„Csak elutazni valahová messzire, hogy megtudjam, léteznek-e még paradicsomi szigetek valahol a világon” – így fogalmazza meg utazás iránti vágyát Szofija Jablonszka író egy, a Na zusztrics (Találkozóra) nevű lvivi, ukrán nyelvű folyóiratnak adott interjújában 1935-ben. Vágyával közel sem volt egyedül. Nemcsak Szofija Jablonszka, de Darija Vikonszka és Olena Kiszilevszka útleírásai, jegyzetei és levelei is arra csábítottak, hogy esszét írjak a két világháború közötti időszak nyugat-ukrán női úti irodalmáról. (Nyugat-Ukrajna ebben az időben Lengyelország része volt.) Míg Szofija Jablonszkát manapság újra kiadják és fordítják, Vikonszka és Kiszilevszka művei ritkaságszámba mennek még az ukrán olvasók között is. Pedig életük külön könyvet érdemelne.

Szofija Jablonszka: nő fényképezőgéppel

Jablonszka fényképezőgéppel járta be a világot, útleírásokat közölt Marokkóról, a Távol-Keletről, Ausztráliáról és Óceániáról. Ha ma tenné ugyanezt, valószínűleg több millió követője lenne a közösségi médiában. De 

száz évvel ezelőtt egy női utazó még annál is nagyobb egzotikum volt, mint a helyiek félelme a fényképezőgépétől, amelyről azt tartották, hogy elveszi a lelküket.

Szofija Jablonszka 1907. május 15-én született Lviv közelében, papi családban. Édesapja, Ivan Jablonszkij akkoriban oroszbarát érzelmei miatt Taganrogba költöztette a családot. Szofija ott járta ki a gimnáziumot, de miután apja megtapasztalta az orosz életet, kiábrándult belőle, a család így hazatért. Ezután tanulóévek következtek: a tanítóképző főiskola, egy nőknek szóló kereskedelmi tanfolyam a Lvivi Nemzeti Kereskedelmi Akadémián, majd színésziskolák; később Ternopilban mozit üzemeltetett. Az álma, hogy filmszínésznő legyen, 1927-ben Párizsba vitte, ahol dokumentumfotózást és filmezést tanult.

Néhány évvel később életteli könyvet írt Char Maroka („Marokkó varázsa”,1932) címmel. Fő inspirációja a Párizsban élő ukrán író, japanológus és diplomata, Sztepan Levinszkij, a Vezúvtól a Szahara homokjáig (1926) című útleírás szerzője volt.

A Char Maroka történet egzotikumról és mindennapi életről, tűznyelőkről, kígyóbűvölőkről, háremekről, a helyi kormányzó-káiddal folytatott sakkjátszmákról, a berberekhez tett kockázatos látogatásokról, „europeizálódásról” – egyben azonban a rohanó, saját szeme helyett útikalauzoknak hívő turisták gúnyrajza is. Szofija el van varázsolva, és minket is elvarázsol: 

„Amikor eléred az oázis szélét, és az utolsó pálma árnyékából kinézel a napégette Szaharára, ugyanolyan örömöt érzel, mint mikor télen egy meleg szoba ablakán keresztül nézed a tomboló hóvihart”.

Első könyvén Jablonszka Krynica-Zdrójban, a Lengyel-Tátra egyik üdülővárosában dolgozott, ahol vendégházat bérelt, a szobákat pedig nyaralóknak adta ki. Itt látogatta meg egy ternopili barátja, Roman Turin festőművész, akinek Jablonszka bemutatott egy különcöt, aki gyakran a villája előtt festett. Ez volt Nikifor Drovnyak naiv művész felfedezésének első lépése.

A második út sem váratott magára sokáig. 1931 decemberében Jablonszka dokumentarista fotóesszék készítésére szerződött és világkörüli útra indult. Port Saidban fotózni vágyó gyerekek vették körül, Dzsibutiban teljesen leégett a napon, 

Ceylonban (a mai Srí Lankán) a fákkal beszélgetett. Laoszban tigrisre vadászott, Kambodzsában a buddhizmusról elmélkedett és maláriát kapott, Sziámban (a mai Thaiföldön) egy herceg udvarlása elől menekült, Malajziában boszorkányorvos kezelte, Balin vallási szertartásokon vett részt és cápára vadászott.

