Vanessa Veselka: Az eltűnt lányok országútja
Fotó: Wikipedia / Jacob Ufkes
Vanessa Veselka: Az eltűnt lányok országútja

Mindig módszeresen járt el, az autópálya volt a vadászterülete, tinilányok között kereste prédáját. Szökevény lányok között. Olyan lányokat keresett, akik senkinek sem hiányoznának. 1985 nyarán e sorok írója is ilyen lány volt. Egyik éjjel az I-95-ös autópályán lestoppolt egy vadidegent, majd élete legfélelmetesebb pillanatait élte át. Sok évvel később most visszatér szökevény fiatalkora színhelyére, hogy felderítse a rettegés nyomait – és az e rettegésbe belehaló lányok nyomát.

1985 nyarán, Pennsylvaniában, valahol Martinsburg környékén egy fiatal nő testét emelték ki a kamionparkoló szemeteskonténeréből. Épp sikerült fuvart szereznem, egy közeli kamionban ültem; vártam, hogy a sofőr fizessen, és indulhassunk. Amikor megtalálták a nőt, kiabálás hallatszott. Egy férfi szaladt ki az étteremből, mindenkivel ordibált, hogy menjenek odébb, miközben kisebb tömeg verődött össze a konténer körül az esőben. Gyorsan elterjedt, hogy a halott lány egy tini stoppos volt. Emlékszem, arra gondoltam, én is lehetnék az, hiszen én is egy tini stoppos voltam. Ahogy néztem a nedves aszfalton a kamion felé lépkedő sofőrt, újabb gondolatom támadt: lehet, hogy ő az. Lehet, hogy ő a gyilkos. A sofőr fellépett a kabinba, behuppant a kormány mögé, és azt mondta, ideje indulni. Nem szeretne belekeveredni semmibe, amivel időt veszít, mondta. Elpakolta az iratokat, majd kiengedte a kéziféket. Egyikünk se beszélt a halott lányról. Ahogy távolodtunk, még egyszer belenéztem az oldalsó visszapillantó tükörbe. Épp rendőrségi szalaggal kerítették körbe a konténert, amikor újabb járőr érkezett a parkolóba.

Végül kellemes utam volt vele. Egészen Ohióig mentünk, ittuk a diétás kólát, és Bruce Springsteent hallgattunk. 

A kamionos meghívott ebédre, és még csak meg se próbált szexelni velem, amitől a világomban hercegnek számított.

Néhány nappal később viszont, amikor az I95-ös autópályán épp a két Karolinán át haladtam dél felé, egy másik kamionos vett fel, akivel egyáltalán nem volt kellemes. Nem nagyon emlékszem már rá, csak arra, hogy magasabb és vékonyabb volt, mint a többi kamionos, és nem farmerben és pólóban volt. Legombolós gyapjúinget viselt, az ingujjak takarosan fel voltak tűrve a bicepszére, és a fülkében olyan tisztaság volt, amilyet még nem is láttam. Biztosan normálisnak tűnt, különben nem szálltam volna be vele a kamionba. Ám amikor kiértünk az útra, megváltozott. Egy idő után nem válaszolt a kérdéseimre. Másféle tartást vett fel. Megnőtt az ülésben, az arcizmai pedig egyszerre arrogánssá és kifejezéstelenné ernyedtek. Majd a konténerben talált halott lányról kezdett el beszélni, és azt kérdezte, ismerem-e a Nevető Halál Társaságot.

– Kinevetjük a halált – mondta.

Néhány perccel később egy fás résznél lehúzódott a kamionnal az út szélére, elővett egy vadászkést, és rám szólt, hogy menjek a fülke hátuljába. Beszélni kezdtem, ugyanazokat a dolgokat mondtam újra meg újra. Azt mondtam: tudom, hogy nem akarja megtenni ezt. Azt mondtam: ez az ő döntése. Azt mondtam: pár perc múlva megteheti. Azt mondtam: ez az ő döntése. Azt mondtam: nem szólok a rendőröknek, ha nem esik bántódásom, de ez az ő döntése – míg rám nem nézett, és én elhallgattam. Beszédnek itt már nem volt helye. A testemmel tudtam, hogy vége. Ekkor egyetlen szót szólt: Fuss. Vissza se néztem, úgy futottam a fák közé, és elrejtőztem. Ott maradtam, amíg nem láttam, hogy a kamion visszahajt az autópályára. Kezdett sötétedni. Még mindig sokkhatás alatt álltam, úgyhogy visszasétáltam ugyanahhoz az úthoz, és stoppolni kezdtem dél felé. 

Soha nem mentem el a rendőrségre, és évekig nem beszéltem erről senkinek.

*

Idén tavasszal egyik barátom átküldte egy sorozatgyilkosról szóló tudósítás linkjét, azzal a tárgysorral, hogy „Ez az embered?” A sorozatgyilkos neve Robert Ben Rhoades volt. Rhoades távolsági kamionos volt, 1990 óta börtönben ült, és nemrég ítélték el néhány új „döglött ügyben”. Az első fotók alapján nem ismertem fel, de ahogy fiatalabb képeit is megtaláltam, ismerősebb lett az arca. Ugyanaz a szemüveg, ugyanaz a görbület a pofacsontnál, és volt valami az arckifejezésében, főleg ahogy a szája állt. Ugyanazt a semleges arroganciát tükrözte. Rhoades hasonlított arra a fickóra, aki engem felvett. De hát elég sokan néznek ki úgy, mint Rhoades. Akkor még csak harminckilenc lehetett, én pedig öregebb, világosbarna vagy őszülő hajú férfiként emlékszem a kamionosra. Egy tinédzsernek azonban a negyven körüli emberek már elég öregnek tűnnek, és a fotókon gyakran sötétebbnek látszik a haj. És a fények is különösek az emlékemben. Felhős nap volt, röviddel egy nyári vihar előtt, és a kamionban mindenre szürke fény vetült.

Miután megkaptam a barátom emailjét, több üzenetet is hagytam az FBI részére, de megkönnyebbültem, hogy nem reagáltak. Az emlék már huszonhét éves, és semmi olyat nem tartalmaz, amivel perre lehetne menni. A fényképek azonban az agyamba vésődtek, és egyik kérdés hozta magával a másikat. Mi van, ha a stoppost tényleg az a férfi ölte meg, aki rám is kést rántott? Engem miért engedett el? Ki volt valójában a lány a konténerben? Miért nem kértem segítséget senkitől? Meg kellett értenem, mi volt a saját felelősségem, és ha mást nem, a saját válaszaimat meg kellett találnom, úgyhogy keresni kezdtem.

