A szeretet nélküli gyermekkor áldozatai (Genet és Flaubert Sartre szemével - 2. rész)
Fotó: Wikipedia
A szeretet nélküli gyermekkor áldozatai (Genet és Flaubert Sartre szemével - 2. rész)

Hogyan vált Flaubert a család idiótájából a Bovaryné szerzőjévé? Jean-Paul Sartre válaszát Magyar Miklós interpretálja a szeretetlen gyerekek és a francia irodalom kapcsolatát vizsgáló esszéjének második részében.

A család idiótája (L’Idiot de la famille, 1971–1972)

Sartre L’Idiot de la famille: Gustave Flaubert de 1821 à 1857 (A család idiótája: Gustave Flaubert 1821-től 1857-ig) című háromkötetes, vaskos tanulmányát 1971-ben (1–2. kötet) és 1972-ben (3. kötet) adta ki a Gallimard Kiadó.

Sartre választása saját elmondása szerint nem azért esett Flaubert-re, mert – bár egyik kedvenc írója volt – ne lett volna kedvesebb olvasmánya. Stendhalt például sokkal jobban szerette, mint Flaubert-t. A franciák – mondja Sartre – nagyon szeretik Stendhalt, de a regény műfajára minimális hatással volt – miközben Flaubert felmérhetetlennel. Valóban, Flaubert prózája a modern regény egyik nagy elődjének tekinthető, és egészen a francia új regényig meghatározó hatással volt a műfajra.

Sartre tíz éven át dolgozott a könyvén, de Flaubert már gyerekkorában egyik kedvenc olvasmánya volt. Tízéves, amikor a Bovarynét először olvassa. A szavakban azt írja, hogy a regény utolsó oldalait hússzor is elolvasta. Egyetemi tanulmányai alatt újra elővette a művet. Az 1938-ban megjelent Az undorban számos utalás van Flaubert-re. A normandiai város, Bouville, ahol a regény cselekménye játszódik, kikacsintás a Bovarynéra. A mű főszereplője, Roquentin Flaubert Az érzelmek iskolája című regényéből való. A könyvben három öreg katona (trois roquentins) obszcén szavakat vált egymással. Ez a köznyelvi szó válik Tulajdonnévvé Sartre művében. Az Autodidakta mindent tud Flaubert Bouvard és Pécuchet-jéről. 1939-ben a Carnet de la drôle de guerre-ben Sartre több oldalon át bírálja Az érzelmek iskoláját. 1943-ban A lét és a semmiben jelzi, hogy egy „egzisztencialista pszichoanalízist” fog írni Flaubertről. A Situations II-ben Sartre a polgári író tipikus példájaként említi Flaubert-t, aki nem képes elkötelezni magát, és akinek történelmi felelőssége van, amiért megvetette a munkásosztályt.

A család idiótája a mű fülszövege szerint a pszichoanalízist és a marxizmust akarja vegyíteni „egy új antropológián belül, amelynek sikerül számot adnia az emberről – egy emberről – teljes egészében”. A mű – amellett, hogy Sartre mindent elolvasott Flaubert-től és -ről – így szilárd dokumentációkra támaszkodhatott, nem nélkülözi a regényes részeket, más szóval a fikciót. Ezt az író maga is hangsúlyozza, amikor „igaz regénynek” nevezi művét. Sartre nem kevés humorral és öniróniával magában a könyvben szól arról, hogy némely része puszta kitaláció: „Bevallom: ez egy mese. Semmi se igazolja, hogy így történt volna.” Az idézet folytatása arra is rámutat, hogy regényes életrajza nemcsak egy egyedi esetről szól, hanem általánosít: „És ami még ennél is rosszabb, ezeknek a bizonyítékoknak a hiányában [Flaubert kicsi koráról szóló konkrétumokról van szó – M. M.] – amelyek szükségszerűen egyedi tények lennének – akkor is, amikor meséket gyártunk, a sematizmushoz, az általánosításhoz vezet bennünket: elbeszélésem a csecsemőkről és nem speciálisan Gustave-ról szól.” Ez a fajta általánosítás később megbosszulja magát. Az első három kötet nem tartalmaz annyi konkrét adatot, amelyek alapján Sartre magát a művet, a Bovarynét elemezhette volna.

A könyv a magyar nyelvű említésekben A család bolondjaként szerepel. Ez a cím korántsem adja vissza a sartre-i mű címében rejlő jelentést. Sartre Flaubert-je nem afféle udvari bolond volt a családban, hanem igazi idiótának tekintették, mivel hétéves korában még nem tudott olvasni. És Sartre okfejtése mindvégig erre a tényre alapul: azért vált Flaubert a tizenkilencedik század második felének legnagyobb francia írójává, mert gyerekkorában a családja „idiótaként” kezelte.

