Szubjektív jegyzetek egy Lermontov-vers fordításáról (3.)
Fotó: Wikipédia
Szubjektív jegyzetek egy Lermontov-vers fordításáról (3.)

Soproni András Lermontovot fordít - folytatjuk műhelynaplójának közlését.

A vitorla

1954-ben a Magyar Rádió felszabadulásunk tizedik évfordulója alkalmából pályázatot hirdetett általános iskolások számára, melynek egyik fordulójaként a versenyzőnek illusztrációkat kellett készítenie kedvenc olvasmányához. A tizenkét éves Soproni Andris, a Budapesti Magyar-Orosz Maxim Gorkij iskola hetedik „A” osztályos tanulója habozás nélkül Valentin Katajev A távolban egy fehér vitorla című regényét választotta, és pályaművével kiérdemelte a zsűri dicséretét. Leveszem polcomról féltve őrzött kincsemet, a könyv 1950-es kiadású példányát, beleolvasok, és álmélkodva állapítom meg, először is, hogy hetven év után szó szerint emlékszem számos helyére. Aztán feltűnik, amit akkor talán nem méltányoltam, hogy Gyáros László remek fordítása micsoda gyönyörű szöveg, milyen nagyszerű író volt Katajev, mekkora ember- és gyermekismeretről tett tanúbizonyságot ebben a könyvében. És elgondolkodom: mi lenne, ha a Vitorlát felvennék az általános iskola hatodik-hetedik osztályos tanulói számára ajánlott olvasmányok listájára. Persze, tudom, ez képtelenség: illetékes néni-bácsi azonnal szellemi kútmérgezést kiáltana, hiszen a cselekmény ideje az 1905-ös vörös orosz forradalom, pozitív forradalmár szereplőkkel.

Minden bizonnyal ez a könyv volt első találkozásom Lermontov nevezetes költeményével. A könyv címe egyébként – úgy tapasztalom - még az enyémnél kettővel fiatalabb korosztály számára is ismerős. Az, hogy a cím némileg sántít, elég hamar feltűnt: a két névelő közül az egyik felesleges, megdöccenti a ritmust, és csakugyan: a 13. oldalon, ahol a vers első két sora olvasható (vélhetőleg magának Gyárosnak az átültetésében), ez áll:

          Távolban egy fehér vitorla
          A kék tenger ködén átragyog.

A szöveg az idézetet így vezeti be: „Az embernek okvetlenül ez a dal jutott az eszébe”. Mivel a tenger látványa a sorokat egy kisfiú emlékezetébe idézi, nyilvánvaló, hogy a dal közismert, úgyszólván sláger – bár a hangzó művek terjesztése még gyermekcipőben járt, viszont roppant népszerű volt a románc műfaja, amely Lermontov számos költeményét is közismertté és népszerűvé tette. Az említett dal minden bizonnyal Alekszandr Jegorovics Varlamov (1801 – 1848) feldolgozása, mely számtalan előadásban hallható az interneten, bolerót imitáló zongorakísérettel.

A fordításom talán négy évvel ezelőtt született, amikor még épp csak belefogtam Puskin-fordításaimba, azokkal se voltak komoly terveim, magánpassziónak tekintettem őket, de fontos következményként sikerült a révükön baráti kapcsolatba kerülnöm Galgóczy Árpáddal, az orosz költészet nagyszerű átültetőjével. Nos, azon a nyáron meghívtam Árpádot Horányba, a Telepre, egy nyilvános beszélgetésre. (Hogy mi a Telep, az hosszú magyarázatot igényelne, legyen itt elég annyi, hogy egy földi paradicsom Horányban, a Duna partján, mintegy ötszáz fős nyári lakossággal, ahol afféle kultúrszervezőként funkcionálok.) A programhoz kimásoltam az Európa Könyvkiadó 1974-es Lermontov kötetéből a vers öt (!) fordítását (Áprily Lajos, Galgóczy Árpád, Illyés Gyula, Lator László, Szabó Lőrinc munkái), és névtelenül közreadtam a hallgatóságnak - akik közül elég sokan tudtak oroszul is -, azzal a kéréssel: válasszák ki azt, amelyiket a legjobbnak tartanak. Meg voltam győződve, hogy Árpád lesz a győztes – és így is lett. De a készülődés közben magam is játszadozni kezdtem a verssel, le is fordítottam, ám még nyersnek, kidolgozatlannak éreztem, így a versenybe nem neveztem be, és csak a fészbukon tártam utóbb szűk olvasó köröm elé.

