Vanessa Veselka: Bluebox: A nők úti narratívájának hiánya és e hiány jelentősége
Fotó: pxhere.com
Vanessa Veselka: Bluebox: A nők úti narratívájának hiánya és e hiány jelentősége

Milyen sors vár a női Kerouac-okra és Huck Finnekre? Van-e története a női utazóknak? Visszatérő szerzőnk, Vanessa Veselka újabb lenyűgöző esszéje Maczelka Csaba fordításában.

A GQ magazin 2012. novemberi számába írtam egy esszét [melyet magyarul a 1749-en olvashatunk – a szerk.], amelyben stoppos tiniként szerzett élményeimről számoltam be. Az eltűnt lányok országútja című írás középpontjában az az utam állt, amelyet egy potenciális sorozatgyilkos társaságában töltöttem, aki meggyőződésem szerint megölt más lányokat, és arra készült, hogy engem is megöljön. A szöveg részben azt is bemutatta, milyen volt kamionparkolókban élni, kétórás váltásokban aludni, nap mint nap elkerülni az erőszakot, és milyen a perifériáról, az államközi országutak lencséjén át szemlélve megtapasztalni az országot.

A magazin megbízásából végzett vizsgálódásaim fontos része volt, hogy adatokat találjak arról a lányról, akit 1985 nyarán holtan hagytak egy szemeteskonténerben. Stoppos tini volt, és ott voltam, amikor megtalálták a holttestét. Két nappal később, stoppolás közben egy kamionsofőr felvett, és elhitette velem, hogy ő ölte meg a lányt. Majd megállt az út szélén, elővett egy hatalmas kést, és azt mondta, másszak be a teherautó hátuljába – mert meg fog ölni. Máig nem értem teljesen, hogyan, de el tudtam szökni az erdőbe. De a rendőrségre nem mentem el. Nem mentem segítségért. Efféle kérdéseket vizsgáltam az esszémben is.

A szemetesben talált fiatal nőről szóló történetek keresése sok olyan kamionparkolóba visszavezetett, amelyet már tinédzserként is ismertem. Tizennégy megyényi területen a kamionparkolók minden éltesebb korú alkalmazottját megkérdeztem a szeméttárolóban talált stopposról, de soha senki nem hallott róla. Kiszélesítettem a kérdéseim körét: hallottak-e az elmúlt harminc év során bármilyen, a közeli kamionparkolókban elkövetett gyilkosságról? Semmire nem emlékeztek. De amit közben az FBI-tól megtudtam, az a szélsőséges erőszak tájképét tárta elém, amely egyezett az emlékezetem világával. 2004-re annyi nőt találtak holtan az államközi autópályák mentén, hogy nyilvántartásukra az FBI elindította az Országúti Sorozatgyilkosok Nyilvántartási Programját. Találtak lányokat szeméttárolókban, kamionparkolók étkezdéi mögött, a kamionfordulóknál az út szélén – az országos adatbázis csak a pihenőhelyeken és kamionparkolókban vagy azok közelében több mint ötszáz ismeretlen nőt sorolt fel. A kamionparkolók egy része éppen azok közé tartozott, amelyeket most felkerestem – de a múltbeli gyilkosságokról még csak pletykákat sem tudtam feltárni. Hogy ez az egész milyen furcsa, egy pennsylvaniai kamionparkolóban fogalmazódott meg bennem, ahol biztosan tudtam, hogy megöltek két nőt, és egyiküket pár méterre onnan találták meg, ahol az aktuális beszélgetőpartnerem dolgozott. „Soha nem hallottam ilyesmiről” – mondta mégis.

Csábító lenne persze azt állítani, hogy zárkózottsága a vállalat iránti lojalitásában vagy egyszerűen a kirúgástól való félelmében gyökerezett. Érvelhetnénk úgy is, hogy az emberek csak azt látják, amit látni szeretnének, és ha az érdekük úgy kívánja, másfelé néznek. Vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy a kamionparkolókban dolgozó nők – pincérnők, eladók, könyvelők – a tudat alatti elnyomás rendszerében működnek, és nem „látták” a meggyilkolt lányokat, mert rutinszerűen kizárták a marginális helyzetben lévő nőket, így védve saját gyenge státuszukat az erőszakos, férfiak uralta világban. Nem kifejezetten úttörő megállapítás, hogy a brutális önfelügyelet egyfajta ellenállási stratégia lehet.

