Nora Nadjarian: Kolibri
Fotó: Flickr / Becky Matsubara
Nora Nadjarian: Kolibri

Előszó

 

Az első kolibri több, mint harminc millió évvel ezelőtt élt Európában. Élénk és harsány, csodálatos és felkavaró színekben pompázott. Valahányszor egy virág fölé röppent, a szárnycsapásai összemosódtak, a szíve pedig hihetetlenül vert.

Ez a kezdet.

1. A mosolygás szükségessége

 

A nő leveszi az ágytakarót, majd megsimogatja a pocakját. Már igencsak kikerekedett, a férje azonban még mindig vágyakozva tekint rá, legalábbis szerinte. Egy-egy fárasztó nap után, ahogy a férfi kimerülten fekszik az ágyon, a kezével pedig a nőt simogatja, egyre csak a következő fizetés, a számlák és a lakbér jár a fejében. Nem szól a másiknak a gondokról.

Előfordul, hogy éjszakánként hirtelen vágyat érez, hogy a terhes feleségébe hatoljon. Vigyáz, nehogy megnyomja a hasát, és bajt okozzon. A feleségében különös folyadékok gyűlnek, tej meg zsír, és hallotta, hogy akár ki is fakadhatnak. A vize is elfolyhat.

Újabban a nő többször is felidézi azt a fekete-fehér fényképet, amelyet a férfi az apja útlevelében talált néhány nappal azután, hogy meghalt. Egy húsos, széles csípőjű nő feküdt a gyűrött lepedőn mosolyogva. Hosszú haja telt mellére hullott, az ágynemű pedig részben eltakarta a szemérmét. A férfinak eszébe jut, hogy egyszerre érzett szomorúságot az apja elvesztése miatt, és vágyódást a szeretője iránt. A nő része volt az apja titkos múltjának. Miután sokáig nézte, megsemmisítette a fényképet, az útlevelet pedig gyászoló édesanyjának adta.

Amikor először megérkeztek ide, elbeszélgettek a feleségével a mosolygásról.

– Mosolyogjunk a szomszédainkra?

– Szerintem igen. Hiszen nem is beszéljük a nyelvüket.

– De valóban muszáj?

– Igen.

– És ha inkább sírni volna kedvem?

– Akkor fojtsd magadba a könnyeidet!

Az újszülöttek sírva jönnek a világra. Mintha azért üvöltöznének, mert elveszítettek valamit, vagy épp rátaláltak valamire – a külvilág mégis mosolyogva fogadja őket. A két bevándorló gyermeke esetében másként történt. Idő előtt született, és alig nyöszörgött, amikor előbújt rózsaszín pofijával és temérdek fekete hajával. Bölcs, dacos tekintetével végignézett az őt elsőként körülvevő, kissé elmosódott környezeten, de nem sírt.

 

2. Játék

 

Amikor három erőteljes kopogást hall az éjszaka közepén, az öregember felriad. Azt hiszi, a rendőrség. Ez az első gondolata. Alig lát valamit. Nevetséges, gondolja. Mi folyik itt? Felkapcsolja az ágya melletti lámpát. Hajnali kettő van. Kikászálódik az ágyból, bebújik a papucsába, és hunyorogva elnéz a bejárati ajtó felé, amelyet gondosan bezárt. Ahogy kinyitja, azt a különös szomszéd fiút látja maga előtt a teraszon – azt a kis manótestű, bölcs tekintetű srácot.

– Megtaláltuk – közli az öregemberrel. – Megtaláltuk Irinit.

– Az meg kicsoda?

– A béke.

– Megtaláltátok a békét?

Görögül nincs köztük különbség. Az Irini békét, a béke Irinit jelent.

Az öregember dühös kellene hogy legyen, amiért ok nélkül felébresztették, mégis inkább fáradtnak érzi magát. Mintha még sosem lett volna ennyire fáradt. Nyilván valami tréfáról van szó. Még soha senki sem találta meg a békét, gondolja, különösen ezen a szigeten nem. Eltűnődik, nemcsak álmodik-e. A fiú nyilván csak szórakozik vele, ezért legszívesebben rávágná az ajtót. Lehet, hogy fogadott valamelyik haverjával: „Ébreszd fel valamelyik szomszédot az éjszaka közepén, és mondd azt neki, hogy megtaláltad a békét! Ha elhiszi, adok tíz eurót.” Nyilván ez történt, a fiú pedig veszített.

A hívatlan vendég elszalad, az öregember pedig ott marad üres kézzel és kéken, mint a csalódottság. Irini nagyot kacag.

Ő az, aki mindig elkerül, és kicsúszik a kezünk közül. Az öregembernek eszébe jut, hogy egész életében békére vágyott. Csalódott, amiért sohasem jelent meg neki, még álmában sem. A jövő, ah. A ciprusiak akkor mondják ezt, amikor nincs valamire igazi válasz, vagy pedig nem jut eszükbe semmi más. Ah, elfogyott a kolbász. Ah, zárva volt a bankfiók. Ah, dugába dőltek a béketárgyalások. Ah.

Meg akarja kérdezni a fiútól, hogy néz ki Irini, csakhogy a fiú már eltűnt. Az öregember zavartan áll az ajtóban. Ah.

Irini ismét nevet.

 

3. Véletlen találkozás

 

A nő sosem szabadul meg a súlyfeleslegtől, amelyet akkor szedett fel, amikor a fiát várta. Amaz felnő, számos nyelvet megtanul, bejárja a világot. A fiú, aki előszeretettel beszélt talányosan, hamarosan felnőtté válik.