Az, hogy egy verset egy válogatott kötetben egyszerre öt fordításban közöljenek, ritka eset, én magam nem is tudok hasonlóról (hálás leszek minden felvilágosításért). Úgy látszik, a költemény nagyon kínálja magát az átültetésre. Hogy mennyire, arra bizonyság, hogy fiatal tanár koromban a tamási Béri Balogh Ádám Gimnáziumban harmadikosoknak szorgalmi feladatul feladtam a fordítását, és a harmincöt fős osztálynak mintegy a fele meg is csinálta (persze mind megkapta az ötösét), és ezek között akadt három-négy egészen ügyes megoldás is. Nagy bánatom, hogy nem őriztem meg a munkákat.

A nagykamasz gyerekeket bizonyára azért is megragadja ez a vers, mert amikor Lermontov 1832-ben megírta, maga is mindössze tizenhét esztendős volt. Meglepő, hogy az idő által igazolt remekművet maga a költő nem vette komolyan, olyannyira, hogy nem vette fel 1840-es gyűjteményes kötetébe, s csak 1841-ben jelent meg az Otyecsesztvennije zapiszki c. folyóiratban.

Milyen fordítói problémák rejlenek a költeményben? Hogyan jelentkeznek ezek a fordításokban?

Itt van mindjárt a vers címe. Azt hinné az ember, mi sem egyszerűbb, hiszen az orosz cím egyetlen főnévből áll: Парус, csakhogy ez az egy szó máris háromféle megoldást kínál – határozott névelővel (a), határozatlannal (egy) és nulla névelővel. A hat fordító három megoldást adott: a nullás megoldást hárman, az a névelőt is hárman, de Szabó Lőrinc meglepő módon a főnevet is megváltoztatta: A hajó. Jómagam úgy éreztem, hogy a csupasz főnév túl semleges, körvonaltalan, holott nagyon egyértelműen költői önarcképet rejtő jelképről van szó, és szerintem ezt jobban érzékelteti a határozott névelős megoldás.

Az első két sor hat erőteljes érzelmeket keltő vizuális tartalmat vetít elénk: fehér, vitorla, magányos, köd / pára, tenger, kék. A hat fordító közül háromnak (Áprily, Galgóczy, Illyés) sikerült mind a hatot belesűrítenie a magyar szövegbe, ketten (Lator, Soproni) kihagyta a tengert – a magam részéről úgy éreztem, a többi fogalom egyértelműen implikálja), Szabó Lőrinc a ködöt és a fehéret hagyta ki.

A következő sorpár a távoli célt és az indulás pontját állítja szembe (страна далекая – край родной). Áprily és Szabó megfordítja a sorrendet, ami szerintem nem szerencsés, mert az irány (a hová) a tartalom fontos eleme. Érdekes, ahogy ketten tompítják ezt az irányt. Galgóczy ezt írja: E messzi földre vajh mi hozta? – vagyis a hajó itt van, megérkezett, Lator szerint: Mit keres ott a messzeségben? – tehát már ott van, nem halad tovább.

A második versszak első sorpárja ismét tengeri táj, ezúttal erős szélben, amit két hangutánzó ige (свищет – fütyül, süvít, скрыпит – nyikorog, recseg) érzékeltet. Ekkor következik a szöveg egyik talánya: играют волны – játszanak a hullámok, írja Lermontov, de mint egy hajózásban járatos barátom megjegyezte: ez a kép meteorológiai nonszensz, ha a szél fütyül/süvít, és az árboc recseg/nyög/nyikorog, akkor bizony a hullámok már keményen dobálnak, nincs kékes köd (mint az első szakaszban), se arany napsugár (mint a harmadikban). De hát Lermontov nem meteorológiai jelentést írt, hanem költeményt. Nekem van más magyarázatom is: létezik az oroszban egy взыгрывать, взыграть igepár, aminek jelentése dühöngeni, tombolni kezd (a szél, a tenger), és elképzelhetőnek tartom, hogy Lermontov nyelvében ez a jelentés az alapigében is érződhetett, ezért választottam a hullámot hány kifejezést, ellentétben fordító társaim kedélyesebb megoldásaival: Locsog a hullámok csapása (?) (Áprily), hullám cikázik (Galgóczy), a hab csupa játék (Illyés), hab játszik a hajóval (Lator), táncol a hullám (Szabó). Persze, ha ezt a gondolatmenetet elfogadjuk, akkor a vers három szakasza három eltérő időpillanatként és meteorológiai helyzetként is értelmezhető.