De még ha el is akarták volna titkolni, mi történt a kamionparkolójukban, a pletyka mint örök emberi szórakozás jegyében beszélhettek volna arról, ami más helyeken történt. Társadalmunkban, amely megőrül a hírességekért, ahol az emberek foggal-körömmel harcolnak a kamera vagy a mikrofon előtti helyért, ahol a sorozatgyilkosok inkább csodálattal, mint undorral töltenek el bennünket, valakinek emlékeznie kellett volna valamire. Ki felejti el a meggyilkolt tinédzser lány holttestét, akit a munkahelyén találtak, amikor ott dolgozott? E nők társadalmi láthatatlansága kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy ragadozók áldozatai lettek. De miből is származott ez a láthatatlanság? Úgy tűnt, azért nem emlékeztek rájuk, mert eleve nem is látták őket. És részben azért nem látták őket, mert számukra nem létezett más kulturális narratíva, csak a nemi erőszak és a halál. Az úton lévő nőket már eleve megerőszakolták, már eleve halottak voltak. Míg az úton lévő férfit úgy látjuk, mint aki lehet veszélyes, lehet kalandvágyó vagy lehet szerencsétlen, a diskurzus minden esetben a lehetőségek diskurzusa lesz.

Amikor a férfi az útra lép, megkezdődik az utazása. Amikor a nő rálép ugyanarra az útra, az ő utazása véget ér.

Sziddhárta, Dante és Frodó

Sziddhárta azt akarja, hogy felszabaduljon, Dante Beatricét akarja, Frodó a Végzet hegyére akar eljutni – mindannyian akarunk valamit. A küldetés az emberi tapasztalat elemi része. Bizonyos mértékig minden utazási narratíva a küldetésre épül. Ha azonban nő vagy, a küldetés alapvető lehetőségét megtagadják tőled. Sehova nem mehetsz, ha nem tudsz rálépni az útra.

Csak hogy kiderüljön, honnan beszélek: tizenöt éves koromban tizenötezer mérföldet stoppoltam egyedül, többnyire kamionparkolókon keresztül. Tizenkilenc éves koromra további ötezer mérföldet stoppoltam Törökországon, Görögországon és a háború előtti Jugoszlávián keresztül, szintén egyedül. Ezek az évek ugyan a nyomorúság és a rettegés jegyében teltek el, de meghatározóak is voltak. Minden nap ide-oda sodródtam a veszély, a sziporkázó vígjáték és a végletes magány között – vagyis kaland volt ez a javából, és a nagy tétekkel járó zűrzavar közepén a születőben lévő én állt, aki megpróbált valamivé válni, megváltozni, felnőttként kilépni a világba.

De kultúránkban Ishmaelnek és Huck Finn-nek nincs női megfelelője.

 Nincs Dean Moriarty, Sal, de még csak egy Fuckhead[1] sem. Akadémikus okoskodásnak hangzik, pedig nem az. Tizenöt éves stopposként a túlélésem azon múlt, hogy mások mennyire képesek elképzelni egy lehetséges jövőt a számomra. A melville-i vagy kerouaci keretrendszer nélkül, vagy bármilyen, a halálon túlmutató lehetőségeket kifejtő elbeszélés nélkül találékonyságom és kíváncsiságom nem volt felismerhető, és emiatt én magam is felismerhetetlen voltam.

Az igazi küldetés az önrendelkezésről és arról szól, valaki túl tud-e lépni a saját határain, hogy valami nagyobb cél felé törjön. Arról a vágyról szól, hogy meghaladjuk, amit arról tudhatunk, kik is vagyunk. A bátorság, a végzet próbája. A belső vagy külső küldetésre indult férfi minden ponton döntést hoz arról, elviseli-e a következményeket, vagy visszafordul, a választást pedig áthatja a hősiesség. A nők választása azonban egyetlen tragikus vagy végzetes döntésre korlátozódik. Valamennyi kudarcukat és az őket érő veszélyeket is a bűnnek vagy a tragédiának erre az eredendő pillanatára vezetjük vissza, ahelyett, hogy a felfedezés narratívájában kapcsolnánk össze a találkozásokat és a pillanatokat, lehetőséget biztosítva rá, hogy az egyéni döntéseket egy hősies keretben egyesítsük. Azt is bevallom, hogy véleményem szerint a rögzített narratívák elég veszélyesek tudnak lenni. Az önértékelésünket formáló sablonokként könnyen kábítóak, korlátozóak és unalmasak lehetnek, emberi fejlődésünk pedig közvetlenül függ attól, mennyire vagyunk képesek átvágni ezeket a leegyszerűsített történetszálakat ahelyett, hogy a rabjukká válnánk. E rögzült narratívák, ahogy én látom, a kamaszkori nárcizmus vidékére vezető út fölé feszülő boltív zárókövei. De a biztonságunkért is ezek szavatolnak. Kijelölik a helyünket a társadalomban, és gondoskodnak róla, hogy lássanak bennünket. Ezért 