Nem rajongok a sorozatgyilkosokért, így azt sem tudtam, hogy Rhoades ennyire híres. Cikkeket írtak róla, tévéműsorok és könyvek foglalkoztak vele – Driven to Kill [Gyilkos késztetés], Roadside Prey [Országúti préda], Killer on the Road [A gyilkos országútja] –, és e források rávilágítottak, hogy az emberi fajjal szemben táplált valamennyi borzongató, titkos félelmem Robert Ben Rhoades személyében ölt testet. Rhoades szadista volt. Nőket rabolt el, majd mielőtt megölte, heteken át erőszakolta és kínozta őket. Az 1980-as évekig homályosak az ismereteink róla. Szülővárosában, Houstonban tagja volt a helyi BDSM- és swingerközösségnek. Házas volt. Amikor elkapták, azt mondta, tizenöt éve „csinálja ezt”, vagyis gyilkosságai már az 1970-es években elkezdődhettek. Fuvarlevelei alapján csak a letartóztatása előtti három évben ötven megoldatlan gyilkossági ügy helyszínén járt. Bár még nem sikerült mind az ötven ügyet összekötni Rhoades személyével, maga Rhoades pedig csak három gyilkosságot ismert be, 

az FBI szilárdan meg van győződve róla, hogy legaktívabb időszakában havonta legalább egy, de akár három nőt is megölhetett.

Rhoadest először akkor tartóztatták le, amikor egy arizonai járőr a kamionfülke hátsó részében talált rá arra a láncra vert, sikoltozó nőre, akit Lisa Pennalnak[1] hívtak. Ekkor emberrablással és testi sértéssel vádolták. Életfogytiglanra azonban a tizennégy éves, pasadenai Regina Walters megerőszakolásáért és megöléséért ítélték. Őt Rhoades a barátjával, Ricky Jonesszal együtt vette fel 1990 februárjában. Jonest gyorsan megölte, maradványait később a Mississipiben találták meg. Rhoades legalább két hétig tartotta fogva Reginát. Leborotválta a haját és a szeméremszőrzetét, horgászhorgokkal döfte át a testét, fekete ruhát és magassarkút adott rá, és lefényképezte a lányt a rettegés pillanataiban, végül egy bálázóhuzalból készített nyakszorítóval ölte meg, hogy aztán ötvenkilós testét az I-70-es autópálya mellett, egy pajtában hagyja oszlásnak indulni.

Regina történetének tragikus elemei mögött, mint valami pentimentót, megláttam a sajátomat. Hozzám hasonlóan ő is elment otthonról a nála idősebb barátjával. Hozzám hasonlóan Regina is ki volt szolgáltatva a kamionsofőrök kegyének. A Rhoadesszal töltött hetek alatt sok sofőr látta őt, de valahogy senki nem gyanakodott. Úgy kelt át azon a világon, mintha láthatatlan lenne.

*

1985-ben a legnagyobb problémám az alvás volt.

Nem tudtam biztonságban kialudni magam. Január elején mentem el otthonról, és dél felé stoppoltam New Yorkból a huszonegy éves barátommal. 60 dollárunk és egy Smith Wesson ötlövetűnk volt, benne egy golyó, melyet egy marylandi tisztáson véletlen kilőttünk; épp arról vitatkoztunk, hogy ki van-e biztosítva a fegyver. Volt egy gitárom és egy hátizsákom, tele leánykorom szuvenírjeivel: feljegyzések barátoktól, fülbevalók és dalszövegek. Tizenöt éves voltam.

Az emberek nem azért mennek el otthonról, mert jól mennek a dolgok; azért mennek el, mert úgy érzik, muszáj, és akár igazam volt, akár nem, én is így éreztem. Anyámmal éltem New Yorkban, és a veszekedéseink egyre hevesebbé és érzelmileg egyre erőszakosabbá váltak. Azt hiszem, egyikünk se tudott mit kezdeni ezzel. Volt szó róla, hogy apámhoz költözöm Virginiába, ahol hagyományosan a nyaraimat töltöttem. Ekkorra azonban már két iskolából is kirúgtak a hiányzások miatt, és rendszeresen vagdostam magam. Holdként keringtem érzelmeim bolygója körül. A saját szememben nem volt jelentősége, hogy elmegyek-e, mert bizonyos értelemben már rég nem voltam ott. Induláskor minden egyes olyan képet megsemmisítettem, amelyen tizenkét évesnél öregebb voltam, hogy ne legyen mit adni a rendőrségnek.

Az első éjszakát egy elhagyatott pajtában töltöttük a barátommal Marylandben. Az autópálya mellett volt, és alighanem nagyon hasonlított arra, amelyben Regina Walterst megtalálták. A pajtának volt egy padlása, a törött léceken átsüvített a szél, és az épületet minden oldalról ugyanaz a barna füves mező és fagyos sár vette körül. Reginához hasonlóan nekem is volt egy kis naplóm, és talán írtam bele valamit azon az éjjelen, hiszen ahhoz, hogy aludjak, túlságosan is hideg volt. Már virradat előtt újból úton voltunk, a fekete jéggel borított autópályán bandukoltunk, reszkettünk a kapucnis pulóverünkben. Pirkadatkor felvettek minket – ekkor utaztam először kamionnal.

Nagy előrelépés volt ez: fenn a magasban, a melegben, felülről nézhettem a forgalmat. A kamionos vett nekünk sült csirkét, barátságosan beszélgetett, és vezetés közben hagyta, hogy a fülkében szundikáljunk. Miközben aludtunk, lehúzódott egy kisebb kamionparkolóba, és arra ébredtem, hogy a keze a pólóm alatt van. Csukva tartottam a szemem, mozdulatlan maradtam, majd elgurultam tőle, és továbbra is alvást színleltem. Néhány perccel később felkeltem, mintha mi sem történt volna. A kamionos elment kifizetni a tankolást, mi pedig a barátommal a mosdóba mentünk. Mire visszaértünk, a kamion már eltűnt, és vitt mindent, ami az otthonomra emlékeztetett – a gitáromat, a hátizsákomat, mindent, kivéve a Smith Wessont, melyet később New Orleansban adtunk el.

Ez az első utazás csupán ízelítő volt abból, ami a kamionosok között gyakran várt rám – kitérni a szex elől, leragadni valahol –, de egy kulcsfontosságú leckét megtanultam: 

ha a kamion lassít, felszállsz.

Baráttal elég könnyű volt aludni, mert egyikünk mindig ébren tudott maradni. Hat héttel később azonban elváltak útjaink. Valahol Arizonában, az I-10-es mellett, egy benzinkúton összevesztünk, más-más teherautókba szálltunk be, és ennyi. Egyedül voltam. Hamis személyi nélkül nem mehettem menhelyre. Ha egyedül alszom az utcán, célponttá válok, és az sem vonzott, hogy lefeküdjek valami ijesztő vén fickóval, csak hogy legyen egy matracnyi helyem. Úgyhogy visszamentem, körbe-körbe stoppoltam, és felfedeztem egy féltudatos állapotot, amelyben egyszerre tudtam aludni és nem aludni. Pihenni tudtam, de álmodni nem. Ha kérdezték, el tudtam mondani a legutóbbi három dalt a rádióban, de csak ha kérdezték. Ha nem, semmiféle emlékem nem volt róluk.

Maradtam a kamionoknál, mert biztonságosabbak voltak, mint az autók. Ha egy kamionparkolóban beszállsz, azt mindenki észreveszi. Beszélnek róla a CB-n, és a jármű, amivel elmész, lényegében egy óriási, a cég nevét viselő hirdetőtábla. Láthatóságra volt szükségem, hogy életben maradjak. Veszélyes kötéltánc volt ez, mert ha egy kamionos át akarta lépni a vonalat, a nagyobb tét azt jelentette, hogy nem teketóriázik. Volt egy sáv a vonal előtt, és a legtöbb kamionos nem jutott el odáig. Ebben a sávban éltem.