Egy nap, évekkel később, besétál egy örmény élelmiszerboltba Bécsben, Berlinben, Párizsban, Londonban vagy egy kozmopolita, mutatós fákkal szegélyezett sugárút egyik sarkán. Az üzletben olyasmit talál, ami a lelkéhez szól.

Véletlen találkozásról van szó. Valójában csak azzal a szándékkal tér be, hogy befogadja mindazt, ami már amúgy is megvan benne. Az ismerős ételeket, amelyek valószínűleg nem bírnak különösebb jelentőséggel mások számára, neki azonban a világot jelentik: Sujuk, Pastirma, barack, dió. Megannyi szín, a helyiségben lévő zsákokban felhalmozott aszaltgyümölcsök, a csomagjukban összetekert kolbászkák, üvegbe zárt illatok, a polcokon porosodó konzervek. Talán ez a bolt és ez az eladó, a kedves, barna szemével, talán ez a brandy meggyőzi, hogy igenis létezhet átmeneti otthon, még ezen a különös, ismerős, idegen vidéken is, ahol otthonosnak mondott ételeket árulnak.

Nemrég havazott a városban, ami az ő szemében a létező legfehérebb látványt nyújtja, a leghidegebb tisztaságot, az elhaladó járművek fénye pedig bántja a szemét. Fázik a lába.

– Emlékeztet valakire – szólal meg. – Ez a bolt pedig a gyermekkoromat idézi. Mióta él itt?

– Huszonöt éve – feleli az eladó, aki az apja is lehetne. – Huszonöt éve élek itt – mondja a szívében hordozott nyelven.

Akik elmennek, mindig számolnak. Három hónap, tíz hét, huszonöt év. Mit számít? Egy nap úgyis egymillió év lesz belőle, mégis mit számít, ha itt van az ember? Mi a különbség, ha itt issza a brandyt, nem pedig ott, a gyerekei pedig németül, franciául vagy angolul beszélnek, itt, nem pedig ott?

– Szeresse a jelent, és ne a múltban éljen! – közli az eladó sóhajtva.

– Csakhogy az idő egy anyaméh – feleli a másik, aki szeret talányosan fogalmazni. – Vajon a múlt, a jelen és a jövő nem ugyanaz?

Az eladó eltűnődik ezen, majd hazamegy, és megkérdezi a lányát: – Mi a jövő? – A lány felnéz a tankönyvéből, és így felel: – Bármi, amivé alakítod. – A férfinak tetszik a válasz, és iszik is egy pohárral az örmény brandyből, a jófajtából, amelyet különleges alkalmakra tartogat, amikor a lelke is megrészegedik.

Aznap este azonban olyasmit tesz, ami még sosem fordult elő. Fogja magát, és becsönget a szomszédjához. Csoszogást, rövid, elfojtott hangú szóváltást hall odabentről, majd kinyílik az ajtó. Egy meglepett ábrázattal találja magát szemben.

– Kérem – mondja az eladó mosolyogva. Meg szeretné osztani a félüveg brandyt a kékszemű szomszédjával. – Igen? – teszi hozzá, bár sokkal inkább hangzik felajánlásnak, mintsem kérdésnek.

A lámpafényben a brandy színe egészen olyannak tűnik, mint a méz.

 

4. Szétszórt hamvak

 

Időnként a kozmopolita, mutatós fákkal szegélyezett sugárutakon erőszakos tüntetések zajlanak, betört szélvédőkkel, kirakatokkal és könnygázzal. Az emberek kezében szorongatott táblákról az utcára véreznek a szavak. Összevissza futnak anélkül, hogy tudnák, merre és miért. Hangos ajtócsapkodás és szirénázás hallatszik.

A város egy másik pontján valaki követ egy láthatatlan vonalat, amely egyszerre elválaszt és összeköt. Valaki megpróbál átjutni a túloldalra – bármelyik felén is áll –, mire lelövik. Egy nőt letartóztatnak. A földig érő szakállú fiatal anarchista azt akarja, hogy a hamvait az ellenőrzőponton túl szórják szét, a határ másik oldalán, miután meghal. Ennek hallatán, mindenki gúnyolódni kezd. Attól függ, honnan fúj a szél. Valaki megjegyezi, hogy egy egész család megfulladt, miután a vízbe zuhantak. Az, hogy nem bírták őket megmenteni, olyan volt, mintha nem tudnának beszélni. Egész beszélgetések vesztek oda.

És hirtelen könnyek, magzatvíz, vér és olvadó hó meg jég árad szét. Valami szörnyűség történik, ugyanakkor egészen olyan, mintha mindez már a múlt része lenne.

 

5. Lebegés

 

A kolibri évmilliók elteltével visszatér a származási helyére. Egy szemvillanás alatt tűnik fel, majd pislákolva mézet és reményt szív magába. Parányi szíve egyre csak ver: élek, élek. Apró teste rácáfol erre az elképesztő mutatványra. Aki látja, már ha egyáltalán, szégyelli magát, mivel képtelen felfogni a kimerítő műveletet. Minden lebeg és vár. Ez a zúgás a dolgok rendje, ahogy lenniük kell.

Egy csodabogár egykor látta az elmosódott színeket, és értette annak értelmét. Egész életében azon dolgozott, hogyan is nézzen a világra. Azt állította, látta a békét. A szüleinek fogalma sem volt róla, mit beszél.

Irini csak mosolygott.



A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Hummingbird, Europa28 – Női írók Európa jövőjéről, Comma Press, 2020. 

A cikk szerzőjéről
Nora Nadjarian (1966)

Ciprusi örmény költő és író. Angolul, örményül és görögül is ír. 

A fordítóról
Tóth Bálint Péter (1985)

Műfordító. Legutóbbi fordítása: Jeffrey Archer: Szem előtt (General Press, 2021).