Relativizált borzalmak (Jeva Szkaliecka: Nem tudod, mi a háború)
Fotó: 1749
Relativizált borzalmak (Jeva Szkaliecka: Nem tudod, mi a háború)

Elsőre kísértetiesek az együttállások Anne Frank és a 12 éves harkivi kislány, Jeva Szkaliecka naplója között - de vajon kiállja-e utóbbi az alapos olvasás próbáját? Gyürky Katalin sziklakemény kritikája nem hagy kétséget a válasszal kapcsolatban.

Az orosz vezetés közel ötszáz napja tartó inváziója óta hazánkban is egyre-másra jelennek meg a háború borzalmaira reflektáló ukrán szépirodalmi alkotások, gondoljunk csak Szergej Geraszimov Harkivi naplójára vagy Szerhij Zsadan Harkiv Hotel című verseskötetére. Ezt az irodalmi konjunktúra szempontjából üdvözlendő, ám a kötetek tematikája miatt rendkívül fájdalmas tendenciát az unikális szemléletmódja miatt kuriózumként erősíthetné Jeva Szkaliecka Nem tudod, mi a háború című naplóregénye. 

A kötet szerzője ugyanis egy tizenkét éves harkivi kislány,

az ő gyermeki nézőpontja segítségével pedig, ha mégoly sajnálatos módon is, de megismétlődhetne az, amit a holokausztirodalom kapcsán egyszer már megtapasztalhattunk Anne Frank naplója révén.

A két gyermeklány műve közötti, irodalmi szempontból fontos párhuzamra ráadásul rögtön a Szkaliecka-kötethez írott, Sir Michael Morpurgo jegyezte Előszó is ráerősít: „Jeva éppúgy, mint Anne Frank, az igazságról szól, és nekünk – időseknek és fiataloknak egyaránt – meg kell hallgatnunk őt”. (11)

Abbéli érzésünket, hogy a két szöveg között valóban van némi hasonlóság, tovább fokozhatná, hogy Jeva szövege sem közvetlenül 2022. február 24-ével, azaz az aznap hajnalban Harkivot ért orosz bombatámadással, a háború kitörésével indul, hanem ugyanúgy, mint Anne Frank naplója, a kislány születésnapjával. Jelen esetben 2022. február 14-ével, hogy ennek a (még) békés napnak a leírásán keresztül érzékelhessük a háború előtti és utáni élet közötti különbséget, azt, hogy milyenek voltak a nyugodt, normális, „iskolába járós” mindennapok a bombázások előtti Harkivban. A nagymamájával élő Jeva így ír erről: „Suli után hazamegyek. Irina mamival élek, de amikor anyukám hazalátogat Törökországból, akkor vele vagyok, és a másik nagyszüleimmel, Zina mamával és Joszip papával. Anyu itt van a születésnapomon, de apu is külföldön él és dolgozik, és idén nem tud hazajönni. Irina mami, a nagynéném, a nagybátyám és a kis uncsitesóm jön át egy különleges szülinapi teázásra. Zongorához ülök, Csajkovszkij egyik keringőjét és Beethoventől a Für Elise-t is eljátszom. Mindenki figyel. Minden nagyon nyugodt.” (25). Mondhatnánk, amolyan vihar előtti csend ez, hasonló ahhoz, amit Anne Frank naplójában is megtapasztalhattunk a születésnapja ecsetelésekor, amikor a zsidó család tagjai még nem sejtették, hogy hamarosan be kell költözniük az őket hónapokra „börtönbe” záró, de a koncentrációs tábor poklától ideiglenesen megmentő rejtekhelyükre.

Ám a Szkaliecka-kötettel kapcsolatban nem véletlenül használtam eddig végig feltételes módot. Úgy vélem ugyanis, hogy ez a születésnappal kapcsolatos párhuzam az egyetlen, amellyel a két alkotás esztétikai vonatkozásban némiképp paritásban lehetne, illetve jó értelemben véve versenyezhetne egymással. Eddig tart az ígéret, amit aztán a kötet nem teljesít be.

A Szkaliecka-naplóregényt olvasva ugyanis – az Előszó keltette várakozásaimban igen hamar csalatkozva – nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ezt a szöveget nagy százalékban nem a kislány írta.

