneteket (a felső szinten), majd délután Babelnek a krimi jeleneteket (immár a földszinten).

Babel, aki saját elbeszéléseit hónapokig csiszolgatta, „mintha egyedül próbálná elhordani a Mount Everestet”, nevetett társa tempóján, de nevetésében Eisen érzékelte a csodálatot. „Még szép! – erősítette meg Babel. – Persze, hogy csodálom. Leginkább az ifjonti szemtelenségét. (Csak négy évvel volt idősebb Eisennél, de mintha a nagyapja lett volna – Babel haditudósítóként és lovas vöröskatonaként csinálta végig az első világháborút és a polgárháborút.)

A nyaraló tulajdonosai igyekezték megoldani, hogy az alkotó elvonultan tölthesse az időt – gyakran beutaztak a városba, és hosszú sétákat tettek. Ez a tapintat felesleges volt – a rendező elméje annál hatékonyabban működött, minél többen vették körül. A mondvacsinált séták és moszkvai tennivalók helyett a házaspár jobban tette volna, ha leülnek Eisennel szemben, és szótlan lelkesedéssel figyelik gondolatmenetei születését. Akkor ment volna csak igazán jól a munka! De röstellte volna őket erre kérni (ez az a ritka eset volt, amikor kínosnak érzett valamit), Kirill és Nune pedig nem jöttek rá maguktól, mire volna igénye a rendezőnek.

Egyéb publikum híján a néző szerepe Grisára jutott. Továbbá ő volt a titkár, a beállítások megtervezéséhez használt embermakett, a pofozóbábu, és az övé volt a váll, amin – ha a folyamat lefagyott – Eisen kisírhatta magát. E sokféle szereppel a munkás-paraszt önképzőkörből érkezett Grisa Alekszandrov kielégítően megbirkózott.

Megtermett, vállas fiú volt, nagy kék szemekkel, duzzadt ajakkal, amolyan igazi antik szépségideál, egy megtestesült belvederei Apollón, gagyogását uráli kiejtés színezte, és egy gyapjúlepedőből varrott inget hordott. A beceneve, Grig (amit ő maga gondolt ki, az Eisen és a Tisz mintájára) pont annyira passzolt egyszerű és derék külsejéhez, mint a frakk, amelyben egy kifeszített dróton lépkedett a Proletkult arénája felett. Grisa csak öt évvel volt fiatalabb Eisennél, de úgy felnézett rá, mintha ő lett volna az apja, a parancsnoka, egy géniusz és egy isten egyszemélyben. Még akkor is, ha valójában lefelé nézett – legalább egy fejjel magasabb volt nála. Az ilyen szerelmes rajongás Eisennek kedvére való volt, az egyszerűsége viszont nem.

„Ha nincs ló, a szamár is jó!” – sóhajtotta, amikor famulusa ráemelte hűséges tekintetét. A hűséges Grisa ezt csak egyféleképpen tudta értelmezni – szófogadóan bólintott, és elővette a noteszét, ceruzáját, és feljegyezte: „Szamár”.

Két hét alatt dűlőre jutottak az orosz-japán háborúval, a bakui mészárlással és a pogromokkal – minden felettébb véresre sikerült, a rendező elgondolásainak megfelelően. Nekifutottak a Taurusi Patyomkin hercegről elnevezett páncéloson kitört zendülésnek. Ez a lázadás teljesen alkalmasnak tűnt arra, hogy a forradalom fő szimbólumává emeljék – egy maroknyi matróz szembeszáll az orosz birodalom teljes haderejével – ideális képlet egy legendához.

A dolgukat kissé megnehezítette, hogy Eisen épp akkoriban bevállalt némi fusimunkát – sürgősen össze kellett dobnia egy újabb – harmadik – forgatókönyvet, amelyet meglehetősen gyorsan le is kellett szállítania a Proletkinónak. A rendezőnek pénz kellett, a Proletkinónak pedig egy történet, amely közszemlére teszi a burzsoázia bűneit. És Eisen úgy döntött, összehozza. A forradalmi filmeposz előkészületeinek lázában égve kész lett volna nem három, hanem akár öt forgatókönyvet is írni párhuzamosan. A kommersz projektnek már a címe is megvolt, ráadásul elég pikáns: A bujaság bazára. A cselekmény a tervek szerint a nyilvánosházak világában játszódott – természetesen a forradalom előtti Oroszországban.

A Żubrówkát kénytelen volt ideiglenesen kiiktatni az életéből, Babel látogatásait az ötórai teához igazítani, és a Bujaság farigcsálását időben hozzácsapni a matrózfelkelésről szóló film elkészítéséhez. A rendezőt egy cseppet sem zavarta ez a szintézis. Elméje az előző hetek közös alkotómunkájától megtáltosodva, megállíthatatlanul száguldott előre, egyszerre mindkét irányba, hol a kokottok életéből ontotta a képeket, hol a tengerészéletből. Grisa képtelen volt lépést tartani főnökével, és annyira összezavarodott, hogy már a sírás kerülgette.

– Hús! – diktálta Eisen hadarva, szokásos távirati stílusában.  –  Romlott, férges hús, ebédre! A hús nyálkás, a férgek nagyok, nyüzsögnek. Úgy megcsinálni, hogy a nézőnek hányingere legyen. Ez nagyon jó!

– De hol?  – kérdezte pedánsan Grisa. – A bordélyban?

Két füzet hevert előtte – egy szürke és egy rózsaszín, amelyeket Eisen vásárolt és címkézett fel személyesen. Mindkettő borítóján ugyanazok a betűk álltak: B. P. A zord szürke A bujaság bazárához (Bazar pohotyi) készült jegyzeteket rejtette, a csábos rózsaszínű pedig a Patyomkin páncéloshoz (Bronyenoszec Potyomkin) készülteket. Ez a tréfa a színekkel végtelenül mulattatta szerzőjét, és állandóan zavarba hozta titkárát, aki folyton a rózsaszín borító alá próbálta beszuszakolni az erkölcstelen jeleneteket, és a szürke alá a forradalmikat.

– Hogy jön ide a bordély?! A húst a matrózoknak adják a hajón.

A jelenet feljegyzésre került.

– Sellők!  – hajtotta máris tovább Eisen. – A következő jelenetnek pont ezt a címet adjuk: Sellők. A nőket a vízbe dobálják, aztán szákkal kihalásszák őket.

– A matrózok?

– Hogyhogy a matrózok?! Ez egy orgia, a kurvák mulatnak a klienseikkel. Írd: részletesen ábrázolni, utána a kép elsötétül.  

Az orgia feljegyeztetett.

– És még mindenképpen kell egy pap, minél bozontosabb hajzattal, és olyan atyaúristenes szakállal.

– A pap hova?  – adta fel Grisa végleg a találgatást.  

– Mindkét sztoriba. A Bujaságban csábítson el egy terhes lányt, próbálja meg magáévá tenni. A Páncélosban meg pont olyan kizsákmányoló legyen, mint a tisztek.

Így teltek a füzetek jelenetről jelenetre, napról napra. És július közepéig mindkettő megtelt, az utolsó oldalán sem maradt hely.

*

A regény megjelenése 2026-ban várható a Helikon Kiadónál.