a leegyszerűsített narratíváknál már csak egy veszélyesebb dolog van: ha egyáltalán nincs narratíva

– ez halálos.

A kérdés, hogy a nőknek miért nincsenek küldetés-narratíváik, olyan hosszú könyvet igényelne, mint a Pentagon Papers rövidítések nélküli változata. A rövid válasz az, hogy „hát aztán?” A hatalom és a patriarchátus nem engedheti meg a nőknek a küldetés lehetőségét, mert ezekben a struktúrákban a nőket a társadalmi megőrzés, nem pedig a társadalmi változás közvetítőjeként értékelik. Küldetésre indulhatsz, hogy megmentsd az apádat, férfinak öltözhetsz, és ha megsérülsz, lelepleződhetsz, mártírhalált halhatsz, és megerőszakolhatnak, de 

isten ments, hogy csak úgy kimenj az ajtón, és megnézd, mi van odakint.

És ezek a nemi erőszakról és a halálról szóló, ránk hagyományozott mesék.

Nem azt mondom, hogy nem a nemi erőszak és az erőszak a női stopposok meghatározó tapasztalata; inkább azt mondom, hogy a kulturális képzeletünknek szerepe van abban, hogy ez a meghatározó tapasztalat.[2] A már meglévő narratíváinkat eltérítő, másfajta narratívák nélkül a kapcsolatunk az idegen nővel, akivel az úton találkozunk, eleve keretek közé van szorítva. Elfordulunk. Nem akarjuk látni. Szentesítjük ezt a láthatatlanságot, mert a nőalak láthatósága választásra kényszerít: megmentjük-e, vagy sem. Ha ránk nehezedik a nyomás, hogy megmentsük, vagy elmeneküljünk, könnyebb őket nem látni. Pontosan ez az a hely, ahol a narratíva hiánya társadalmilag láthatatlanná teszi az úton lévő nőket.

Szóval igen. Lehetne érvelni, hogy talán azért létezik ilyen kevés narratíva, mert ritkák a meghatározó pozitív tapasztalatok. Más szóval, 

a stoppos nők számára körülbelül a nemi erőszak és a halál az, amire odakint számíthatnak,

és ez az a tapasztalat, ami a statisztikák szerint idővel minden nőre vár. Ha félretesszük a halált (amivel statisztikailag mindannyian találkozni fogunk), joggal lehetne azt mondani, hogy minden nőt, aki elég sokáig stoppol, jó eséllyel megerőszakolhatnak. De az is igaz, hogy minden rákhalászhajón dolgozó fickó a vízbe eshet, vagy elveszítheti az ujját, és egyszer-egyszer valószínűleg minden szakács súlyosan megég. Elegendő idő elteltével valószínűleg minden fickót megvernek az utcán, az aktív harci szolgálatot teljesítő katonákat meglövik, és minden autóversenyzőnek lesz balesete – mégis másképp látjuk ezeket a statisztikai valószínűségeket.

Utazásaim során szó szerint több ezerszer találkoztam az emberek elképzeléseivel arról, mit is kezdek épp az életemmel, de szinte egyikük sem tette lehetővé a felfedezés, a megvilágosodás vagy a végzet lehetőségét. Sors – igen. Végzet – nem. Vagy „szerencséd, hogy élsz”, vagy eleve olyan végtelenül hülye voltam, amiért stoppolok, hogy megérdemeltem a halált. És bár lehet, hogy rettenetesen hülye voltam, az a döntésem, hogy elmegyek otthonról, és stoppolok, semmivel sem volt ostobább vagy veszélyesebb, mint az 1850-es években felszállni egy bálnavadászhajóra, „ellopni” egy rabszolgát és átvinni államhatárokon, vagy egy kétes alak nyomában kapcsolatról kapcsolatra vergődni körben az Egyesült Államokban, vagy stopposként, hallucinogén anyagok hatása alatt részeg emberektől elfogadni a fuvart. Igen, ezek a mesék fikciók, de mélyrehatóan meghatározzák, hogyan látjuk az úton lévő embereket. És ezeknek a narratíváknak az árnyéka – amely az egzisztenciális kíváncsiságot, a kalandot, az egyéniséget és a furcsaságot értékeli – nem vetül nőkre. Abban az országban, amely a modern világ leggazdagabb utazási narratíváival büszkélkedhet, a nőknek nem jut belőlük. Persze, van az őrült női gyilkos és időnként egy-egy Daisy Duke, de ezeken kívül nulla.