Szemben Anne Frank naplójával, amelyet a lánya halála után a holokausztot túlélt édesapa 1947-ben egyes kifejezések – és a kor prüdériájának megfelelően bizonyos szexuális tartalmú részletek – kihagyásával egy az egyben megjelentetett, a Szkaliecka-napló esetében biztos vagyok benne, hogy itt az irodalmi elődjéhez képest jóval nagyobb mértékben nyúltak hozzá a gyermek bejegyzéseihez. S nemcsak arról van szó, hogy bizonyos mondatokat utólag írtak bele a szövegbe, hanem mintha ezeket „rákényszerítették” volna a kislányra.

Ezt az érzetemet rögvest alátámasztották azok az ukrán és nemzetközi sajtóból vett idézetek, amelyekkel minden egyes fejezet indul.

 Kétlem, hogy a háború kezdetétől minden egyes vele és a nagymamájával történt eseményt a naplójába rögzítő kislány magától „toldotta” volna meg például rögtön a február 24-éről szóló feljegyzéseit a Washington Post, az Irish Times, vagy a Kiyv Post híreivel. Zelenszkij CNN-nek adott nyilatkozata a háború kitörésének napján, mely szerint „Oroszország a bűn útjára lépett” (33), valószínűleg el se jutott egy tizenkét éves kislányhoz – aki épp azzal van elfoglalva, hogy a robbantások elől a pincébe meneküljön –, és nemcsak konkrétan, hanem átvitt értelemben sem. Még ha esetleg meg is hallotta, nem ezzel volt elfoglalva. A pincébe bújva az ottani gyerekekkel igyekeztek – valamiféle pszichés önvédelemből – nem foglalkozni a felnőttek aktuális hírekkel kapcsolatos beszámolóival. Ahogy Jeva írja: „Valaki a legfrissebb hírekről számol be. Az idősebbek közül néhányan a székeikbe kucorodnak és egy szót se szólnak. Mi, gyerekek, az asztal körül ülünk, valaki rajzol, valaki kártyázik. Én egy dominózó kis csapathoz csatlakoztam." (44-45). Ráadásul ezeket a híreket egy tizenkét éves kislány magától nem is játszathatta össze azzal a szöveggel, amelyben például arról panaszkodik, hogy vajon mi lesz a lakásukban fent hagyott kedvenc rózsaszín plüsscicájával, Csupapeljával. És itt nemcsak a szövegek tartalma, de a megfogalmazásmódjuk se korrelál egymással, amely ismét csak felveti az „idegenkezűség” jelenlétét.

A szövegbe történő erőteljes felnőtt beavatkozás sejtelme akkor vált számomra bizonyossá, amikor a 2022. március 6-ai nap eseményeit felvezető Guardian-hírben ezt olvastam: „»Tudjuk, mit jelent a háború«: lengyelek sietnek az ukrán menekültek megsegítésére” (131).

Azaz még a kötet címe, a Nem tudod, mi a háború is egy olyan híranyag cáfolataként született, amit biztos, hogy nem a kislány tett bele a szövegébe,

 ahogy az is biztos, hogy nem ő kontrázott rá a kötete címével ennek a hírnek a tartalmára.

De akkor vajon ki? – merül fel a kérdés, és a szövegbe „belenyúlók” személye révén további problémák merülnek fel a naplóval kapcsolatban.

A kötet ugyanis nem Ukrajnában, és nem is ukránul jelent meg, hanem Írországban, angol nyelven –

 magyarra is angolból fordította Kustos Júlia. Ami önmagában még nem volna probléma, hisz például a fent említett Szergej Geraszimov is angolul jelentette meg a naplóját, tiltakozásképp az általa addig használt orosz nyelv ellen. Ebbe önmagában azért se lehetne belekötni, mert – tudjuk meg a naplóból – Jevának a nagymamájával Magyarországon keresztül sikerült Írországba menekülnie, ahol egy irodalmi ügynök felkarolta, majd kiadót talált a szövegének, ahol végül a napló meg is jelent.

A gond a kiadás körülményeivel, illetve milyenségével van. Azzal, ahogyan a kislány szövegét az ukrán helyzetről valójában mit sem sejtő ír szerkesztők Írországban átírták/átszerkesztették, és amelynek „köszönhetően” 

Ukrajna háborús pokla egy csapásra írországi tündérmesévé válik a bejegyzéseken keresztül.

