Félek, hogy felébresztem, ha túl hangosan gépelek (Hollie McNishről és a szülőségről)
Fotó: bandcamp.com
Félek, hogy felébresztem, ha túl hangosan gépelek (Hollie McNishről és a szülőségről)

A skót Hollie McNish radikális őszintesége egészen új dimenzióba helyezte azt, ahogy az anyaságról beszélünk - elsőként most induló McNish-sorozatunk állandó fordítója, Kállay Eszter mondja el, miért hatott ez rá felszabadítóan.

Ma is sírtam, és utána rögtön arra gondoltam: nem jó, ha a gyerekem szomorúnak lát, milyen hatással lesz ez rá? Mindenki mosolyog, ahogy az utcán elhalad mellettünk, de egy éve senki sem kérdezi meg, mit gondolok a nők helyzetét ellehetetlenítő újabb és újabb globális és országos intézkedésekről. Nem jutott eszembe megnézni a híreket, mert azon pörögtem, hogy le kell olvasni a villanyórát, ki kell találni, mit eszünk a következő napokban, és meg kell szervezni a gyerek szemvizsgálatát. A kisbabám kedvesen suttogja a fülembe, hogy anya, anya, aztán belefúrja a fejét a térdhajlatomba, ide-oda lépked ingatagon, elbotlik, megcsúszik, és bömböl. Utánozni akarom, és én is bömbölni akarok, ilyen féktelenül és bátran. Pittyegnek az appok, és jönnek sorban a teendők és a gyerek napirendje, és kivel menjünk ma játszóra. Verset írok fél kézzel a délutáni alvása közben, de belealszom. Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne vágjam el magamat a többi embertől.

Újra- meg újraolvasom Hollie McNish jegyzeteit, aki 

a gyereke hálószobájának padlóján írta meg szinte az egész könyvét, félálomban és félhomályban.

Egy olyan vakmerő költőnőről van szó, aki nyelvelméletet, majd nemzetközi jogvédelmet tanult, miközben éjszakába nyúlóan kocsmákban melózott, aztán 27 évesen, saját lakás és „felnőtt” egzisztencia nélkül bevállalt egy gyereket. A Nobody Told Me című verses memoárja arról szól, mennyi mindent nem mondanak el nekünk a gyerekünk születése előtt – kitűnik belőle, milyen érzékeny, odaforduló és a saját környezetét rendszerszinten értelmező szerzőről van szó. Nem fél az írástól. Nem fél a kritikától, és nem fél magát költőnek hívni, miközben nyíltan elutasítja, hogy a költészethez bármiféle elitizmus vagy kapuőrködés társuljon. Hálás vagyok az írásaiért, mert felszabadítanak a mindig gondoskodó, mindig összeszedett, végletekig önfeláldozó, ugyanakkor tökéletesen boldog és kiegyensúlyozott anya szerepkényszere alól.

Amikor az ő szövegeit olvasom, úgy érzem, mégis egyszerű ezekről beszélni – őszintén leírod, ami történik. Nem érdekel, hogy zaklatottan és formátlanul jön ki, vagy a végére ritmusba rendeződik (esetleg a kettő egyszerre). Végre olvashatok róla, milyen egy közvécében kuporogva szoptatni, ami elismeri és láthatóvá teszi a saját tapasztalatomat. Végre olvashatok róla, milyen az, amikor nem tudsz végigvinni egy gondolatmenetet. Most végre van pár órám írni egy kávézóban, ezért a gyerekemről készült videófelvételeket nézem újra meg újra. Hol végződünk? Hol kezdődünk? Milyen vagyok egyáltalán nélküle? És mit kell még ma elintéznem?

Hollie McNish írásai evidenciaként világítanak rá arra, hogy 

az anyaság nem egy, a társadalomtól elzárt idillikus babavilág párhuzamos univerzumában zajló kiegyensúlyozott tevékenység,

hanem a patriarchális kapitalista világ által meghatározott teljes identitáskrízis, melynek során épphogy a felszín fölött tudod tartani magad, ami sokszor lehetetlen feladatnak tűnik. Hogy gazdaságilag nagyon is logikus, miért nincsen a gyereknevelés, a gondoskodási munka elismerve, hogy ez nem mintegy véletlenül történik, hanem azért, mert nem fordítható közvetlen profittá – miközben a reproduktív munka során nem kevesebbet végzel el, mint az élet újratermelését és fenntartását, nulla társadalmi és anyagi megbecsültséggel. Bejegyzéseiben és verseiben az anya alakja kritikai módon értelmezi a rázúduló elvárás- és szorongáshegyeket, miközben el is ismeri azokat, és az általa kiváltott érzelmeket. Nyíltan ír mindenről, a szülés után megváltozott testtől és szexuális vágytól kezdve a szexuális nevelésen át a megváltozott párkapcsolati dinamikákig. Például arról a mellbevágó élményről, hogy 

vonzóbbnak látjuk azt, akivel élünk, amikor ő is gondoskodik, kapcsolódik, pelenkáz, kakit és hányást mos fel velünk együtt.

Vagy arról, ahogyan a gyerekünket a születésük pillanatában elkezdik alakítani a mérgező társadalmi nemi szerepelvárások.

Éleslátóan elemzi a különböző osztályhelyzetben élő anyákat más-más mértékben sújtó előítéleteket is. Egy alacsonyabb osztályhelyzetű fiatal anyát például rögtön kritika ér, ha a gyerek mellett ülve nyomkodja a telefonját – de igaz-e ugyanez egy jól szituált negyvenes menedzser anyára? (Talán igen, de teljesen más jellegű és mértékű kritika támadja őket.) Nagyon pontosan látja a gyereknevelésre épülő ipart, ahogy a kapitalizmus elhiteti velünk, hogy a támogató közösség pótolható lehet gyereknevelési termékekkel, drága kiegészítőkkel vagy „fejlesztő játékokkal”.

Minden egyes nap van valami, ami miatt úgy érzem, a környezetem figyelmeztet: nem vagyok elég jó anya. Elég egészséges a gyerekem? Elég jól fejlődik? Elég jól kötődik? Elég szép a szobája, elég játéka van?  Elég nagy a rend és tisztaság? Elég. Az ítélkezés és összehasonlítgatás helyett 

legszívesebben Hollie McNish-olvasókört szerveznék más anyákkal,

hogy összekössön minket, hogy meg lehessen osztani, más is sokszor érzi azt, hogy nem elég – és hogy ami létrehozza ezt, az nem más, mint egy nemi szerepekről igen mereven gondolkodó kulturális és gazdasági berendezkedés. Kinek van kedve vigyázni a gyerekeinkre, amíg mi olvasunk?

Az esszé szerzőjéről
Kállay Eszter (1994)

Költő, műfordító, szociális munkás. Legutóbbi verseskötete: Kéz a levegőben (Magvető, 2020) Legutóbbi fordításkötete: Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek (Európa, 2021)

Kapcsolódó
Hollie McNish: Se kavics, se kutyaszar
Hollie McNish: Visszaszerezni a szülés előtti testem
Hollie McNish: Bárcsak ezzel plakátolnák ki a vonatokat
Hollie McNish: tavaszi baba