Mikor kész egy műalkotás? Alighanem a művészek egyik legnehezebb döntése, amikor kimondják: a mű kész, minden újabb ecsetvonás, szüzséelem, rím stb. már csak rontana az egészen.
De valószínűleg még az ilyen befejezettnek nyilvánított mű is tovább foroghat az alkotó agyában, álmatlan perceket vagy órákat okozva számára. Nem véletlen, hogy Balzac például szinte őrületbe kergette a nyomdászokat, mert még a kiszedett szövegbe is belejavított.
Nincs ez másképp a fordítóknál sem, legalább is ezt mutatja a saját tapasztalatom. Hányszor voltam úgy hatvanéves pályám során, hogy amikor a frissen megjelent, még nyomdaszagú fordításomat kezembe vettem, hogy elgyönyörködjek a szebbnél szebb megoldásokban, ahol csak kinyitottam a könyvet, mindenütt találtam sutaságokat, szemet szúró félrefordításokat, bakikat.
De voltak olyan esetek is, különösen versfordítások esetében: kész, a magamra vállalt fordítói kötöttségek – az eredeti külső formájához való hűség – keretei közt nem vagyok képes jobb megoldásra. Csak hát azok az álmatlan órák!...
Így voltam Alekszandr Szergejevics Puskin egyik igazán gyönyörű versével, a Virág című darabbal, amelyet ugyan beletettem Szabadság árva magvetője[1]című kötetembe, de tudtam, hogy van benne egy roppant fontos megoldatlan motívum. Még az sem vigasztalt, hogy a vers korábbi fordítói – Franyó Zoltán[2], Lányi Sarolta[3], Szabó Lőrinc[4], Galgóczy Árpád[5] - sem tudtak megoldani, pedig a figyelmüket aligha kerülhette el. (Ezeket a fordításokat csak a sajátom elkészülte után kerestem meg.)
A vers egy könyvlapok között talált elszáradt virág látványa által kiváltott gondolati-érzelmi ívet jár be. Ideiktatom az orosz eredetit, és még a nyelvet nem tudók számára is nyomban világossá válik a nagyon eredeti kompozíciós fogás: a vers első és utolsó szava ugyanaz: цветок azaz virág.
Цветок засохший, безуханный,
Забытый в книге вижу я;
И вот уже мечтою странной
Душа наполнилась моя:
Где цвёл? когда? какой весною?
И долго ль цвёл? и сорван кем,
Чужой, знакомой ли рукою?
И положён сюда зачем?
На память нежного ль свиданья,
Или разлуки роковой,
Иль одинокого гулянья
В тиши полей, в тени лесной?
И жив ли тот, и та жива ли?
И нынче где их уголок?
Или уже они увяли,
Как сей неведомый цветок?
Ahhoz azonban már a nyelv ismerete szükséges, hogy felismerjük: az első sorban a szó tárgyesete szerepel, az utolsóban az alanyesete, ami történetesen egybeesik a tárgyesettel.
Az utolsó sorral nincs is probléma, szó szerinti fordításban is a helyén a szó: Mint ez az ismeretlen virág. Az első kettő viszont szó szerinti fordításban így hangzik: Elszáradt, illattalan, könyvben felejtett virágot látok én. Az orosz mondat „iskolás” szórendje még hátrébb tenné a tárgyat: *Я вижу засохший, безуханный цветок, забытый в книге. Az ilyen egyszerű szórend minden megváltoztatása stilisztikai elmozdulást, többletet jelent, és mint ilyen, költői eszköz. A magyarban is van mód a jelző és a jelezett szó sorrendjének megváltoztatására, ez az értelmező jelző: virágot, elszáradtat, illattalant, könyvben hagyottat – de talán nem kell magyarázni, hogy ez minden egyes jelzőnél egy szótaggal megnyújtja a szót, ami belepréselhetetlenné teszi a verssorba, nehézkes, költőietlen.
A korábbi fordítások kivétel nélkül az elől álló jelzővel bővített tárgy, magyarul kifogástalan megoldását választották. Magam is így fordítottam:
Illattalan száraz virágot
Találtam könyvlapok között.
Ábrándos lelkem elmélázott,
S ezer talányba ütközött.
Egyszóval lemondtunk arról, hogy a vers egy és ugyanazon szóval kezdődjék és végződjék.
De vajon ez az ismétlődés csak külső formai mutatvány, vagy a vers belső formájához, lényegéhez, „mondanivalójához” tartozó eszköz?
Aligha kétséges, hogy ez utóbbi. Az első strófa, sorpár, sor ismétlése a vers végén Puskinnál és más költőknél is előfordul. De ezt a fogást, hogy az első és az utolsó szó azonos, másutt nem találtam. És mivel a vers a virág ürügyén a szerelemről és a sorsról szól, a visszatérés egyértelműen a körszerű ismétlődés kifejező eszköze tehát, nélkülözhetetlen eleme a versnek.
Éppen ezért nem hagyott nyugodni, és addig-addig próbálkoztam – csakugyan álmatlan órákon – míg nem találtam egy megoldást.
Virág, száraz, illatjavesztett,
Pihent e könyvlapok között.
Persze az első sor megváltoztatásával odavolt a rím, de szerencsére az elmélázott szónak találtam megfelelő hangzású szinonimáját, ami ráadásul talán jobban is illik a versbe:
Ábrándos lelkem elmerengett,
S ezer talányba ütközött.
Idáig jutva, eszembe jutott, hogy van még egy sor, amivel nem egészen voltam megelégedve. Ez a negyedik strófa első sora:
И жив ли тот, и та жива ли?
A problémát az okozta, hogy Puskin a két szereplőt névmással – тот, та – nevezte meg, és ezzel csupán a nemüket árulta el, lévén az előbbi hímnemű, az utóbbi nőnemű. A magyarban ilyen nem lévén, minden fordítás kötelezően és szükségképpen konkretizál: utal a személyek korára, társadalmi státuszára. Nekem a fordítói ihlet ezt a megoldást sugallta:
S az ifjú él-e? s hát a lányka?
Utóbb azonban úgy éreztem, ezzel túlságosan leszűkítettem a „talány” számba jöhető megoldásainak körét, vagyis a költői általánosítást, és most ezzel próbálkoztam (engedve a meglévő rím sugallatának is):
S a férfi él-e? s hát a párja?
Így alakult ki az alábbi fordítás:
Virág, száraz, illatjavesztett,
Pihent e könyvlapok között.
Ábrándos lelkem elmerengett,
S ezer talányba ütközött.
Hol nyílt? mikor? tavaszi kertben?
Soká virult? s ki tépte le?
Egy ismerős kéz? ismeretlen?
S miért rejtette épp ide?
Boldog találkozás emléke,
Vagy végső válásé lehet?
Magányra vágyott, ki letépte,
Járván az erdőt, réteket?
S a férfi él-e? s hát a párja?
És hol? Oly tág a nagyvilág…
Vagy porlanak immár akár a
Lapok között lelt kis virág?
Most ezt tekintem véglegesnek. Bár lehet, hogy csak egy újabb álmatlan éjszakáig.
*
Jegyzetek:
[1] Európa Könyvkiadó, 2022., 97. oldal.
[2] Puskin válogatott versei, Corvina, 1957., 219. oldal.
[3] U. o., 371. oldal.
[4] Puskin: Lírai költemények, Európa Könyvkiadó, 1978., 285.
[5] Furcsa szerelem, VALO-ART, 2005., 125. oldal.
