A szerelmeslevél nagy alkotóegyéniség esetében nem sokat árul el a feladóról, már csak azért sem, mert a „műfajban” a csábításé, az eszményítésé meg a vágyfantáziáé a főszerep: az író a lehető legpozitívabb színben szeretné önmagát és szerelme tárgyát is feltüntetni. A szakítás azonban egyet jelent az idealizálás visszavonásával, ezért a szakítólevél, lévén a másikkal kapcsolatos illúziók elvesztésének, ha ugyan nem lerombolásának eszköze, közelebb áll a realitáshoz, és a szerelmeslevélnél sokkal többet árul el írójáról. A XIX. századi francia irodalom két híres szakítólevelet tart számon: egyiknek Flaubert, másiknak Baudelaire a szerzője.
A szerelem Flaubert szemében[1] két különböző dologból tevődik össze: „Legelőször is […] – írja 1853. november 29-én Louise Colet-nak – a testiségből; aztán (de ez ritka) ott a mindent elsöprő, izzó szenvedély, a nagy napokon kizengetett mélyhúr. Ezért áll olyan közel hozzám a cinizmus, ahogyan közel érzem magamhoz az aszkétizmust is”. Az író 1846. augusztus 6-án kelt és szintén Louise Colet-hoz intézett levelében még világosabban fogalmaz: „…én a testi szerelmet mindig is elválasztottam a másiktól”.
Semmi kétség, Flaubert képtelen arra, hogy adott párkapcsolatban egyszerre érezzen szerelmet és szexuális vágyat. „Ami a szerelmet illeti – írja 1859. december 18-án kelt levelében Leroyer de Chantepie kisasszonynak[2] – nekem ez a másoknak tovább már nem fokozható boldogság mindig is zűrzavar volt, vihar és kétségbeesés.” A szexualitás meg az érzelmek drasztikus szétválasztása azonban csak akkor lehetséges, ha a vágyakozás tárgya az író szemében már tökéletességénél fogva is megközelíthetetlen. Nemhiába olyan elérhetetlen az Érzelmek iskolája Arnoux-néja, akivel Frédéric minden vágyakozása ellenére egyetlen egyszer sem kerül testi kapcsolatba. A nőnek ez az idealizálása, sőt, bálványozása – mind Flaubert, mind Baudelaire esetében – együtt jár a prostitúció felértékelésével és mitizálásával…
*
A még hajadon Louise Révoil 1834-ben – akárcsak Lucien de Rubempré az Elveszett illúziókban – nagy irodalmi becsvággyal meg egy kötetre való verssel a poggyászában érkezik egy provence-i kisvárosból Párizsba. Mivel nem sokkal ezután férjez megy egy Hyppolite Colet nevű zenetanárhoz, a Fleurs du Midi című 1835-ös első verseskötetét (amit nem is annyira a költőnő tehetségének, mint inkább erotikus kisugárzásának és neves támogatóinak köszönhetően érdemesít díjra a Francia Akadémia) már Louise Colet néven jegyzi[3]. A dél-francia akcentussal beszélő csinos fiatalasszony hamar bejáratos lesz Madame de Récamier szalonjába, bemutatják az agg Chateaubriand-nak, Béranger-nak, a filozófus Pierre-Simon Ballanche-nak. Louise kemény, határozott, céltudatos és felszabadult személyiség, aki könnyen túlteszi magát, nemegyszer valamilyen irodalmi díj vagy támogatás reményében a nőknek azidőtt engedélyezett erkölcsi normákon. Szó, ami szó, Louise mindig is bőkezűen bánt a bájaival. A nyers érdek feltehetően a filozófus-akadémikus Victor Cousin-nel való kapcsolatától se lehetett teljesen idegen.
Flaubert-rel 1846 kora nyarán ismerkedik meg a szobrász James Pradier műtermében. Az akkor huszonöt éves Gustave jóképű férfi, Louise pedig harmincas éveinek közepén, telt mellű, széles csípőjű érett nő, akiért még mindig bolondulnak a férfiak. Az előbbi még semmit nem adott közre, a fiatalasszony viszont smár rangot-nevet szerzett magának az irodalmi életben[4]. Gustave anyjával él egy Croisset nevezetű normandiai tanya Szajnára néző házában, Louise pedig már csaknem tősgyökeres párizsi. Louise – legalábbis a pontos dátumhoz ragaszkodó életrajzírók szerint – a boulogne-i erdőben való sétakocsikázás után, 1846 július 29-én „adta oda magát” először a fiatalembernek, mégpedig a rue des Saint-Pères 64 alatti Hôtel du Bon La Fontaine-ben, ahol Flaubert párizsi tartózkodása idején akkortájt rendszeresen megszáll. (Sartre-nak alighanem igaza van, amikor Flaubert-monográfiájában az említett sétakocsikázást tartja a Bovarynéba illesztett híres fiáker-jelenet előképének[5]).