Bora Bora szigetén a szerencsét hozó Teura nevet kapta, melynek jelentése Királyok Vörös Tolla, a híres Tahitin pedig, ahová annyira el akart jutni a paradicsomi szigeteket keresve, Marao királynő jövendöléseit hallgatta. „Tahiti sorsa a pusztulás. Jósaink már rég megjövendölték ezt a véget. [...] Az önsajnálatra pedig nincs okunk. Talán mi vagyunk az utolsó boldog nép a világon. Süt ránk a Nap, meleg van, kertjeink bővelkednek terményben, a tenger tele van hallal, lelkünk pedig vidámsággal!”

Az út után Szofija egy időre visszatért Lvivbe, ahol az 1930-as években előbb részletek jelentek meg az írásaiból, majd később két teljes könyv is, A rizs és ópium országából illetve a Messzi láthatár. 1939-ben aztán végleg maga mögött hagyja szülőföldjét, Kínában telepszik le, ahol megismerkedik későbbi férjével, a francia bankár-üzletember Jean Oudinnal. Három fiuk születik, a legfiatalabb, Jacques Mirko Oudin később ismert francia politikus lesz.

Szimbolikus hogy Szofija Jablonszka úton fejezte be földi pályafutását: autóbalesetben hunyt el 1971. február 4-én. Éppen legújabb könyve kéziratát vitte a kiadójához. Noirmoutier szigetén temették el, ahol családjával sokáig élt.

Darija Vikonszka: a könyvtorony hercegnője

„Mielőtt messzi útra indult, egy indiai selyemsálat ajándékozott nekem. Annámi [vietnámi], batikolt, természetes pigmentekkel színezett sál volt.

– Nem sajnálja, hogy megválik tőle? – kérdeztem boldogan. (A sál színei olyan élénken fénylettek, mint egy paletta festék.)

– Miért bánnám – válaszolt –, ha egyszer éppen oda utazom, ahonnan származik” – írja Darija Vikonszka az Annámi sál című történetében, amelyet Szofija Jablonszkának ajánl, akit ismerőseinek írt leveleiben az „Ukrán Szfinx”-nek nevez.

Darija Vikonszka – ez Ivanna Malicka, született Ivanna Majer-Fedorovics álneve –, ősi arisztokrata család sarja, amelyet a közvélekedés szerint már a Kijivi Rusz időszakában is számon tartottak. A család rokonságban állt a cseh-lengyel Nahlik Lose von Losenau dinasztiával. Vikonszka 1893. február 17-én, Németországban született, édesapja Volodiszlav Fedorovics földbirtokos, filantróp és mecénás, az osztrák parlament követe; édesanyja Zdenka Elizabet Mayer von Wintod, aki lánya születését követően hamar meghalt. Lina Nyugat-Európában töltötte gyermek- és ifjúkorát, és húszévesen egyetlen szláv nyelven sem beszélt. A lengyelt és az ukránt végül Vikno faluban, az egyik családi birtokon tanulta meg – művészneve is erre utal. Itt beleszeretett egyik tanárába, a ternopili klasszikafilológus-professzor Mikola Malickijbe, akihez, apja akaratának ellenszegülve, feleségül is ment. E mésaillance következtében elveszítette öröksége nagy részét, egyedül a Sljahtinci faluban található birtokhoz sikerült hozzájutnia, ahol később sokat írt, és ahová időnként nyugalmat keresve visszavonult kertészkedni. A növények iránt igazi szecessziós rajongást érzett.

Vikonszka számára az irodalom fontos családi hagyomány volt (nagyapja, Ivan Fedorovics is írt, és csodálatos könyv- és levéltári gyűjteményt halmozott fel, melyet az egyik leghíresebb ukrán író, Ivan Franko gondozott), ami jó oktatással és kifinomult neveltetéssel társult. Mindezt igyekezett minden intellektuális törekvésébe beépíteni. Valószínűleg 

az elsők között volt, akik Ukrajnában Joyce-ról írtak:

1934-ben tanulmányt közölt James Joyce: egy művészi arckép rejtélye címmel.

Úti vázlataiban szerepel Franciaország, Finnország és Ausztria is, Darija Vikonszkát mégis mindenekelőtt Velenceéhez kötjük, amelynek szépségét akvarellszerű impresszionizmussal ragadja meg. Így ír az örök turizmusra ítélt városról Levélrészlet című elbeszélésében: „Az ember lelke lázadozni kezd az ellen, hogy csodáljon valamit, ami ennyi ember rajongásának volt már tárgya, amit annyian megénekeltek, és ennyi turista koptatott profánná, ahogy mások által kikoptatott gyönyörű ruhát sem szívesen vesz fel az ember. De nem ismerted a titkot, amit én igen: Velencének csak a nevét koptatták profánná, a város különös szépségét nem rabolta meg a folyamatosan érkező látogatók tekintete”.