Még Fuckheadről is szól könyv

A női utazási narratívák hiánya régi frusztrációm. Körülbelül négy hónappal azután tudatosult bennem, hogy elmentem otthonról. Egy Albuquerque melletti kamionparkolóban voltam, és láttam egy fiatalembert, aki a kamion oldalában mosta a ruháit. Hozzám hasonlóan ő is utazott, bár talán egy kicsit jobban el volt eresztve, hiszen volt mit mosnia. Főiskoláskorú, hátizsákos kölyök volt, és (igen, ez nem kitaláció) nála volt az Úton egy példánya. Emlékszem rá, mert korábban még soha nem láttam a könyvet, és megkérdeztem tőle, miről szól. Azt mondta, hogy egy olyan fickóról, aki maga mögött hagyta a sok baromságot, és útra kelt. Azonnal kapcsolódni tudtam a történethez.

Leültem egy székkel arrébb, és megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, de nem sikerült. Bár bevallom, akkor is hajlamos vagyok kiskutyaszerűen barátságos lenni, amikor nem kellene, a fiú kellemetlen érzése kirívónak tűnt. Itt voltunk mi, a két tinédzser, mindketten fuvarra várakoztunk, és utaztunk az autópályán, mindketten próbáltuk kitalálni magunkat és valamivé válni – de neki volt egy elképzelése, egy narratívája, amelyen keresztül alakíthatta magát, és amely a társadalmi elismertségét is biztosította. 

Ő látható volt. Én ismeretlen voltam, veszélyes űr.

Ahogy már mondtam, a változatos narratívák hiánya veszélyt jelent a marginális helyzetben lévők számára – ahogy arról minden homoszexuális/queer ember sokat tudna mesélni. El tudom képzelni, hogy most valaki azt mondja: várjunk csak, a narratívák nem ölnek embert – az emberek ölik meg a másik embert. Ez igaz. De az a narratíva, amely többet ígér a halálnál, kíváncsiságot ébreszt, ami kapcsolatot szül. Ha a közvélemény képzeletében egy narratíva végkifejlete a halálos kimenetelű verésre és a nemi erőszakra szűkül, akkor e narratíva feszültsége kizárólag magában a szemlélőben található meg, és azzal mérhető, hogy milyen fokú érzelmi meghatottságot tapasztal. Az úton lévő nő így megszűnik ember lenni, és más, marginális helyzetben lévő figurákhoz hasonlóan barométerré válik, olyan eszközzé, amellyel a szemlélő (vagy olvasó) emberségének mértéke határozható meg. Tárggyá válik, amelyet a szemlélők együttérzése fetisizál (inkább, mint, mondjuk, a „férfitekintet”), és a szemlélő választhat, hogy megmenti, nézi, vagy figyelmen kívül hagyja őt, miközben a sorsa beteljesedik; ezek a döntések válnak a dráma magjává.

Három évvel később, egy rövid főiskolai kitérőm során végül elolvastam az Útont, és megdöbbentett, milyen simának és jól finanszírozottnak tűnt Sal útja. Már a harmincas éveimben jártam, mire értékelni tudtam Kerouacot, de most már értékelem. Ám azok a dolgok, amelyek elől Ishmael, Huck, Sal és Fuckhead menekült – a nyughatatlanság, a civilizáció, a hétköznapi élet fojtogatása, a tudat –, valahogy nem tudták megindokolni a távozásomat.