Az 1980-as években a kamionparkolók világa zárt világ volt, és az ott zajló eseményekről a külvilág mit sem tudott. A boltok alig voltak kivilágítva, és tele voltak füsttel, gyökeresen mások voltak, mint a mai, családoknak szánt út menti plázák. A polcsorokat általában a pornómagazinok uralták – exkluzív képes magazinok, mint a Hustler és a Barely Legal, és olcsó, színes borítós szennylapok. A pénztárnál palackszámra állt az izobutil-nitrit a különféle hitvány afrozodiákumok (Locker Room, Spanish Fly) és persze a legendás lökhárító-matrica mellett: 

SEGG, BENZIN, VAGY FŰ – SENKI SEM UTAZIK INGYEN.

Akkoriban azonban a gondolataim még nem a nőgyűlölet, hanem a logisztika körül forogtak. Fuvart kellett találnom, az éttermekbe pedig általában be se jutottam. Az általánosan elfogadott vélemény az volt, hogy prostituált vagy, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják. És még utána is prostituált maradsz. A pincérnők kapásból kirúgtak. Emiatt kénytelen voltam a folyosón, a tusolóknál fuvarra vadászni. Idővel elsajátítottam a biztonságosabb fuvarszerzés módját, és megkértem a kamionosokat, hogy CB-rádiózzanak a nevemben. A nők nem igazán boldogultak az „állatos csatornán”, ahogy akkoriban nevezték, mert pusztán a felcsendülő hangjukra húsz percnyi vaskos pofázás volt a válasz. Egyetlen szó volt a nőre a CB-n: hód. Még azok is ezt a szót használták, akik segíteni próbáltak. Történeteket kellett kitalálniuk nekem: „Van egy hódom, Flagstaffbe keres fuvart a nagymamája temetésére, csak semmi zűr, vétel.” Mindig előkerült egy beteg anyuka vagy egy halott nagyszülő, és szinte mindig elhagyott a bunkó barátom, aki az összes pénzemet és a kocsimat is magával vitte.

Ezekkel a történetekkel jutottam egyik kamionról a másikra. Mint a maki a fák lombkoronáján, szinte soha nem láttam a talajt. De aludni még így sem volt biztonságos. Szigorú szabályom (csak a mozgó kamion biztonságos kamion) értelmében mindig felébredtem, ha a kamion letért az autópályáról. Felébredtem, ha lelassult a forgalom. Felébredtem, ha a kamion megfordult, visszaváltott, vagy a padka felé sodródott. Miután kezdtem kimerülni az alváshiánytól, és próbáltam kordában tartani az általam vállalt kockázat szintjét, kidolgoztam a szexuálisan agresszív viselkedés ötfokozatú skáláját:

  1. Sofőrként megtartottad magadnak a vágyaidat.
  2. Megkértél, hogy szexeljek veled pénzért.
  3. Azt mondtad, tartozom neked a szexszel a fuvarért és a sült csirkéért cserébe, és megfenyegettél, hogy kiraksz egy veszélyes helyen.
  4. Kiraktál egy veszélyes helyen.
  5. Ki kellett ugranom, amikor lassítottál, mert meg akartál erőszakolni.

A legtöbb sofőr a skála közepén állt, de a Rhoadesra emlékeztető kamionos egyáltalán nem fért rá. Ha valaki kést fog rád egy olyan zárt térben, mint a kamion, az félelmetes. De magában a férfi viselkedésében is volt valami dermesztő. Nem volt ideges, dühös vagy izgatott. Higgadt és módszeres volt, mintha egy szarvas felbontására készült volna.

*

Amit Rhoadesról olvastam, abból kiderült, hogy a stopposokat előnyben részesítette a prostituáltakkal szemben, és kifejezetten a szökevényekre pályázott. Azt is tudtam, hogy első lépésként becsalta őket a hálófülkébe, amelyben bilincsekhez való rögzítőpontok is voltak. De én nem láttam bilincset. Csak a késes férfit láttam. „Biztos, hogy ő volt az – mondta az egyik barátom. – Hány ilyen fickó lehet?”

Az FBI szerint jó néhány. A szövetségiek 2009-ben hozták nyilvánosságra a Highway Serial Killings Initiative nevű programot, mellyel az államközi autópályák mentén talált holttestek növekvő számára reagáltak. E holttestek egy része konténerben hagyott nő volt. Miután leszűkítették a terepet azokra, akiket kamionparkolók és pihenőhelyek környékén láttak utoljára, az iroda több mint ötszáz holttesttel számolt, és szinte mindegyikük nő volt. A gyanúsítottak listáján szereplő kétszáz ember közül szinte mind távolsági kamionos volt.

De magamtól is rájöttem, hogy a Rhoadeshoz hasonló emberek hozzám hasonló embereket ölnek meg, és aztán megússzák. Ahogy átmentem a kamionparkolókon, hallottam nőkről, akiknek elvágták a torkát, vagy akiket megfojtottak. Hallottam legalább egy olyan nőről, akit a kamionos húshorogra akasztott a hűtött pótkocsi hátuljában, mert azt hitte, nemi betegséget kapott tőle. Éjszaka hallgattam a prostituáltak hangját a CB-n, alig lehetett érteni a beszólások között: „Helló, drága. Cicababa jelentkezik a bulisávon. Akar valaki bulizni?”

A kamionosok „parkolói pipiknek” hívták a kamionparkolóban dolgozó prostituáltakat, és mivel a sofőrök nagy része nem tesz különbséget a stopposok és a prostituáltak között, én is parkolói pipi voltam. Ha eltűntünk, hónapok telhettek el, mire valaki bejelentést tett, és addigra már nem nagyon lehetett összekötni az egyik államban eltűnt személyt a másik államban oszlásnak indult maradványokkal. Amikor az Illinois állambeli rendőr, aki megpróbálta azonosítani Regina Walters holttestét (ő volt az a lány, akit Rhoades a pajtában hagyott), és a törvényszéki leírást köröztetni kezdte az országos rendőrségi telexhálózaton, nem volt felkészülve a reakciókra. Tizenhárom és tizenöt év közötti eltűnt fehér nőkről kért információt, akiknek a legutóbbi hat-kilenc hónapban veszett nyoma. Több mint kilencszáz esettel keresték meg.

*

Ha valahogy össze szeretném kapcsolni a történetemet Rhoades történetével, az a konténerben lévő lány testén keresztül lehetséges. A róla szóló feljegyzések alapján le lehet szűkíteni a dátumot és a helyet, és az adatokat össze lehet hasonlítani Rhoades fuvarleveleivel. Legalább az egyik kérdésemre – vajon Rhoades volt az én emberem? – egyértelmű választ kapnék: egyszerű igent vagy nemet.

