Inkább arra a zajra hasonlít,
               amit az őzsuta csap,
mikor a nyílhegy
               lecseréli a nappalt
egy válaszra
               a bordák tompa
morgásában. Láttuk, ahogy közeledik,
               de tovább sétáltunk a gödrön át
a kertben. Mert nyers zöldek voltak
               levelek & és a tűz
egy rózsaszín ecsetvonás csak
               a távolban. Ez nem
a fényről szól – hanem arról, hogyan
               sötétülsz be attól,
hogy éppen hol állsz.
               Amiatt, hogy éppen hol állsz
a neved hangozhat úgy is, akár a telihold
               szilánkjai egy halott őz lenyúzott bőrén.
Megváltozott a neved, amikor a gravitáció
               hozzá ért. A gravitáció
eltöri a térdkalácsunkat, hogy megmutassa
               az eget. Miért mondtunk
mindig Igent –
               még a madarak dacára is.
Ki hinne most
               nekünk? Szólamaim úgy ropognak,
mint a csontok egy rádióban.
               Milyen hülye vagyok. Azt gondoltam, a szerelem valódi
& a test a képzelet.
               Azt hittem, egy rövid akkord
is elég hozzá. De most itt vagyunk –
               a hideg mezőn állunk
megint. A fiú a lányért kiált.
               A lányért, aki ott áll mellette.
Pattog a fagyott fű
               patái alatt.

*

By permission of Aragi, Inc., and The Marsh Agency Ltd., on behalf of Ocean Vuong