Ez a kontár beavatkozás – elnézést, de finomabban nem tudom és nem is kívánom minősíteni – már a kötet első részében is tetten érhető, amely még a kislány otthon, Harkivban töltött, a háború kitörését követő mindennapjairól szól. Már ezek a szövegrészek is megtelnek hatásvadász tartalmakkal. Például az ilyen mondatok: „A világ megváltozott számomra: minden új színekben játszik. A kék ég, a ragyogó nap, a friss levegő mind olyan szép. Most már tudom, hogy mindannyiunknak ünnepelnie kéne ezt” (41), vagy az ilyenek: „Minden eltelő nappal egyre jobban gyűlölöm az estéket. Nem akarom, hogy a nap alábukjon a horizonton, de sajnos ezt nem én döntöm el. Az esték megtelnek félelemmel és a félelem elnyel” (75) nemcsak, hogy ócska giccsé változtatják a borzalmat, de erős a gyanúm, hogy nem egy tizenkét éves gyermek szájából/tollából fakadnak. Főleg, ha összevetjük az ilyen jellegű és stílusú mondataival: „Nincs több vizünk, ezért úgy döntöttünk, elmegyünk a forráshoz. Az utca teljesen üresnek tűnt, de azért találkoztunk néhány emberrel. Volt pár robbanás messzebb” (74).

A kötet második fele, az Írországba tartó út leírása, majd a békés, új élet reményével kecsegtető hétköznapok ismét csak esztétikailag is megkérdőjelezhető feljegyzései pedig már hemzsegnek a „felnőttes” kifejezésektől. Például, amikor a budapesti, rövid ideig tartó, Írországba indulást megelőző várakozást ecseteli a „naplóíró”, az angolul nem tudó, róluk inkább tudomást se vevő magyarok viselkedését így minősíti: „Ez elég kirekesztő dolog!” (154) Vagy amikor az otthoni eseményekről hallva így nyilatkozik: „Azt mondják, az orosz hadsereg vegyi fegyvereket fog bevetni a megmaradt túlélőkkel szemben. Ez most már gyakorlatilag egy ukránok elleni népirtás” (186), megint olyan fogalmakkal operál, amelyek erősen elütnek a naplója alapregiszterétől. 

Az olyan fogalmak, mint a kirekesztés, a népirtás, egész egyszerűen „kilógnak” a szövegéből: nemcsak Jeva, de a nagymamája nyelvhasználata is sokkal egyszerűbb ennél.

A kislány szövegébe való durva beavatkozással – és egyáltalán: a naplója megjelentetésével, piacra dobásával – azonban nem csak esztétikai probléma van, hanem fejlődéslélektani is. A kislány valódi borzalmakról beszámoló – még akkor is, ha egyszerű gyermeki nyelven megfogalmazott – mondatai átírásával, kiegészítésével ugyanis a kötet gondozói nemcsak falssá és giccsessé tették a szövegét, de Jeva fejlődő, még kiforratlan személyiségét is rossz irányba terelték. A nyilván jó pénzért ki- és eladott naplóján keresztül azt érzékeltették vele, hogy egész nyugodtan kérkedhet a nemzetét ért sorscsapással, hisz jól jár vele és jól megél belőle: őt és a nagymamáját biztonság, kényelem, új iskola, lakás, könyvkiadó, benne szerkesztők hada, azaz valóban tündérmese fogadja az Ír-tenger partján: „A parton állva éreztem, hogy a szél az arcomat és a hajamat fújja. Lemásztunk a homokos partra. Éppen apály volt, amitől a part még nagyobbnak tűnt. Csináltam néhány fotót. A tenger lélegzetelállítóan szép volt. Én egy meleg, puha kabátba bugyoláltam magam, miközben a sárkányszörfösök bátran szaladtak a hullámok közé, és úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli őket a hideg” (180).

Ennek tükrében a hazájában történt szörnyűségek nemcsak, hogy relativizálódnak, de a naplóján keresztül jól jövedelmező, eladható termékké degradálódnak Jeva szemében. Ami nem pusztán ízléstelen, de rendkívül káros is lehet a gyermekre nézve, hiszen tizenkét éves korára felsőbbrendűségi érzést alakíthat ki benne mindazokkal a Harkivban maradt osztálytársaival – sőt, minden egyes honfitársával szemben –, akiknek ez a „tündérmese” nem adatott meg. Azaz mindez a gyermekkorban kialakuló és kialakítandó szociális érzékenységet és együttérzést öli ki Jeva Szkalieckából. Abból a kislányból, aki biztos, hogy nem ilyen szándékkal kezdte el írni a naplóját.

Jeva Szkaliecka: Nem ​tudod, mi a háború. Fordította Kustos Júlia. Budapest, Európa, 2022. 264 oldal, 3499 forint

A kritika szerzőjéről
Gyürky Katalin (1976)

Irodalomtörténész, színikritikus, műfordító.