Első lépésként elkezdtem olyan dolgokra rákeresni, mint „halott lány kamionparkoló Martinsburg”. Semmit nem találtam, de ez nem volt túl meglepő. A gyilkosság huszonhét évvel ezelőtt történt, lényegében még az internet előtti korban. Elővettem a pennsylvaniai Martinsburg térképét – a dolgok ott kezdtek zavarossá válni. Martinsburg épp csak egy tűszúrás, egyetlen pont egy kisebb útvonalon, amely egy közepes méretű autópályába csatlakozik Altoona (Pennsylvania) külvárosában, nem várná az ember, hogy ott forgalmas kamionparkolót találjon. Talán összekevertem az államokat? Rákerestem a Martinsburg nevű városokra. Hét város volt a hatósugáron belül – Indiana, Iowa, Ohio, Pennsylvania, Missouri, Nyugat-Virginia és New York államban –, mind alig egy napnyi autóútra.

Egy héttel azelőtt, hogy a lányt megtalálták a konténerben, meglátogattam apámat Virginiában. Akkoriban apám maga is küszködött, másokkal együtt lakott egy házban, ahol egy vödör vízzel kellett öblíteni a vécét, és megyei építkezéseken dolgozott, ha épp akadtak. Gyorsan rájöttem, hogy csak terhet jelentenék neki. Azon a reggelen, amikor elmentem, megkértem, vigyen el a legközelebbi kamionparkolóba, hogy fuvart szerezhessek Kaliforniába. Persze ez csak kitalált úti cél volt, az Érik a gyümölcs meséje egy szebb jövőről. Biztos voltam benne, hogy emlékszik, hová vitt akkor, úgyhogy tavaly tavasszal felhívtam. Először nem beszéltem neki újabb keletű kutakodásaimról, csak annyit kérdeztem, hol rakott ki. Habozás nélkül a nyugat-virginiai Martinsburgot mondta.

– Voltak gyilkosságok azon a nyáron? – kérdeztem tőle.

– Volt az a stoppos. Felhívtál, és üzenetet hagytál egy nappal azután, hogy kiraktalak; azt mondtad, olvasni fogok egy halott tizenhét éves stopposról, akit egy kamionparkolóban találtak, és hogy nem te vagy az.

Az egész testem felengedett. Emlékezetemet talán próbára tette az alváshiány, de nem voltam őrült. Valahol a történetemben volt egy martinsburgi kamionparkoló, és volt ott egy halott tizenhét éves stopposlány. Létezett annyira a lány, hogy felhívjam apámat annyi évvel ezelőtt, és figyelmeztessem, mit fog olvasni.

Márpedig ha mindez megtörtént, a lányt meg lehet találni. Csak jobban kell keresnünk.

*

Az eredeti Rhoades-nyomozás összetett hálóvá terebélyesedett, melynek a szálai öt különböző állam helyi és szövetségi ügynökségeinél fonódtak össze. Végül a houstoni FBI került a középpontba, mert előbb vagy utóbb minden szál átfutott Texason. Rhoades Texasból származott. Felesége, Debra Davis Texasból származott. Regina Walters és Ricky Jones Texasból származott. Két másik áldozatát is Texasban vette fel.

Austinba repültem, hogy találkozzak két nyugdíjas FBI-ossal, Mark Young és Robert F. Lee különleges ügynökökkel; mindketten dolgoztak az ügyön. Young profilkészítőként dolgozott a hivatalnál, és ügynök is volt. Ebéd közben, egy helyi szusibárban tanította meg nekem a működési mód és az ismertetőjegy közti különbséget. A működési módok változnak. Ezek inkább szokások, mondta, és alkalmazkodni tudnak a körülményekhez vagy a hangulathoz. Rhoades például fegyverekkel, zsineges fojtogatással és valószínűleg késekkel dolgozott. Az ismertetőjegy azonban soha nem változik. Különösen a szexuális szadistákra jellemző, hogy már korán kialakított erotikus mintázatok szerint dolgoznak. Amelyek árnyaltabbak és kidolgozottabbak lesznek, de alapvető felépítésük ugyanaz marad. Rhoades egyik ismertetőjegye az volt, hogy leborotválta a női áldozatai fejét és szeméremszőrzetét. Mell körüli szúrásokat, zúzódásokat és egyéb, kínzásra utaló jeleket is gyakran találtak.

A 180 centis texasi Young, a törvény harmadik generációs őre kinyitotta a laptopját, és előhívta egy Shana Holts nevű nő képét. Néhány nappal Regina Walters foglyul ejtése előtt Rhoadest a houstoni rendőrség őrizetbe vette Holts elrablása és az ellene elkövetett feltételezett szexuális zaklatás miatt. A nőt egy kamionparkolóban vették fel, a kabin hátuljába bilincselték, majd heteken át kínozták és erőszakolták. Akkor szökött meg, amikor Rhoades egy houstoni sörfőzdénél állt. Mindenhol azt olvastam, hogy azért szökött meg, mert Rhoades elfelejtette leláncolni, de Youngtól megtudtam, hogy amikor megszökött, nem volt megbilincselve. Rhoades azt mondta neki, hogy „csak üljön ott, és legyen jó kislány”. De a tizennyolc éves Holts már tizenkét éves kora óta az utcán volt. Saját beszámolója szerint legalább hússzor megerőszakolták, és már volt egy gyereke. Tudta, hogyan kell túlélni. Akármiről is gondolta azt a férfi, hogy sikerült eltörnie benne, az már rég törött volt, és erősebben visszagyógyult. Nem azt tette, amit Rhoades várt. Elfutott. Visszavitte a rendőrséget Rhoades kamionjához, de aztán meghátrált a vádemeléstől, ezért el kellett engedniük a férfit. Állítólag túlságosan félt, de azon tűnődtem, nem volt-e valami másról is szó.

Megnéztem a képet Young számítógépén. Shana csinos lány volt szeplőkkel és tiszta kék szemekkel. Sűrű vörösesszőke haját késsel vagy ollóval vágták le, szorosan a fejénél, és most nőtt vissza. Azzal a rengeteg szeplővel nagyon írnek tűnt. A nyaka körül kutyalánc volt, amelyet lakattal rögzítettek a nyakát fogva tartó gyűrűhöz. De a képen pár centis hajával és a nyakörvével csavargó punknak nézett ki, olyan lány volt, akivel bármelyik egyetemi körzetben találkozhatnánk.

Young ezután mutatott néhány képet Rhoadesról az 1980-as évekből, amelyek a feleségétől származtak. Az egyiken a füvön pihent egy parkban. A természetes fényben haja jobban hasonlított arra a színre, amelyre emlékeztem, és az oldalsó nézet ismét kiemelte a legfőbb hasonlóságokat, az arccsont alakját, a szemüvegét, az arckifejezését; de ahogy Martinsburg visszhangkamrájából megtanultam, az emlékezet különös terület. Ekkora az asztalt már beterítették a papírok és fényképek, és Young arra várt, hogy elmondjam a történetemet. Bár az előző héten többször mondtam el a dolgot, mint az elmúlt két évtizedben bármikor, egyáltalán nem szoktam hozzá, és még mindig az émelygés kerülgetett.

