A tengerpartján zöld tölgyfa áll, a fához vékony aranyláncot erősítettek.

(Puskin)

Nem voltam egy rendes gyerek. Sohasem hagytam békét a szolgálólányoknak. A lomhaságot egyenesen gyűlöltem, ezért különösen a lassú észjárású szolgálók kapták meg tőlem a magukét. Okei pedig ilyen lassú lány volt. Amikor például almát hámozott, kétszer vagy háromszor is abbahagyta, elgondolkodott, és ha nem ripakodott rá valaki, csak állt ott, egyik kezében az alma, a másikban a kés, csak bámult, üres tekintettel. Meg voltam győződve róla, hogy nincs ki a négy kereke. Sokszor láttam a konyhában, ahogy álldogál, vagy fel-alá járkál, de valójában semmit sem csinált. Már gyerekként is nevetségesnek és furcsán idegesítőnek találtam mindezt. A felnőttektől hallott mondatokat vágtam a lány fejéhez. Okei, rövid a nap! Kegyetlen szavakat, melyekbe még most is beleborzongok. És ez sem volt nekem elég. Egy nap ráparancsoltam a lányra, hogy vágjon ki többszáz katonát a díszszemléről szóló képeskönyvemből: lovasokat, zászlóhordozókat, puskásokat. Egyenként, ollóval. Az ügyetlen Okei nem is ebédelt, reggeltől estig dolgozott, és összesen talán harminc katonával végzett. Persze a tábornoknak levágta a fél szakállát, az egyik puskásnak pedig rémisztő medvemancsot kerekített. Én meg persze kiabáltam vele. Nyár volt, Okei nagyon izzadt, a kivágott papírkatonák átáztak a lucskos kezében. Végül annyira feldühödtem, hogy megrugdostam. Biztos voltam benne, hogy a vállát találtam el, de ő a jobb orcáját markolászta, és a földre roskadva bömbölt.

–  Még a szüleim sem bántották soha az arcomat – zokogta. –  Amíg élek, emlékezni fogok erre. A nyöszörgését hallgatva egy pillanatra még rosszul is éreztem magam, de aztán ugyanúgy gyötörtem tovább, mintha égi küldetésem lett volna mindez, és be kell, hogy valljam, valamennyire még ma is nehezen viselem el az ostoba, nehézkes embereket.

Két évvel ezelőtt kidobtak otthonról, egyik napról a másikra nyomorúságos körülmények közé kerültem, az utcákat jártam, és koldulva próbáltam összekaparni a túlélésre valót. Aztán, amikor már kezdtem azt hinni, hogy az írással képes leszek eltartani magam, ágynak estem. Csak néhány ismerősöm támogatásának köszönhettem, hogy ki tudtam bérelni a nyárra egy kis házat a Csiba prefektúrában található Funabasiban, az iszapos tenger mellett, és miközben magamra főztem, lábadozhattam. Ahogy a betegséggel küzdöttem, a ruhám minden egyes éjszaka átázott, de nem tehettem mást, dolgoznom kellett. Csak a reggeli hideg bögre tejemet kortyolva töltött el valami furcsa életöröm. Fájt a fejem és olyan fáradt voltam, hogy lángolni láttam a kert sarkában virágzó leandert.

Ekkortájt jelent meg a bejárati ajtómnál egy negyven körüli, vékony, kistermetű rendőr, aki a lakcímnyilvántartást ellenőrizte éppen. Nézegette egy darabig a nevemet a listájában, majd a borostás arcomat vette szemügyre, és a szülőföldje jól hallható akcentusával megkérdezte tőlem, hogy X úr gyermeke vagyok-e.

– Az lennék – válaszoltam dölyfösen. – Hát maga?

A rendőr olyan széles mosolyt erőltetett beesett arcára, hogy rossz volt nézni.

 – Nos, nem tévedtem. Biztosan elfelejtette már a fiatalúr, de húsz éve még kocsis voltam K-ban.

K-ban születtem.

– Ahogy látja – mondtam nagy komolyan –, nehéz időket élek.

– Ugyan már! – legyintett vidáman a rendőr. – Könyveket ír. Nagy dolog az!

Erre, kényszeredetten bár, de én is elmosolyodtam.

– Egyébként – folytatta valamivel halkabban a rendőr –, Okei mindig emlegeti magát.

– Okei? – először nem értettem, hogy kiről beszél.