Tehát milyen útalapú lehetőségnarratívák állnak a nők rendelkezésére? Ott van Tom Robbins sikerkönyve, az Olykor ​a kovgörl is elandalodhat, amelyben a híres stoppos, Sissy szerepel – ő nem hordozza a nemi erőszak vagy a halál jelét. Sissyt azonban védik azok az abnormálisan nagy… hüvelykujjak. Aztán ott van Dorothy a sárga téglás úton. Tagadhatatlanul utazástörténet… és Óz földjén játszódik. Független kiadóknál megjelent néhány antológia női úti történetekről, és Hollywood is készített egy-két, „a stopposlányok megőrültek” típusú filmet. De ezek egyikében sem található meg a férfi utazásnarratívák meghatározó összetevője, a küldetés vagy a nyughatatlanság. Vagyis ha akadnak is ilyen történetek, egyik sem fog az eszünkbe jutni, és éppen ez az „eszembe jut” teszi fontossá az ilyen narratívákat. Istenem, de komolyan – még Fuckheadről is szól könyv.

A leállósávban, a peremen, száműzetésben

Mivel hősnőinknek (kifejezetten csak néhány ok miatt) mindig menekülniük „kell” az útról, és mivel közösen eldöntöttük, hogy történeteik csak egy ragadozó vagy a tisztesség elvesztésének az árnyékában létezhetnek, az e paramétereken túlmutató narratívák olyan szereplőket tárnak elénk, akiknek emberségét nem ismerjük fel, és akik így irodalmi elhallgatásra ítéltettek. De miért van ez így? Mind szeretjük a jó történeteket. Szeretjük, ha a karakterek meglepnek minket. Miért kell hát ekkora narratív szűkítést alkalmazni az úton lévő nőkkel kapcsolatban?

Már el is felejtettem volna az Úton-fiúval kapcsolatos korai élményeimet, ha nem lennének annyira jellemzőek. Utazás közben egyre világosabbá vált, hogy megijesztem az embereket. Fiatal voltam és szeplős. Mindig megmostam a hajam a mosdókagylókban, és meg is fésülködtem. Meggyőző és közvetlen voltam. Valami mégis megkülönböztetett férfi társaimtól. Életre keltettem azt a félelmet, amely a férfiak és a nők közötti, a stoppolás társadalmi költségeit illető szakadékból fakadt. A nők bekerülési és bentmaradási költsége sokkal magasabb, mint a férfiaké. Felismerjük, hogy a mi világunkban az úton lévő nő jelet hordoz. Kinyesték, kimetszették a társadalom szövetéből, de olyan elemi szinten, hogy amikor az útra lép, szakadékba lép. És bármi vezetett is ehhez a választáshoz, az ősi félelmet kelt bennünk. 

Az úton lévő férfi magányos. Az úton lévő nő egyedül van.

És itt nemcsak egy cuki szójátékról, hanem gyökeresen más társadalmi tapasztalatokról van szó. Gyakran kérdezték tőlem, miért utazom. Idővel azonban rájöttem, hogy a kérdés nem a „miért?”, hanem a „hogyan?” volt. Például: hogyan jöhettem el otthonról? Hogy bírom ezt a szörnyűséget? Hogyan történhetett ez meg? Ezek egészen más kérdések, mint a „miérttel” kezdődőek. A „hogyan?” az eseményekről szól, például: „hogyan történt?” A „miért” viszont az individuumra és a cselekvőerőre utal. Miért arra mentél? Miért szereted a goudát, és utálod a trappistát? Miért gondolod, hogy ez jó ötlet?  A „hogyan” és a „miért” közti különbség alapvető megosztottságot jelöl a férfi és a nő úti tapasztalata közt.

De vajon a „hogyan” és a „miért” valóban befolyásolja a láthatóságot? Egyetlen drámai elbeszélés, mint például a nemi erőszak vagy a halál, nem tenne valakit még láthatóbbá (főleg, ha az a valaki az autód utasülésén ül)? Ezzel ismét visszajutunk a szemlélő vagy a sofőr szorongásához. Az utassal kapcsolatos hozzáállási krízisben az utast különböző narratívákon keresztül próbálják meglátni, hogy tudják, hogyan érezzenek, miként reagáljanak rájuk, attól függően, kinek hiszik magukat etikai és társadalmi szempontból. A narratívák mindenekelőtt tükrök, nem? Ha azonban az ülésen ülő női utazó nem felel meg ezeknek a narratíváknak, romlik a láthatósága. Mintha egy statisztikai valószínűség által kialakított elektronpályán felváltva jelenne meg, és tűnne el, és csak ott olvadna elektronszerűen egybe, ahol az ember számít rá, hogy látni fogja. És kiben ne keltene szorongást valaki, aki a szeme láttára ide-oda ugrál a létezés határán? Így hát kiválasztunk egy ismerős történetszálat, és a világnézetünkhöz kötjük a nőalakot.