– Az egyik dolog – mondtam Youngnak – amit mindig megtettem, az volt, hogy végigtúrtam a kamionos kazettatartóját, amint kint voltunk az autópályán. Így a színfalak mögül figyelhettem meg a sofőrt, aki közben azt gondolta, mással foglalkozok. Így eljátszhattam, hogy nem hallom az ijesztő, piros lapot érő megjegyzéseket, hogy tehessem a hülyét, és később elmenekülhessek, és ugyanezt csináltam azon a napon is, szemezgettem a kazettatartóban, idióta módjára cseverésztem, és figyeltem a sofőrt – ezért láttam, hogy megváltozott. Beszéltem Youngnak a Nevető Halál Társaságról. Sosem hallotta a kifejezést. A késről kérdeztem. Az összes kamionosnak, akivel valaha is találkoztam, lőfegyvere volt, ezért a kés fontosnak tűnt. Azt mondta, hogy a fegyver az irányításról szól, de a kés személyes. Láttam a lapot Regina kis jegyzetfüzetéből, amelybe Rhoades egy pisztolyt és egy hatalmas tőrt rajzolt, amelyről vér csöpögött a RICKY HALOTT szavak mellett.

– Szóval a kamionos, akivel találkoztam, valódi pszichopata volt? – kérdeztem.

– Az tűnik érdekesnek, hogy mesélt neked a lány testéről, és beszélt a Nevető Halál Társaságról, miközben még vezetett. Nem voltál az irányítása alatt. Ebből azt szűröm le, hogy szeret a rémületen keresztül manipulálni. És hogy ettől indult be, akárcsak Rhoades.

– De egy igazi sorozatgyilkos nem engedett volna el, ugye? – kérdeztem.

– Talán nem gondolta, hogy elfutsz.

Már akkor is azon tűnődtem, vajon a futásom a játék része volt-e. Rhoades nagyon szerette a játékokat. Kedvenc könyve az Emberi játszmák volt, amely minden társadalmi találkozást tranzakciónak vagy „játszmának” tekint. A könyvben az egyik játszma neve „Bíróság”. Egy másik neve „Üss meg, papa”, de van „Frigid nő” is. Abban a játékban a péniszirigységtől vezérelt nő belső gyermeke gúnyolódik a férfival, hogy az csábítsa el őt, és így megszabadulhasson a saját „szadista fantáziái” miatt érzett bűntudatától. Az Emberi játszmák volt Rhoades bibliája. Gyakran beszélt róla, és alkalmazta a könyv ötleteit. A feleségének írt, pszichológiai játékokról szóló levelében ezt írta: „Mindig azt mondtam, hogy három dolgot tehetsz: játszol, passzolsz vagy futsz.” A „játszol, passzolsz, futsz” kifejezés kétszer is előkerül a levélben. Ahogy olvastam, nem tudtam nem hallani, ahogy a férfi azt mondja nekem, „fuss”.

Minél többet tudtam meg Rhoadesról, annál több párhuzamot fedeztem fel közöttünk. Míg én stoppoltam, ő vezetett. És míg én egyre jártasabbá váltam a túlélésben, ő egyre jártasabb lett a gyilkolásban.

Young előtt az asztalon egy olyan, nem sokkal az elrablása előtt készült pillanatkép hevert Regina Waltersről, amelyet még nem láttam. Ebben egy autó hátsó ülésén ül. A nap rávetül a hosszú hajára, és nevet. Úgy néz ki, mint bármelyik másik vékony kölyök, aki épp most hagyta maga mögött a középiskolát. Boldognak tűnik. A képet Regina anyja adta Youngnak. Az ügynökök eleinte nem értettek egyet abban, hogy a Rhoades felvételén szereplő fiatal lány valóban Regina-e. Young ügynök volt az, aki felismerte a kis rést Regina fogai között, és észrevette, hogy néhány szeplő ugyanazon a helyen van.

Young elővett még egy utolsó képet, és átcsúsztatta hozzám. A fotó egy gyönyörű fiatal lányt ábrázolt, indián lehetett. „A Reginás tekercs végén volt” – mondta. A képen Rhoades kamionjában ül szürke kapucnis pulcsiban. A szeme félig csukva van, mintha be lenne tépve vagy álmos lenne. Rhoades csak nemrég vehette fel, hiszen még nem vágta le a haját. A haja fényes, fekete és hosszú.

Senki sem tudja, ki ő.

*

A telefonban Robert F. Lee ügynök udvarias volt és lényegre törő, de nem túl szívélyes. Negyvenfokos hőségben olvadozva értem az ajtajához. Üdvözölt a tágas nappalijában. A szögletes állkapcsú, magas Lee úgy nézett ki, mint aki alighanem még most is el tudna intézni egy bankrablót. Mögötte vállmagasságig érő rózsaszín műanyag kastély állt.

– Unoka – mondta.

A mellettem lévő kanapén nagy párna hevert az FBI címerével.

– Ez még a régi SWAT-kabátomról származik. Vigyorgott. – Ma már nem használják ezt az emblémát. Túlságosan hasonlít egy célkeresztre.

Az a kérdés, hogy mihez kezdesz a régi SWAT-kabátoddal, amikor nyugdíjba vonulsz, soha nem jutott eszembe. Egyértelmű a válasz: díszpárnát csinálsz belőle.

Az volt az érzésem, hogy Lee értékeli, ha a lényegre tör az ember, úgyhogy nem erőltettem a cseverészést, rögtön a kérdéseimre tértem, de megállított.

– Azt akarom, hogy tudd – mondta, egyenesen a szemembe nézve – hogy bármit is tett Rhoades azokkal a nőkkel, azt ő tette velük. Nem te.

Abban a pillanatban minden megváltozott, amit Bob Lee-ről képzeltem. Se neki, se másnak nem mondtam el, milyen érzésem volt attól, hogy nem fordultam a rendőrökhöz. Ezek a saját személyes érzéseim voltak. Lesújtó gondolat volt, hogy én is felelős lehettem azért, ami a Reginához hasonló lányokkal történt, Lee közvetlensége pedig megdöbbentett. Kíméletlen pillanat volt. Úgyhogy elmondtam neki az igazat, amit nem mondtam el másoknak, hogy azért nem mondtam semmit, mert nem gondoltam, hogy bárki is hinne nekem.

– Nos – mondta Lee, miután befejeztem – valószínűleg igazad van. Csak nézd meg Lisa Pennalt!

Pennal volt a Rhoades kamionjában láncra vert nő, amikor a férfit letartóztatták Arizonában. Amikor megmentették, rojtos oroszlános papucsot viselt, titkos börtönökről beszélt, és arról a küldetéséről, hogy találkozzon az elnökkel – pontosan olyan vallomás volt ez, amelynél a legtöbb nyomozó abbahagyja a jegyzetelést, mivel olyasvalaki ül velük szemben, aki nem áll meg a bíróság előtt. A vallomását aznap éjjel vették videóra, amikor kiszabadították Rhoades kamionjából. Lee még ma is használja a felvételt, amikor rendőrnyomozóknak tanítja a kihallgatást. Levetíti, majd megkérdezi, mit gondolnak, mi történik. A legtöbben azt mondják, hogy a nő prostituált, és hogy „balul sikerült tranzakcióról” van szó. Pennal és Rhoades közül Rhoadesnak hisznek. „Persze – mondja Lee –, Lisa csupa őrült dologról beszélt. Mikrochipek az agyában. Lyukak az ózonrétegben. Furcsa papucsot viselt, de az igazat mondta.”