Az első szerelmi együttlét utáni érzelmi fellángolás jól nyomon követhető Flaubert leveleiben, jóllehet már az első szerelmeslevelek elragadtatott orgonaszólamaiba is keveredik pár fals hang: „Idejében figyelmeztettelek […] – írja Flaubert 1846. augusztus 6-án Louise Colet-nak. – Rühes vagyok, jaj annak, aki hozzám ér.” Augusztus 9-én pedig: „Hogyan is ne szeretnélek, amikor olyan gyöngéd vagy hozzám, amikor olyan jóságos vagy, olyan gyönyörű. Emlékszem a hangodra, a tűzijáték estéjén. Mintha a szerelmünk kezdetét jelző fényorgia nekünk is megvilágosodás lett volna.” Flaubert szeretni szereti az asszonyt, de csak a maga módján. Nem romantikus hősszerelmesként, és nem is a korabeli társkapcsolati elvárásoknak megfelelően. „A szerelemnek – írja Louise Colet-nak 1847. április 30-án – semmi keresnivalója az élet fontosabb részében. A szerelemnek hátul, a bolti raktárban a helye.” Flaubert afféle távszerelmes, ha kell, le is tud mondani a testiségről. Ami a szexet illeti, arra különben is ott vannak a nyilvánosházak, amelyeknek Flaubert gyakori látogatója. Mindez annyit jelent, hogy kettejük kapcsolata eleve félreértésen alapul. Első pillanattól fogva világos, hogy Flaubert nem hajlandó egy nő kedvéért elszakadni megszokott íróasztalától.
Louise azonban, aki 1847-ben elválik férjétől, képtelen beletörődni a rákényszerített távkapcsolatba. Flaubert ugyanis csak nagyritkán hajlandó kimozdulni croisset-i barlangjából. A férfinak bőven elég – vagy Párizsban, vagy a Rouen és Párizs közt félúton levő Mantes-ban – a havi két-három pásztoróra, plusz a rendszeres levélváltás. Flaubert kapcsolatuk alatt nem kevesebb mint kétszázhetvenöt levelet írt Louise-nak, ezek fenn is maradtak, ellentétben Louise Colet leveleivel, amelyekből mindössze hármat ismerünk, a többit vagy maga Flaubert, vagy az unokahúga megsemmisítette.
Ez a valójában szado-mazochista szerelmi kapcsolat nem volt folyamatos, Flaubert nem bírta sokáig a szidalmakat és szemrehányásokat, 1848 februárjában, 1849-től 1851-ig tartó közel-keleti útja előtt szakít az asszonnyal. Nemhiába írja Louise-nak már 1846. október 28-án: „A boldogság valójában uzsorás, aki egy negyedórányi röpke gyönyörért szekérderéknyi gyötrelmet követel vissza.” Közel-keleti útjáról való visszatérte után azonban Louise kezdeményezésére kibékülnek, de a kapcsolat 1851-től 1855-ig tartó időszakában a találkozások még ritkábbak, a Bovarynén dolgozó Flaubert pedig a műhelynaplónak is tekinthető leveleket csaknem kizárólag a regény keletkezésével kapcsolatos problémáknak szenteli.
*
A Louise Colet-hez intézett kétszázhetvenöt levél egy hullámzó szerelmi kapcsolat lélekrajza mellett Flaubert irodalomfelfogásának is dokumentuma. Louise Colet 1846-ban már több mindent publikált, emellett két rangos akadémiai díjnak is birtokosa. Ennek ellenére már a levélváltás kezdetén a tizenegy évvel idősebb Louise a jótanácsra szoruló tapasztalatlan kezdő, és a vidéki elszigeteltségben élő Gustave a „mester”. Ami elég különös, ha arra gondolunk, hogy Flaubert még semmit nem adott közre. Csakhogy addigra levonta a következtetéseket a többszáz oldalra rúgó fiatalkori műveinek „kudarcából”, addigra már szakított a romantika énközpontú irodalomfelfogásával, és rátalált arra a szenvtelen és személytelen hangra, amely először a Bovaryné lapjain fog kiteljesedni. Ilyenformán Flaubert a levelezés kezdetén már bízvást tekinthető kiforrott írónak, és nyilván Louise is sejtette, hogy rendkívül tehetséges, ha nem zseniális fiatalemberrel van dolga.
Flaubert-nek nincsenek teoretikai esszéi, ő mind irodalomfelfogását, mind regényelméletét a Louise Colet-hez intézett levelekben dolgozza ki. Azokban a levelekben, amelyekben a költőnő költeményeit javítja, kritizálja. Flaubert soha nem írt verset, ízig-vérig prózaíró volt, mégis úgy érzi, a Louise Colet által küldött költemények csiszolásához nagyon is megvan a szaktudása. Elsősorban – nemegyszer barátját, a költő Louis Bouilhet-t is bevonva a munkába – a versek koherenciáját, a nyelvhasználatot bírálja, óvja a költőnőt a könnyű megoldásoktól meg a nőies érzelgősségtől, hiányolja a metaforák, szóképek precizitását. „Az az érzésem – írja az asszonynak 1852. május 8-án –, hogy a stílus nem elég erőteljes, vagyis puha, és a mondatok sem elég kiérleltek. Ez az egész olyan tészta, ami nincs rendesen meggyúrva.”