Vikonszka jól ismerte a várost, eseményekre járt, kritikát írt a Biennáléról. Amikor 1932-ben megtekintette a Giardini kiállítását, a modernizmus esztétikájáért lelkesedő igazi dekadensként nem tetszett neki az olasz futurizmus útkeresése. Úgy találta, hiányzik belőle a párbeszéd és a kontextus. Ezzel szemben – a kor más értelmiségijeihez hasonlóan – erős szimpátiát érzett a jobboldali, voluntarista törekvések iránt; ismeretségben állt a Visztnik lap köré szerveződő ukrán művészkörrel.[1]

Szövegei egy régi nagybirtok meleg fényű szobájára emlékeztetnek: miközben odakint zord tél van, ő az ablakban pihen, pillangóként „elzárva a világtól, amely mindennél jobban érdekel: az elitértelmiség világától”. (A pillangó Vikonszka műveinek visszatérő motívuma.)  Hiányzik az életéből „a kultúra virágpora”, és Jablonszkára emlékezik: „Írt nekem a Szfinx. Három hónapon át utazott a levele. [...] Nehéz találni olyan hozzám illő, kiművelt, szimpatikus embert, aki hasonlóan gondolkodik a világról.” A két nő olyan, mint a mágnes ellentétes pólusai: Jablonszka extrovertált, ragyogó és a világra nyitott, míg Vikonszka öntetszelgő és homályos: olyan ember, akinek nincs szüksége messzi egzotikumra.

Vikonszka sorsa tragikus. Az 1917-es forradalom után a családi birtokot államosította a szovjethatalom, amely először, akkor még csak rövid időre elérte Nyugat-Ukrajnát is. 1939-ben, mikor a Szovjetunió újra megszerezte a területet, férjét osztályellenségnek bélyegezték és munkatáborba küldték, ahol hamarosan meghalt. A második világháború alatt Vikonszka Bécsbe menekült, ahol 1945. október 25-én letartóztatták a SZMERS, a szovjet katonai titkosszolgálat ügynökei, akik a valós és lehetséges szovjetellenes elemek kiiktatásán dolgoztak. Vikonszka kiugrott az ablakon.

Olena Kiszilevszka: az otthon kutatója

Érdemes megjegyezni, hogy a jóval idősebb generációhoz tartozó Olena Kiszilevszka jó barátságot ápolt Jablonszkával és Vikonszkával, sőt, Vikonszka volt az, aki hármukat levélben összeismertette. Kiszilevszka 1935-ben látogatást tett Jablonszkánál Kriniciben, és interjút is készített vele. Ekkorra már mindkettőjüknek jelent meg könyve afrikai útjaikról. Olena Kiszilevszka is nagy híve volt a magányos utazásnak, melyet a felvilágosodás és az emancipáció eszközének tartott.

Olena Kiszilevszka 1869. március 24-én született Monasztirszkában, Ternopil régió egyik kisvárosában, szintén papi családba. Stanisławówban (ma Ivano-Frankivszk) járta iskoláit, ahol csatlakozott a galíciai nőmozgalomhoz, ahol hamarosan vezető szerepbe került. 1919 és 1939 között Kolimijában élt, ahol a a Zsinocsa Dolja („Női sors”) című lap kiadója és a mérsékelt Ukrán Nemzeti-Demokratikus Egység képviselője volt a lengyel parlament felsőházában. Novellákat, cikkeket írt, és ekkor, 1934-ben közölte első művészeti riportját Svájcról. Kiszilevszka mindennél jobban szerette a tengert és a tengerparti tájakat, így rengeteg útleírást publikált Marokkóról, a Kanári-szigetekről, a Fekete-tengerről, emlékeket Odeszáról, Jaltáról, Monacóról, Nizzáról, Velencéről, San Remóról. Írásai jelentek meg például Út Afrikába, A déli ég alatt, Levelek a Fekete-tenger mellől címmel. Mégis a Polisszjához kapcsolódó kutatásai a leginkább egyedülállók.

1934 tavaszán Kiszilevszka elindult, hogy bejárja Nyugat-Polisszját, a régiót, ahol a mai Ukrajna, Lengyelország és Belarusz egymásba ér. „Titokzatos föld ez, mint három egymásba záródó lakat, a maga önálló népeivel” – írja Szülőföldemen, Polisszjában (1935) című könyvében. Különleges utazás ez az erdők és mocsarak, a szürke homok és a hosszú faházak, a sárga liliommal szegélyezett folyók világába, egy régebbi élet és hit világába. Ugyanezt a tájat láthatjuk például a híres lengyel fényképész, a Pinszk közelében született Zofia Chomętowska fotóin.