Volt egy látomásom Lisa Pennalról, amelyben ő volt a pihenőhelyek Kálija, aki farmerszoknyában és rojtos papucsban kóborol a kamionparkolók hátsó részében; glóriája ózonlyukból készült. Könnyű lenne semmibe venni. Rhoades szándékosan olyan nőket választott, akiknek kétséges volt a szavahihetősége. Néha, mint a sörfőzdénél megszökő Shana Holts esetében, a szavahihetőség hiánya már beépült a lányok személyiségébe. Lee elmesélte, hogy Holts rendőrségi vallomásának utolsó soraiban ez állt: „Nem látom értelmét a vádemelésnek. Csak az én szavam áll majd az övével szemben. Ha lenne bizonyíték, vádat emelnék. Vádat emelnék ellene, és beperelném.”

Beletelt egy kis időbe, hogy megértsem az utolsó mondatokat. Milyen bizonyíték hiányzott szerinte? Meztelenül találták meg, sikoltozva menekült egy houstoni utcán, az egész testén DNS-minták voltak, a fejét és a szeméremszőrzetét leborotválták, és még mindig lánc volt a nyakában. Mégis hogyan hiányzott volna a bizonyíték? De arra gondoltam, amit mondott. „Csak az én szavam állna az övével szemben” –, amit egyértelműen követett a ki nem mondott gondolat: És ki fog hinni nekem? Könnyen el tudtam képzelni, hogy a saját tizenéves hangomon ugyanazokat a szavakat suttogom.

*

Minél többet tudtam meg Rhoadesról, annál több párhuzamot fedeztem fel közöttünk. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy bár én stoppoltam, ő pedig vezetett, mindketten küzdöttünk hasonló kihívásokkal – az alváshiánnyal és azzal a hipnotikus unalommal, mely abból fakadt, hogy újra és újra ugyanazon a helyszíneken utaztunk keresztül az unalomból és erőszakból felépített világban. És míg én egyre jártasabbá váltam a túlélésben, ő minden bizonnyal egyre jártasabb lett a gyilkolásban. Mindkettőnknek megvoltak a saját rendszerei, rítusai és hite arról, hogy milyenek az emberek valójában, és hogy viselkednek szorult helyzetben.

Halogattam, hogy írjak Rhoadesnak, leginkább azért, mert nem akartam, hogy visszaírjon. De eljött az idő, hogy mégis meg kellett tennem. Mark Young azt mondta, Rhoades szereti szakértőnek érezni magát, és arra kell kérnem, hogy „oktasson” engem, ezért a levelem írásakor megengedő nyelvezetet használtam, és azt mondtam, azt akarom, hogy „tanítsa meg nekem, mit csináltam jól, és mit csináltam rosszul”, amikor utaztam. Határtalan szadizmusának tudatában a dolog egészen elviselhetetlen volt. Rhoades nem kettős életet élt, hanem állandóan körülvette a sötétség. Kering róla egy kép az interneten, amelyen bőrszerelés és láncok vannak rajta. A kép valójában egy houstoni Halloween-partiról származik, ahova „rabszolgaként” ment, és a dominának öltözött felesége vezette láncon.

Debra Davis és Rhoades a ’80-as évek elején találkoztak a Chipkikkers nevű houstoni bárban. Rhoades aznap este pilótának öltözött, és Davis csak hónapokkal később jött rá, hogy nem az. Az igazán különös a dologban az, hogy ezután sem dobta a férfit. Ám Rhoades agyafúrt és rendkívül karizmatikus ember volt. 

Amikor az FBI kiadta őt Illinois államnak, meg tudta szerezni egy pincérnő telefonszámát úgy, hogy közben bilincsben volt a keze és a lába, és narancssárga börtönruhát viselt.

Ez nyilván nem mond túl sok jót a pincérnő ítélőképességéről, de nem tagadhatjuk le Rhoades szerepét a sikerben.

Davishez végül Young ügynökön keresztül jutottam el. Miközben épp távozóban voltam Texasból, küldött egy sms-t, hogy „Debbie” készen áll a beszélgetésre. Felhívtam, amint leszálltam. Davis ma a texasi College Stationben él, korábbi házasságából származó gyermekei már felnőttek. Néha beszél a családon belüli erőszakról konferenciákon és a texasi AM egyetem osztálytermeiben. Megpróbálta elfelejteni a Rhoades-szal töltött éveket, de időről időre kap tőle leveleket. A levelek hol fenyegető, hol hízelgő tónusúak, de mindig manipulatívak.

Elmondása szerint 1985 nyarán Rhoades egy georgiai székhelyű teherszállító cégnél sofőrködött, amelynek irodája közvetlenül az I-95-ös autópálya mellett van. Elmeséltem neki a történetemet. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy hirtelen megváltozott a viselkedése, izgatott lett. „Ő lesz az! Ez pontosan rá vall!” – mondta. Azt is elmondta, hogy Rhoades eleinte gyakran otthon hagyta a fegyverét, és előfordulhat, hogy kést használt. Más pontokon is látott hasonlóságokat, és mondogatta, hogy „Ez is Bobra vall”, de kevésbé hangsúlyosan, és nehéz lett volna megmondani, mit gondol valójában. Younghoz és Lee-hez hasonlóan ő sem hallott még a Nevető Halál Társaságról, de mivel az én emlékemben olyan fontos szerepe volt, azt gondoltam, van jelentősége.

– Nem gondolod, hogy a tények alapján elkezdhetjük kizárni őt?

– Ó, dehogy, egyáltalán nem! – mondta. – Bobot mindig is lenyűgözték a titkos társaságok.

Davis megemlítette egy huszonegy éves stoppos, Colleen Stan esetét, akit 1977-ben rabolt el egy pár: hét éven át kínozták, és tartották szexrabszolgaként, ezalatt pedig a lány egy dobozban aludt az ágyuk alatt. Végül már nem is kötözték meg. Hogy ne meneküljön el, meggyőzték róla, hogy A Vállalat nevű titkos társaság megtalálná, és visszahozná. „Bobot lenyűgözte, hogy egy képzeletbeli titkos társaság segítségével akadályozták meg a menekülését” – mondta Davis.

Volt értelme. Valódi szexuális szadistaként Rhoadest érdekelhette az olyan szintű behódolás, ahol már láncok sem kellenek. Azt mondta Shana Holtsnak, hogy „csak üljön ott, és legyen jó kislány”. Regina Walterst látták Chicagóban nyilvános helyen, és szabadon állt a férfi kamionja előtt.

– Emlékszel, milyen ruhában volt? – kérdezte Davis halkan.