– Okei. Gondolom elfelejtette. Szobalány volt maguknál…

Ekkor már eszembe jutott, és önkéntelenül mordultam egyet. Ott guggoltam a küszöbön, lehajtott fejjel gondoltam vissza a nehéz észjárású szobalányt húsz évvel korábban céltáblaként használó gonoszkodásaimra, és alig tudtam nyugton maradni.

– Boldog? – tettem fel egyszer csak a fejemet felemelve az abszurd kérdést. Ahogy visszaemlékszem, biztos vagyok benne, hogy bűnös, védekező, szervilis mosoly ült ki az arcomra.

– Hát, úgy tűnik – vágta rá vidáman és a zsebkendőjével letörölte az izzadtságot a szemöldökéről. – Megengedi, hogy legközelebb elhozzam magammal, hogy megfelelőképpen tiszteletünket tegyük önnél?

Annyira meglepődtem, hogy kis híján kiugrottam a bőrömből.

– Nem, egyáltalán nem szükséges – tiltakoztam, és olyan leírhatatlan szégyenérzet fogott el, hogy beleremegtem.

– A fiam itt dolgozik ezen az állomáson, tudja – folytatta továbbra is vidáman a rendőr. – Ő a legidősebb. Aztán van még egy fiúnk meg két lányunk. A legfiatalabb nyolcéves, és idén kezdett iskolába járni. Már ő sem akkora gond, mint korábban. Okeinek sem volt könnyű, de hogy is mondjam… Szerencsénk van, hogy megtanult viselkedni a maguk házában. – A rendőr kicsit elvörösödött és felnevetett. – Tényleg hálásak vagyunk. Okei gyakran beszél magáról. A következő szünnapomon mindenképpen eljövünk együtt, hogy megfelelően köszönetet mondjunk. – Az arckifejezése komolyra váltott. – Nos, most már megyek a dolgomra. Vigyázzon magára!

Három nappal később, miközben jobban nyomasztottak a pénzügyeim, mint a munka, képtelen voltam otthon ülni, fogtam hát a bambusz sétapálcámat, hogy lesétáljak a tengerpartra. Ám amint kinyitottam az ajtót, szembetaláltam magamat három emberrel, akik mintha egy családi képről léptek volna le: az apa és anya jukatában, a kislány vörös, nyugati stílusú ruhában. Okei családja volt az.

Még magamat is megleptem a szörnyű kiáltással, amivel megszólítottam őket.

– Nahát, eljöttek? Attól tartok, hogy sürgős dolgom van ma, és el kell mennem otthonról. Nagyon sajnálom, de jöjjenek vissza valamikor máskor.

Okeiből kifinomult középkorú asszony lett. A nyolcéves lánya, aki nagyon hasonlított az anyja szobalánykori énjére, üres, szemmel láthatóan ostoba tekintettel bámult rám. Mardosott a szomorúság, ahogy a tengerpart felé menekültem, még mielőtt Okei egy szót is szólhatott volna. A bambuszbotommal a parti füvet kaszaboltam, és nem néztem vissza. Minden egyes lépésemet a földhöz csapva, elkeseredetten sétáltam a város irányába, a part mellett. Hogy mit csináltam a városban? A mozisátrak festett posztereit bámultam, a kimonó boltok kirakatát nézegettem, meg tehetetlenül csettintgettem a nyelvemmel, miközben valahol a fejemben egy hang suttogott. Vesztettél, vesztettél. A hang, amit aztán sétálva próbáltam kirázni magamból, hogy fél órával később megforduljak, és hazafelé induljak.

A tengerparthoz érve megtorpantam. Egy békés kép jelent meg a szemem előtt. Okei, a férje és a lányuk nevetgélve, köveket a tengerbe dobálva múlatták az idejüket. A hangjuk elért hozzám.

– Nem semmi – mondta a rendőr és egy nagyobb követ hajított olyan messzire, amennyire csak az erejéből tellett. – Látszik rajta, hogy okos, nem igaz? Egyszer még nagy ember lesz belőle!

– Hát persze! – hallatszott Okei büszke, magas hangja. – A fiatalúr kicsi korától kezdve más volt, mint a többiek. A szolgákkal is kedvesen viselkedett. Odafigyelt rájuk.

Csak álltam ott, és potyogtak a könnyeim. A heves izgalmam könnycseppek formájában folyt szerteszét.

Vesztettél. Jó is ez. Így kellett történnie. A győzelmük fénye világította meg a másnapi indulásom.

A mű eredeti címe: 黄金風景