Ahogy a narratíva az ismerősre korlátozódik, visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, és vagy elmenekülünk, vagy eldöntjük: megmentjük, vagy épp otthagyjuk az úton lévő nőt. Ilyen határok között már egészen sok értelme van annak a kérdésnek: „Akkor te most tehetetlen, szerencsétlen vagy hülye vagy?” Hadd fordítsam le a kérdést: mondd meg, hogy bánjak veled!

Ha most még egyszer megfigyeljük, miként reagálunk zsigerből az úton lévő nőre, láthatjuk, hogy a reakciónk természetes közege a száműzetés. 

Az úton lévő férfit a valamivé válás közben érjük tetten. Az úton lévő nővel komoly bajok vannak.

Ő nem „elkezdte a maga útját járni”. Kiközösítették.  És ha egyszer egyvalaki már kiközösítette, a következő is ki fogja. Önmagában a tény, hogy odakint van, valami ijesztőt mond el róla.

Tovább finomítva elképzelésünket, ahogy a női küldetések tilalma összefonódik a hagyományos szexuális tilalmakkal (ha áthágja ezeket, elbukik), megszületik az az utazási narratíva, amelyben nincsenek a nemi erőszakon és a halálon túlmutató lehetőségek. Ugye milyen vonzó Szkülla és Kharübdisz ez? Jó szórakozást, Odüsszia! Ha nem járnék sikerrel, üdvözlöm Pénelopét.

Az út szélére került
Innen vissza nem jut soha
Neki kezet nem nyújt senki
Barátja sincs kit felhívhatna
Az ajtót rácsapja mindenki
Egy lélek sem gyászolja majd
Az út szélére került
Innen vissza nem jut soha

Ez a dal akkor volt népszerű, amikor a kristály még újdonságnak számított. A dal lényegi mondanivalója, miszerint a „nő”, ha már elbukott, menthetetlen, továbbra is szerves része a kultúránknak. Nagyjából borítékolható, hogy a nő bukása itt szexuális természetű, de csak az „út széle” teszi a bukását maradandóvá. Ám a Johnny Cash-számokkal ellentétben hősnőnk nem lehet gyilkos, tolvaj vagy hazug, aki megtalálja Istent, és megváltásban részesül, mert nincs helye azon az elvont országúton, amelyen a végzet közlekedik. Nincs fontosabb szimbóluma a szabadságnak és a változásnak, mint az „út”. Ám így, hogy az út szélére került, hősnőnk nem rendelkezik az utazás kínálta cselekvőképességgel. Az út szélén már csak annyi a szerepe, hogy figyelje a mellette elhaladó embereket. Noha a hasonló nők iránti érzéseinket ma már a kulturális szánalom szélesebb tárházából válogathatjuk ki, az „út” a női egyéniség felé, esetleg az új jövő vagy a másfajta Amerika felé vezető út valódi fogalma népszerű dalainkban és történeteinkben sehol sem magától értetődő. Az úton lévő nők olyanok, mint a bluebox-technikával felvett alakok. Azt gondolnánk, őket látjuk, pedig valójában csak a kivágás vonalait, kimozdítottságuk árnyékát. A hiányt. Mozgásérzékelőket olvasunk. Miután elhelyeztük őket a vásznon, bármit mögéjük vetíthetünk – kristálylaboratóriumot, istállót vagy motelt –, és azt csinálhatunk belőlük, amit csak akarunk. Bármit megtehetünk velük, mert cselekvőképességet csak a kontextuson, kontextust pedig csak a kivetített narratívánkon, a nemi erőszakon és a halálon keresztül szerezhetnek.

Nem azt javaslom, hogy a nők burkolózzanak férfi-küldetésnarratívákba, és nincstelenül induljanak el az országúton.  Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az úton lévő nők megérdemelnék a lehetőségek bővebb tárházát, és hogy alapvető különbség van aközött, hogy szemlélőként miként reagálunk valakire, akiről úgy gondoljuk, a kalandvágy motiválja, illetve egy másik emberre, akit félő, hogy kiközösítettek. És akár még azt is gondolhatnánk, hogy a folyón lefelé ereszkedő Huck Finn meséjében, mint egyik történetfolyam a másikban, a női száműzetés története is megbújik.