Ő volt az egyetlen, aki ezt kérdezte tőlem, és persze hogy emlékeztem. Vagy inkább arra emlékszem, mi az, amit nem viselt. Nem viselt farmert. Nem viselt pólót. Nem viselt flanelinget. Ruhája szürke vagy kék volt, de lehet, hogy csak a fény miatt láttam így. Debra azt mondta, hogy „Bob” mindig egymáshoz illő Dickies munkaruhadarabokat hordott, általában sötétkéket. – Szerette, ha az emberek azt hiszik, egyenruhában van – mondta Davis.

A légitársaság pilóta-egyenruhája jutott eszembe.

– Emlékszel, hogy nézett ki a fülke?

– Makulátlanul tiszta volt.

– Az nagyon Bobra vall. Amikor először láttam a lakását, azt hittem, egy bútorbolt bemutatótermében vagyok. Az inge és nadrágja még a börtönben is mindig élére volt vasalva.

*

A nyugat-virginiai Martinsburgben, ahol az a kamionparkoló volt, ma hatalmas Walmart áruház áll, amely laposan, végtelenül nyúlik el a tó méretű parkoló mellett. Öt évvel ezelőtt a kamionparkolót és az éttermet is lebontották. Egyetlen dolgot felejtettek el megszüntetni: egy webhelyet, amelyen a Martinsburg TravelCenter of America még mindig jelzőfényként villog az interneten.

Libabőrös lettem az egésztől. Akárhová is néztem, a lányokra utaló bizonyítékok eltűntek. Nem tudtam másolatot szerezni Shana Holts rendőrségi jelentéséről, mert azt mondták, nincs hivatalos gyanúsított. Lisa Pennal teljes vallomása, mint kiderült, a szűkös irattári hely miatt semmisült meg. Mára az egész martinsburgi kamionparkolót elnyelte a Walmart Supercenter.

A martinsburgi rendőrséggel folytatott beszélgetésekből tudtam, hogy a kamionparkoló a Berkeley megyei seriff fennhatósága alá tartozott. Felhívtam az irodájukat. Csicsergő hang közölte a rögzítőn, hogy nyomjam meg az 1-es gombot közlekedési balesettel, a 2-es gombot fegyverrel kapcsolatos ügyekben – a más ügyekben hívók pedig maradjanak vonalban! Végül egy nővel beszéltem, és megkérdeztem, van-e gyilkossági anyaguk egy lányról, akit 1985 nyarán találtak a martinsburgi kamionparkolóban.

– Nincs ilyen anyagunk – mondta.

Azt hittem, digitalizált anyagokra gondol.

– Oda is tudok menni – mondtam.

– Semmilyen anyagunk nincs – mondta.

Az 1990-es években a Berkeley megyei seriff hivatalának számítógépe tönkrement és leégett. A papíralapú dokumentumokat megsemmisítették az irattári helyhiány miatt, úgyhogy az 1980-as évekből semmi sem maradt. Kértem, hogy beszélhessek valamelyik magasabb rangú tiszttel, aki ott lehetett abban az időben. Azt mondta, ilyen csak egy van, és éppen horgászni ment.

Egy hétig róttam az Appalache-hegység útjait, felkerestem a kamionparkolókat, idősebb kamionosok és pincérnők között kérdezősködtem. Először a konténerben lévő lányról kérdeztem, de senki sem hallott róla, úgyhogy megkérdeztem, találtak-e valaha nőket a kamionparkolókban. Bárhová is mentem, azt mondták, soha nem történt „ilyesmi”, ami annak fényében volt különösen figyelemre méltó, hogy az FBI milyen sok holttestet derített fel az elmúlt harminc évben. Az újságok is hallgattak. Úgy tűnik, a sorozatgyilkosok iránti mélységes vonzalmunk az áldozataik iránti érdeklődés ugyanolyan mélységes hiányával párosul. Egy könyvtári archívum munkatársa azt magyarázta, hogy olyan híreket keresek, amelyeket senki sem akart elolvasni. „A lány – mondta –, nem tartozott közénk. Csavargó volt.” Soha nem hallottam még a „csavargó” szót élesben. Olyan ideget ért, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. Én is csavargó voltam.

Ha igaz, amit mondott, akkor a nyom, amelyen elindultam, eltűnt a mezőn.

Kétségbeesésemben még egy utolsó kísérletet tettem, és beugrottam egy kisebb kamionparkolóba a marylandi Hancockban. Beszéltem egy nővel, aki már régóta ott dolgozott, és meséltem neki a halott stopposról, miközben ő ujjával a nyakában lógó aranykeresztet birizgálta, és figyelt. Hallott valaha róla? – kérdeztem. Megrázta a fejét; aztán kissé elhomályosult a tekintete. „Várjon egy percet. Volt egy lány. Prostituált volt. Egy konténer közelében találták meg a breezewoodi Gateway Travel Plaza étterme mögött. Azt hiszem, harisnyát nyomtak le a torkán. De ez már nagyon régen volt, még a hetvenes évek elején.”

Nem, nem a hetvenes évek elején volt, hanem 1987-ben, és a meggyilkolt nő a 19 éves Lamonica Cole volt. Még aznap este rátaláltam a Pittsburgh Post-Gazette nevű újságban. Megfojtották Breezewoodban. Egy másik prostituáltat is elraboltak ott, 2006-ban, és később nem messze, az út mellett találták meg, a torkát vágták át. Egyik nő sem az volt, akit én kerestem, de a cikk egyik mondata felkeltette a figyelmemet. Azt írták, hogy egy sor prostituáltat gyilkoltak meg a környékbeli kamionparkolókban 1985 júniusától kezdve, ameddig a kutatásaim kiterjedtek.

Másnap reggel a pennsylvaniai Breezewoodban található Gateway Travel Plazába hajtottam. Gondoltam, egy olyan kamionparkolóban, ahol ismert gyilkosságok történtek, az emberek talán majd készségesebbek lesznek. Talán emlékeznek majd valamire, amire mások nem. Leparkoltam az út menti családi pihenő előtt, majd visszasétáltam a CSAK KAMIONOK feliratú tábla mellett. A professzionális járművezetők boltja tiszta és csendes volt. Addig kérdezősködtem, amíg nem találtam valakit, aki ott volt 1985-ben. Egy nő volt, talán az ötvenes évei közepén. Odajött hozzám, és nyílt mosollyal üdvözölt. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel neki, mint mindenkinek: Hallott a stopposról, aki egy konténerben végezte?

– Nem – mondta.

– Hallott már valaha bármi hasonlóról, találtak máskor, más női holttesteket is az I-70-es autópálya ezen szakaszán?

Ott voltam, ahol biztosan tudtam, hogy találtak nőket, egyiküket alig száz méterre attól a helytől, ahol ő most állt. „Nem – mondta. – Soha, sehol nem hallottam ilyesmiről.”

Eszembe jutott, amikor az I-95-ös melletti erdőben voltam. Csak száz métert futottam, mielőtt megfordultam és elbújtam, mert nem tudtam, hogy üldöznek-e. Hálós gallyakon guggoltam, és a pólómon át lélegeztem, hogy elfojtsam a hangot.

Ahogy hallgattam ezt a nőt, rájöttem, hogy 

a nyomozásom nem detektívregény, hanem inkább kísértethistória.