Honnan származik a család Gustave-val szembeni kirekesztő magatartása? Sartre szerint „Gustave passzív alkata károsan befolyásolta a nyelv világába való beilleszkedését”. Hogyan alakult ki a gyermekben ez a passzivitás? Sartre ezt egyértelműen az anya szeretet nélküli, túlzó védőburkának tulajdonítja.

Az első kötetben Sartre Flaubert gyerekkorát, ifjúságát elemzi, kapcsolatát családjával: a szigorú apával, aki Rouenban főorvos volt, anyjával, akivel nehezen jött ki, valamint testvéreivel, akik mellett másodrangúnak számított.

Sartre Flaubert egész életét, írói pályáját meghatározónak tartja azt, amit „crise de Pont-l’Évêque” néven emleget. Valójában Flaubert 1844-ben, Pont l’Évêque-ben tett tartózkodása során epilepsziás rohamot kapott. Ezenkívül idegrendszeri problémái is voltak, és látomások gyötörték. Mindez ahhoz vezetett, hogy abbahagyta jogi tanulmányait.

Sartre megfogalmazása szerint az első két rész Flaubert „neurotikus élményének” leírása úgy, ahogyan azt az író megélte, míg a harmadik rész Flaubert „neurózisát és annak néhány következményét értelmezi a társadalmi környezet szempontjából”.

Sartre módszere itt is azonos azzal, mint amit a Szent Genet, komédiás és mártír bemutatásánál említettünk: a szeretet hiánya a gyermekkorban meghatározza a későbbi író egész pályáját. Sartre hivatkozik is Flaubert ilyen irányú nyilatkozatára: „Munkával sikerül legyőznöm velem született melankóliámat.” Sartre ezt a „melankóliát” nem veleszületettnek, hanem gyerekkori traumának tartja. Leírja a feudális körülményeket teremtő főorvos apa ellentmondást nem tűrő uralkodását a családtagok felett, aki gyerekei egyetlen erényének a családi név továbbvitelét tartja. A gyermek Flaubert ezen túlmenően édesanyja „gyengédség nélküli szeretetétől” is szenved. Mindezt tetézi az apa „igazi duplikátumának”, az idősebb fiútestvérnek privilegizált helyzete a családban. Bátyja mellett Gustave csupán testvére „felesleges ismétlődése”. Flaubert egész gyerekkorában alsóbbrendűsége tudatában él, szkepticizmusba menekül. Ebből a lelkiállapotból próbálja Sartre rekonstruálni valamennyi fázisában azt a dialektikus fejlődést, amelynek révén Flaubert fokozatosan a Bovaryné szerzője lesz.

A műben végig nyomon követhető a filozófus Sartre pszichoanalízisre alapozott gondolatmenete. Az apával való kapcsolatban a Másik tekintetének meghatározó szerepét emeli ki, az anya hideg túlgondoskodásából azt, ami Gustave életének korai szakaszában megfosztotta a gyereket „a kölcsönös gyengédségtől”, húga elkényeztetettsége pedig „vazallusi érzéseket keltett a gyermek Gustave-ban”.

Ahogyan Genet, Flaubert is azonosul azzal a személyiséggel, amilyen mások szemében. Megtanulja „olyannak látni magát, amilyennek a többiek látják”.

A negyedik rész, amely számunkra a legérdekesebb lehetett volna, lévén szó a Bovaryné elemzéséről, nem készült el. Sartre tervei szerint ebben a részben bemutatta volna, hogyan lett a család idiótája írózsenivé.

Tervét Sartre A család idiótája harmadik részének a legvégén, Flaubert „író vagyok” kijelentésére hivatkozva, be is mutatja: „Hogy lehet megmagyarázni, hogy a Tiszta művészet valamennyi képviselőjénél azonos eszme megalkotta nála ezeket a műveket. Ezt kíséreljük meghatározni, újraolvasva a Bovarynét.”

Akár szimbolikus jelentőségűnek tarthatjuk, hogy Flaubert utolsó regénye, a Bouvard és Pécuchet az író 1880-ban bekövetkezett halála miatt ugyancsak befejezetlen maradt. Sartre pontosan száz évvel később halt meg!

Az esszé szerzőjéről
Magyar Miklós (1938)

Irodalomtörténész, az irodalomtudomány doktora, professor emeritus. Legutóbbi kötete: Költő, Barát, szerető. Guillaume Apollinaire (Napkút, 2021)

Kapcsolódó
A szeretet nélküli gyermekkor áldozatai (Genet és Flaubert Sartre szemével - 1. rész)
Magyar Miklós (1938) | 2022.01.20.
Amit Simone de Beauvoir kifelejtett A kor hatalmából
Magyar Miklós (1938) | 2022.05.17.