A fenti „olvashatatlan” jelző persze rögtön pontosításra szorul: még legalább 89 éven át elolvashatatlan alkotás genezisének első állomásáról számolt be a múlt héten a világsajtó. Az indiai Amitav Ghosh személyében megnevezték ugyanis a Future Library soron következő szerzőjét, aki ilyesformán 2026 kora nyaráig új művel gazdagíthatja majd a csakis a messze jövendő számára gyűlő minőségi állományt. Merthogy, mint emlékezetes, a skót vizuális művész, Katie Paterson jövőorientált és fokozottan környezettudatos eszméje révén 2014 óta minden évben a kortárs világirodalom valamely jelentékeny alakja

a nevezett projekt rendelkezésére bocsátja egy vadonatúj műve kéziratát, éspedig annak tudatában, hogy a szöveg 2114-ig olvasatlanul marad.

A Margaret Atwood Scribbler Moon című munkájával megalapozott, és azóta többek között Han Kang és Karl Ove Knausgård kézirataival is gyarapodó kollekció addig Norvégia első számú könyvtárának csodás oslói főépületében (Deichman Bjørvika), ott is egy speciálisan kialakított nemolvasóteremben várja a XXII. század eljövetelét, amikor majd 2014-ben ültetett fákból készült papíron megjelenhetnek a gyűjteménybe bekebelezett művek.

A számos díjjal kitüntetett Amitav Ghosh, akit a magyar olvasó leginkább talán A puskakereskedő legendája szerzőjeként ismerhet, most úgy nyilatkozott, hogy számára a Future Library kitüntetetten fontos eleme ez a telepített erdő. Hiszen a 69 esztendős író életművében régóta komoly szerep jut a Szundarbansznak, a Föld legnagyobb mangroveerdejének, amely több regényének is helyszínéül szolgált.

*

Amíg Oslóban a jövő évszázad regényeit rejtegetik, addig a franciáknál a közelgő irodalmi szezon, az úgynevezett rentrée littéraire eseményeit kémlelik. A nagyjából az iskolakezdés táján induló és díjosztásokkal kísért könyves dömping szokás szerint idén is művek áradatával örvendeztet. Sőt, ha csupán a számokat nézzük, a múlt évhez képest még növekedést is jelez az augusztus közepétől októberig megjelenő kötetek volumene: 484 regényt a tavalyi 459-hez képest, s ezen belül a francia alkotások eredendően túlnyomó arányának további, 10 %-os javulását. Ebben a hatalmas, rizsmaszámra felbecsülhetetlen papírerdőben kell majd a francia olvasónak utat vágnia, s még szerencse, hogy a sajtó ebben oly előzékenyen a segítségére siet. A Le Monde például már a múlt pénteken, saját e heti könyves mellékletét is megelőzve nevesítette a legfontosabbnak ítélt új megjelenéseket és egyúttal kihirdette önnön irodalmi díjának (Prix littéraire du Monde) ez évi jelöltjeit.

Beharangozó összeállításukban különös figyelmet szentelnek az omniprezens anyafigurákat szerepeltető műveknek, illetve általánosságban a családi és családregényeknek.

Ilyen alkotás például és kiválólag Emmanuel Carrère legújabb regénye, a Kolkhoze, amelybe négy nemzedéknyi ukrán-orosz történelem van belesűrítve. Catherine Millet önéletrajzi fogantatású műfolyamának új darabjában (Simone Èmonet) a címben megnevezett anya öngyilkossága, míg másutt az anya-és-feleség életében bekövetkező drasztikus érzelmi megbillenés (Maria Pourchet: Tressaillir), az anya eltűnése (Ramsès Kefi: Quatre jours sans ma mère; Reine Bellivier: La Hideuse), vagy épp a párkapcsolaton belüli erőszak (Chloé Delaume: Ils appellent ça l’amour) kerül a regény középpontjába.

De akad az idei felhozatalban is minden, ami szép és drága, innen és túl az autobiografikus és autofikciós művek tengerén. Így például Pierre Jourde akrobata családregénye (La Marchande d’oublies) a XIX. századi cirkuszok világát idézi, és még egy olyan kötetre is lelhetünk, amelynek szociológiai vonzatú és a Don Quijote mintáját megidéző meséjében főszerep jut Pierre Bourdieu oly nagyhatású elméletalkotói munkásságának (Fabrice Pliskin: Le Fou de Bourdieu).   

*

Múlt kedden 93 esztendős korában elhunyt Aino Pervik, az észt költészet és (gyermek)irodalom nagysága, akit megannyi magyar mű fordítójaként is megillet részünkről a tisztelgő búcsúztatás. „Én az ötödéves hallgató vagyok. Hívják engem Aino. 22-esztendős vagyok…” – mutatkozott be 1955-ben Budapestre küldött levelében az ifjú nyelvrokon, aki azután

hosszú élete során Mikszáth és Móricz, de éppígy Szabó Magda és Janikovszky Éva műveinek átültetése révén is mindvégig eleven kapcsolatban maradt irodalmunkkal.

Azt észt literatúra legbátrabbjaként is méltatott Aino Pervik mint feleség és mint anya is az irodalom közegében és régiójában létezett, hiszen férje, Eno Raud ugyancsak nemzeti klasszikusnak számít hazájában, s három közös gyermekük szintén tevékeny szerzővé érett. Hármuk közül a legifjabb, Piret Raud éppenséggel az 1749 olvasói számára is ismerős lehet: Fonal című írását ugyanis Patat Bence fordításában olvashatták már ezen az oldalon. Egészen keveset a most eltávozott anya életművéből is megismerhetett a magyar közönség, de korántsem annyit, hogy abból akár csak hozzávetőleges áttekintésünk nyerhessünk. Például a költő Aino Pervik művészetéről, akinek ilyen verseket köszönhet a világ:

Kötéltáncos

Figyelnem kell folyton, hogy magam megtartsam,
tekintetem ott függ a fenn fénylő napon,
mikor a ruganyos kötél ring alattam.

Akár vásár van lenn, akár lakodalom,
biztosan tapad meg talpam a kötélen,
hogy is láthatnám, mi zajlik a piacon.

Toronytól toronyig kell a célt elérnem,
nem borzonghatok meg, nem léphetek félre,
mikor az erőszak tivornyáz a téren.

Nem szabad leesnem, hát nem veszem észre,
hogy az embereket törik ott kerékbe.   

(Baka István fordítása)