Regina Walters, Shana Holts és Lisa Pennal prizmái ikonsorozattá töredeztek – az egyikük egy autó hátsó ülésén nevet a fejtámlára támaszkodva, a másik lenyírt aranyvörös hajjal, lendületes arckifejezéssel néz, harmadikuk kicsit lökött, és harcra kész – mindegyikük a saját fényét veti, mindegyikük a leánykor egy hologramja.

*

Nemrégiben a New Jersey-i Állami Legfelsőbb Bíróság határozatot adott ki az emlékezetről, amelyben összetettnek és gyakran megbízhatatlannak nevezte azt. A döntés továbbment, és megkérdőjelezte a szemtanúk vallomásának elfogadhatóságát. „Az emberi emlékezet nem olyan, mint a videofelvétel” – mondták ki. És igazuk van. Inkább olyan, mint egy sor állókép. Emlékszem, épp a Blue Ridge-hegységből ereszkedtem le egy kamionban, csak úgy füstöltek a fékek, és a Chester Gap nevű helyen haladtunk át az éjszaka közepén, de még mindig forróság volt, és a levegő bogarak ciripelésétől volt hangos. Emlékszem, egy kamionban ültem a szitáló esőben, miközben kihúzták a tetthely szalagját a konténer körül. Emlékszem, hogy kánont énekelek Bruce Springsteennel Ohión keresztül, az agyam pezseg a diétás kólától, és szomorú vagyok, mert véget ér az út, és ez épp egy biztonságos fuvar volt, majdnem képes voltam önmagam lenni egy pillanatra, de ez a pillanat most elmúlt. Emlékszem egy benzinkútra a reggeli fényben, és egy fehér inges sofőrre, aki úgy kitűnt a kékségből, akár egy zászló, és visszafordult kelet felé, majd délnek indult, meg egy szürke, vihar előtti napra, amikor olyan légnyomás volt, hogy a fülem belefájdult. És arra is emlékszem, amikor az I-95-ös melletti erdőben vagyok. Csak száz métert futottam, mielőtt megfordultam és elbújtam, mert nem tudtam, üldöznek-e, és látnom kellett. Hálós gallyakon guggoltam, és a pólómon át lélegeztem, hogy elfojtsam a hangot. Az erdő kék volt a szürkés fényben, ami lehetett alkonyat, de közelgő vihar is. Mindennek a középpontjában a saját lélegzetem állt. A madarak elhallgattak, és nem tudtam, ez mit jelent. Néztem, ahogy a kamion alapjáraton várakozik az út szélén, míg végül el nem indul.

Néhány hónappal később, egy havas éjszakán épp a massachusettsi Amhersten keresztül mentem stoppal, és egy autónyi, a Hampshire College-ba járó főiskolás hallgató vett fel, akik megengedték, hogy velük maradjak. Reggel rábeszéltek, hogy jelentkezzek a főiskolára. Felvettek, és erre a talpalatnyi büszkeségre építve léptem kapcsolatba a családommal. Anyám örömmel kifizette az iskolát. Tizenhat évesen egy főiskolán kötöttem ki, amiről könnyebb beszélni. Ez a megoldás mindkettőnk számára működött, és megváltásnak tűnt, de nem tartott sokáig. Az érzelmi világom és a körülöttem lévő világ között még mindig túl nagy volt a disszonancia, és hamarosan újra elmentem, de most a hagyományosabb utat választva. Európában stoppoltam, és néhány évre letelepedtem Bécsben. Művészek között éltem a Lower East Side-i foglalt lakásokban. Ezek már olyan narratívák, amelyeket mind ismerünk. 

Ellentétben a többi, úton lévő fiatal nő történetével, az én történetem most már felismerhető volt.

*

Amikor hazaértem Nyugat-Virginiából, Rhoades levele várt rám. Azt mondta, fogad, ha megígérem, hogy soha nem beszélek róla, hogy láttam őt, vagy arról, mi zajlott le köztünk. Pontosan olyan ígéret volt ez, amilyet egy szexuális ragadozó vagy egy gyermekmolesztáló próbál meg kicsikarni. Emellett 500 dollárt is követelt. Visszaírtam neki, és elmondtam, hogy az újságírói mércém nem enged meg fizetett interjúkat. Azt vártam, hogy ennyiben marad a dolog, de kaptam még egy levelet. Youngnak igaza volt. Rhoades szeretett „szakértőként” gondolni magára, és most azt javasolta, hogy fizessem meg úgy, mint egy valódi szakértőt. De minek a szakértője, gondoltam, a gyilkolásé? A sárga A4-es lap aljára csupa nagybetűs macskakaparással azt írta: „NEM ÉN VOLTAM!!!” A levélre pillantottam. Talán igaza van, de biztosan nem azért, mert ártatlan. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy elrepüljek Illinois-ba. Kitöltöm a papírokat, ujjlenyomatot vesznek tőlem, és átvezetnek a kettős zsilipajtók csatornáján, egy szobába vele. Ott ül a szépen préselt ingében, az egetverő arroganciájával. Megcsináljuk az interjút, de nem jegyzetelek. Nem számít, mit mond. Végső soron csak az ő szava áll majd az enyémmel szemben. És ki fog hinni neki? Itt ér véget a képzelgésem, az „És most ki a szavahihető?” játszma közepén.

Ugyanazon a héten, amikor megkaptam Rhoades levelét, a Berkeley megyei seriff hivatalának vezető tisztje, aki horgászni volt, visszatért. Azt mondta, soha nem találtak lányokat konténerben a Nyugat-Virginia államban lévő Martinsburgben, és nem volt okom, hogy ne higgyek neki.

Az egyik történet, amelyet Debra Davis mesélt, még mindig kísért. A férjével, Bobbal utazott, utoljára ült a kamionjában. Nyugat felé tartottak az I-10-es autópályán, és valahol Arizonában megálltak egy forgalmas kamionparkolóban. Az étterem ajtaja mellett fiatal nő állt a babájával, aki próbált fuvart szerezni. Debra szerint tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, és kétségbeesettnek tűnt. Debra pénzt akart adni neki, vagy legalább tenni próbált valamit. A saját húga is volt az utcán, és az ajtónál lévő nő felkavarta, nem akart csak úgy elsétálni mellette. Rhoades észrevette, mit néz Debra. Mögé állt, és megragadta a vállát. Lassan a lány felé fordította, és rámutatott. „Látod, Debbie – suttogta a fülébe. – Ő is a láthatatlan emberek közé tartozik.”

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: „Highway of Lost Girls” In: Cheryl Strayed (ed.): Best American Essays 2013. Boston - New York, Houghton Miffin Harcourt, 2013. Copyright © Vanessa Veselka.

*

Jegyzet:

[1] Egyes áldozatok nevét megváltoztattuk.

Az esszé szerzőjéről
Vanessa Veselka (1969)

Amerikai írónő, esszéista. 

A fordítóról
Maczelka Csaba (1981)

Irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem Anglisztika Intézetének docense. Legutóbbi kötete: Egy ember az örökkévalóságnak: Thomas MoreAz Utópia előzményei és közege (Napkút, 2020).

Kapcsolódó
Vanessa Veselka: Bluebox: A nők úti narratívájának hiánya és e hiány jelentősége