De mintha ezeknek a szigorú, ha ugyan nem kegyetlen kritikai észrevételeknek nem is a költőnő, hanem maga Flaubert állna a középpontjában. Hogy Louise Colet hogyan reagált minderre, nem tudjuk. Mindenesetre tény: a kinyomtatott versek arra vallanak, hogy sok mindent elfogadott a korrekciókból, és kapcsolatuk végéig továbbra is elküldte minden művét Flaubert-nek. Pedig a bírálat mindig egyirányú. Ahogyan távol tartja az asszonyt Croisset-től, a formálódó Bovarynét is elrejti előle. Nemhogy részletet, de egyetlen oldalt se mutat meg neki az elkészült fejezetekből. Ami már csak azért is furcsa, mert beavatni beavatja az asszonyt a regény genezisébe.
*
Flaubert a kapcsolatuk második időszakában már óvatosabb; dacolva a követelődző szemrehányásokkal még határozottabban ragaszkodik a kettejük közti távolsághoz. Nem csoda, hiszen már 1847. március 7-én is ezt írja Louise Colet-nek: „Nekem nagyon fontos a nyugalom, a béke, te viszont zűrzavart, veszekedést, könnyeket és dühöngést hoztál az életembe.” De hiába óvja, védi a férfi az ő külön világát, Louise kétszer is átlépi a vörös vonalat. Először 1851 júniusában. Miután már több levelet is küld a férfinak, amire Croisset-ból nem jön semmi válasz, fogja magát, elutazik Rouenba, onnan pedig a Szajnán csónakon viteti el magát Croisset-ig. Csakhogy Flaubert nem hajlandó fogadni; végül mégis megsajnálja az asszonyt, és gőzhajón utána megy Rouenba. Ezt a „magánlaksértést” azonban nem tudja megbocsájtani. Aligha lehet véletlen, hogy 1854-től párizsi tartózkodása alatt már nem a Louise Colet lakása közelében levő balparti Hôtel du Bon La Fontaine-ben, hanem a boulevard des Italiens-nel szomszédos (ma is létező) jobbparti Hôtel du Helderben száll meg. Amikor Louise 1855 március elején hírét veszi, hogy Flaubert megint Párizsban van, azonnal ír neki, de hiába. Majd türelmét vesztve március 5-én többször is elmegy a Hôtel du Herderbe, de férfit nem találja a szállodában. Flaubert már másnap reggel postára adja a következő levelet:
Hölgyem!
Hallom, tegnap az este folyamán háromszor is keresett. Nem voltam otthon. Hogy megkíméljem mindattól a kellemetlenségtől, amit kitartó makacssága az enyémmel párosulva maga után vonhat, a jómodor arra kötelez, hogy közöljem: magának nem leszek otthon soha.
Szívélyes üdvözlettel,
G. F.
Louise dühében ezt írja a kék papírra írt levél hátoldalára: „Gyáva féreg, aljas gazember”. Ez volt a szánalmas befejezése annak a viharos szerelmi kapcsolatnak, aminek nagyon is megvolt azért a maga verőfényes időszaka, és ami – bármit is írtak erről a férfi kortársak (elsősorban a Louise Colet-t tehetségtelen és hisztérikus kékharisnyának beállító Barbey d’Aurevilly és Maxime Du Camp) egyáltalán nem volt méltatlan Flaubert-hez. Már csak azért sem, mert a „Múzsa” – ahogyan Flaubert és Bouilhet fél-komolyan, fél-ironikusan az asszonyt elnevezte – igen fontos szerepet játszott az író regényesztétikai elveinek kikristályosodásában. Ezért írja Albert Thibaudet Flaubert-monográfiájában[6], hogy ez a viszony „olyan feltartóztathatatlanul áramlott az irodalomba, mint folyó a tengerbe”, és hogy csak azért tarthatott hosszú évekig, mert csaknem kizárólag levélpapíron létezett. Valós időben két hónapig se tartott volna…
*
Jegyzetek:
[1] Erről l. André Verlhac, „La conception flaubertienne de l’amour”, Études normandes, 41e année, nº1, 1992, 47-57. o.
[2] Marie-Sophie Leroyer de Chantepie (1800–1888) francia írónő. Közel húsz éven át – legintenzívebben 1856 és 1866 között – állt levelezésben Flaubert-rel, akinek, bár találkozni sohasem találkoztak, fontos intellektuális levelezőpartnere volt irodalmi, művészeti és vallási témákban.
[3] Louise Colet-ról: Jean-Paul Clébert, Louise Colet ou la Muse, Paris, Presses de la Renaissance, 1986, valamint Joseph Vebret, Flaubert et Louise Colet. L’amour en poste restante, Paris, Écriture, 2021.
[4] Bár óvatos visszafogottsággal, Sainte-Beuve is ír róla a Les Revue des Deux Mondes 1843. március 15-i számában.
[5] Magyarul l. Jean-Paul Sartre, „A fiáker”, Nagyvilág, 31. évf., 1986, 3. szám, 307-315. o.
[6] Albert Thibaudet, Gustave Flaubert, Paris, Gallimard, 1935 (1973), 52. o.