A második sorpár mintegy válasz – negatív válasz – az első strófa kérdéspárjára. A bevezető romantikus sóhajt (Увы!) helyesen adja vissza az Ó (Áprily, Illyés) és az Ó jaj (Lator, Soproni); érdekes Galgóczy értelmező-konkretizáló megoldása: Szegény! A válasz gondolatritmusa a счастье – boldogság szó megismétlésére épül, ezért helyettesítése ez, az mutatónévmással (Illyés, Lator, Szabó) nem szerencsés. Különösen sutának érzem Szabó megoldását: De nem a boldogság felé fut / A hajó, és nem az elől. A kissé talányos Не от счастия бежит – boldogságtól / a boldogságtól, boldogság elől fut / menekül mondatot érdekesen értelmezi Galgóczy: Nem boldogságát unta meg.

A harmadik strófa indításának iránypárját под, над – alatt, felett ketten (Lator, Szabó) megfordítják, érzésem szerint azonban ennek itt nincs jelentősége. A záró aforizma kulcsszava a мятежный – lázadó, lázadó lélek két fordításból (Áprily, Szabó) sajnálatosan hiányzik. Az isméltődő буря – vihar szót a fordítók a vihar és a vész szóval adják vissza, és bár az előbbi a pontosabb, az utóbbi megoldás van többségben. Az ismétlés Latornál vészt, vészben, Áprilynál vihart, vészben, a többiek mutatónévmással helyettesítik a főnevet (tőle, attól, az, abba), ami valamicskét szegényit a szövegen.

A fenti sorok célja nem ítélkezés, nem a „melyik jobb / rosszabb” eldöntése, hiszen az ilyesmiben mindig fontosabb a szubjektív ízlés, hanem inkább töprengő mérlegelés, a lehetőségek, választások keresése, felmutatása. Ez a magam fordítói gyakorlatának is szerves része, amely a – többnyire intuitív, „ihlet alapú” – első szakaszt követi, és sziszifuszi, elégedettséget szinte soha nem szülő munka.

A vitorla
Парус

Magányos hófehér vitorla
A kékes párán átragyog.
A messzi föld felé mi vonja?
Szülőhonában mit hagyott?

Hullámot hány a tenger árja,
Az árboc nyög, a szél süvít.
Ó, jaj, nem boldogság a vágya,
S nem boldogság elől szökik.

Azúrkék hullám ring alatta,
Fenn tűz aranyló napsugár,
S ő, lázadó, vihart akarna,
Hogy abba’ tán nyugtot talál.

 

A cikk szerzőjéről
Soproni András (1942)

Műfordító. Oroszból és angolból fordít, főleg prózát, de kedvtelésből verseket is - kötetben: Joszif Brodszkij Karácsonyi versek (2021) és Puskin Szabadság árva magvetője (2022).

Kapcsolódó
Szubjektív jegyzetek egy Lermontov-vers fordításáról (2.)
Soproni András (1942) | 2023.04.21.
Szubjektív jegyzetek egy Lermontov-vers fordításáról (1.)
Soproni András (1942) | 2023.03.11.
Szubjektív jegyzetek egy Lermontov-vers fordításáról (4.)
Soproni András (1942) | 2023.06.16.
Szubjektív jegyzetek egy Lermontov-vers fordításához (5.)
Soproni András (1942) | 2023.07.13.
„Úri passziónak indult” (beszélgetés Soproni Andrással Puskin és Lermontov fordításáról)
Gyürky Katalin (1976) | 2023.07.13.