Olena Kiszilevszka 

igyekszik ukrán szemszögből bemutatni ezt a vidéket, megérteni a helyiek etnikai hovatartozását, amely sokkal bonyodalmasabb, mint venni pár hímzett terítőt vagy pókhálófinom textilből szőtt polisszjai kendőt.

„Minek vallják magukat az emberek a népszámláláson? – Az öntudatosabbak azt mondják, ukránok, ők azok, akik mindennek ellenére kitartanak a maguk igaza mellett,[2] a többiek csak azt mondják, helyiek, poliscsukok.

A mocsarat szigetvilágként tagoló gazdaságokban, a tájban, melyet egy régi gleccser olvadása hagyott maga után, ahol a leghosszabb kötélre kötött kő is beláthtatatlan mélységbe süllyed a ragyogóan tiszta tavakban, Kiszilevszka igyekszik legalább hozzávetőlegesen megfogni, definiálni a régiót. „Mégis hol vagyunk? Merre induljak? Egy Belgium méretű, közel százezer négyzetkilométeres területről van szó. A fele Lengyelországban található, a másik fele Nagy Ukrajnában, egészen Kijivig.[3] [...] Lengyelországban ez a leggyérebben lakott régió, a másik oldalon pedig az orosz hatóságok egészen a világháborúrig találtak ismeretlen helyeket és olyan embereket, akik nem léteztek az állami nyilvántartásban, annyira megközelíthetetlen volt Polisszja a maga lápjaival és mocsaraival.”

Kiszilevszka ellátogat Kaminy-Kasirszkijbe, Bereza Kartuzkába, Dorohocsinbe és megannyi más faluba és tanyára, keskeny nyomtávú vasúton utazik, gőzhajóval utazza be az 1767 és 1783 között kiépített Ogiński-csatornát, csónakról fotózza a poliscsukok vízivásárát Pinszk mellett. Az utazó látja a poliscsukok nehéz, sok lemondással járó életét, és igyekszik fellelni a látottakban valami honi, őseredeti egzotikumot: „Nem érdekesebb-e a »teremtés könyvében« ez a nép, ez a táj, mely olyan, mint valami ősi fal, még ha nem teljesen koptak is le róla a régi idők címerei?”

Olena Kiszilevszka 1944-ben Németországba távozott, majd 1948-ban az USA-ba emigrált, ahol az Ukrán Nőegyesületek Világszervezetét vezette, emlékiratokat és novellákat írt. Kanadában is élt, végül ott érte a halál 1956. március 29-én. Fia, Volodimir Kaye-Kysilewskyj szlavista, az Ottawai Egyetem professzora, a Kanada-rend tagja.

Jablonszka, Vikonszka és Kiszilevszka alakja mind a maga módján egyedülálló: szabadok az alkotásban, életük földrajzában és választásaikban épp úgy, ahogy abban is, hogy egyedül is utaztak. Még ma sem gyakran választják az utazás e formáját, nem hogy száz évvel ezelőtt. Ezek a nők, ahogy annyian ma élő társaik közül, útnak indultak, hogy ne térjenek vissza, otthonuk az irodalom lett, akkor is, ha ebben talán ők maguk sem reménykedtek: egyszerűen élték a világ megismerésének felbecsülhetetlen művészetét.

*

A szöveg a Rozstaje-ösztöndíj keretében készült. A projekt, melynek magyarországi partnere a Fiatal Írók Szövetsége, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia kormányának társfinanszírozásában, a Nemzetközi Visegrádi Alap programja, a Visegrádi Támogatások útján valósult meg. Az alap küldetése, hogy előmozdítsa a fenntartható közép-európai regionális együttműködést segítő elképzeléseket.

*

Jegyzetek:

[1] A Dmitro Doncov által szerkesztett, 1933 és 193 között működő spiritualista, militáns nacionalista kiadvány az internacionalizmus ellenében, a nemzeti újjáéledés jegyében definiálta magát, erős antikommunista és szovjetellenes irányultsággal. Magyar kontextusban a Tormay Cécile által szerkesztett Napkelethez hasonlítható.

[2] A két háború között a Második Lengyel Köztársaság kisebbségpolitikája meglehetősen elnyomó volt, valószínűleg ez adja Kiszilevszka leírásának kontextusát: ebben az ukránellenes klímában az akkori lengyel területen élő ukránok számára kevésbé konfliktusos volt, ha nem vállalták fel nyíltan az identitásukat.

[3] Ma Lengyelországban csupán egy kis része található a területnek, a nagyján Ukrajna és Belarusz osztozik, egy kisebb része keleten a mai Oroszországhoz tartozik.