Tanger

Nem lehet csettintésre mitológiát teremteni. Nem lehet felfeszegetni a nemzeti narratívát és beletuszkolni egy teljes populációt. De futólag néha megpillanthatjuk. Egy nap egy könyvben vagy egy filmben megjelenik az új nő, akit valódinak érzünk. Nem lesz mesterkélt vagy maradi, kilép a könyvből, lelép a vászonról.

Talán a legerősebb női utazási narratíva, amelyet ismerek, Kit története Paul Bowles Oltalmazó ég című művéből. A stoppolós évek alatt olvastam, és élénken emlékszem önmeghatározó kijelentésére, miszerint ők nem turisták, hanem utazók. Lenyűgözött ez a mondat, mert 

én is utazó voltam, akit nem a végcél, hanem a végzet érdekelt

– a visszaút egy sziget volt a tengerben, és én tengerész voltam, nem pedig az árapályzónában élő kagyló; ezerféle jövőt képzeltem el. Minthogy akkoriban hozzá voltam szokva, hogy férfiakat követek végig azokon a történeteken, amelyeket szerettem, megdöbbentem, amikor Port meghalt, de a könyvnek nem lett vége. Nem ért véget, mert Kit élt: élt, és folytatta utazásait. Karavánnal átkel a Szaharán, viszonya van, eltéved egy piacon, kicsit elmegy az esze, „megmentik”, majd visszatér Tangerbe, ahol visszaoson a városba, és újra elmegy.

Goldenberry

Az egyetlen másik egyedül közlekedő női stoppos, akivel találkoztam, egy szőke, tizennyolc éves lány volt, aki „Goldenberry” néven volt ismert a CB-n. Ugyanabban a kamionban utaztunk több délnyugati államon át. Azt mondta, szálljak meg nála Ventura Beachen, és mesélt a sokféle jóról, ami ott vár ránk. El voltam ragadtatva. Amikor néhány héttel később megjelentem az ajtaja előtt, éppen buli volt a házában.  Kinyitotta az ajtót, de úgy nézett rajtam keresztül, mintha nem is léteztem volna. Nem hívott be. Azt hiszem, valami hülyeséget vetettem oda, „épp csak a környékben jártam”, majd egész éjjel sírtam a tengerparton.

Ez egy jó történet. Igaz történet. Van benne sok végletesen szánalmas pillanat, fantázia és irreális elvárások – minden összeér. De ha megpróbálnám megírni, annyi mindent kellene megmagyaráznom, hogy a történet sohasem indulna be. Miért voltam egyáltalán úton? Miért volt Goldenberry úton? Mi űzött minket az útra? Miért nem tudtunk visszamenni? Mi elől menekültünk? Ezt jelenti az, hogy nincs narratíva az áldozattá váláson és az erőszakon kívül: emiatt arra kell vesztegetned az időd, hogy kialakítsd az erkölcsi alapodat a történet elmesélésére, ami annyit tesz, hogy végignézed, amint a történet bölcsőhalált hal…

Ha van esélyünk, az az lesz, hogy nem kérünk többé engedélyt, hanem mindjárt a közepébe vágunk.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Vanessa Veselka: Green Screen: The Lack of Female Road Narratives and Why it Matters. American reader, 2012/4.

*

Jegyzetek:

[1] Denis Johnson addikcióval és bűnözéssel foglalkozó, lazán kapcsolódó történeteket tartalmazó novelláskötetének (Jesus’s Son, 1992) főhőse és narrátora. (A fordító jegyzete – M. Cs.)

[2] A képzeletet itt nem a társadalmi értékek és viselkedésmódok helyettesítésére használom. Bár összefonódnak, valaki vágyhat arra, hogy segítsen, szavazhat a nőknek szóló programok finanszírozására, remélheti a legjobbat a szenvedőknek, úgy, hogy közben narratív látásmódjának hatóköre mégsem tágul ki annyira, hogy felruházza a küldetés vagy a felfedezés lehetőségével a nőket. (A szerző jegyzete – V. V.)

Az esszé szerzőjéről
Vanessa Veselka (1969)

Amerikai írónő, esszéista. 

A fordítóról
Maczelka Csaba (1981)

Irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem Anglisztika Intézetének docense. Legutóbbi kötete: Egy ember az örökkévalóságnak: Thomas MoreAz Utópia előzményei és közege (Napkút, 2020).

Kapcsolódó
Vanessa Veselka: Az eltűnt lányok országútja