Tokiói házunkat elpusztították a bombák, úgyhogy a feleségem családjának otthonába, Kofu városába költöztünk. Azonban a gyújtóbombáknak köszönhetően ez a ház is porrá égett, úgyhogy a feleségemnek, az ötéves lányomnak, a kétéves fiamnak és nekem nem volt más választásunk, a szülővárosomba, Cugaruba indultunk. A szüleim már meghaltak, a ház a nálam tíz évvel idősebb bátyámé lett. Volt, aki azt kérdezte, hogy miért nem mentem haza korábban, miért kellett átélnem ezt a két csapást, ám én olyan dolgokat tettem a húszas éveimben, hogy legszívesebben inkább elkerültem volna azt, hogy a bátyámat terheljem. Azonban miután nem tudtam máshova menni a két kisgyermekemmel, lesz, ami lesz, táviratot küldtem a várható érkezésünkről, és július végén elindultunk Kofuból. Számos nehézséget leküzdve, négy napon és éjjen át utazva eljutottunk Cugaruba. Mindenki mosolyogva fogadott, és én még egy üveg szakét is kaptam.

Azonban még ebben a Honsú legészakibb csücskében található városban is egyre dobálták a zúgó repülőgépek a bombákat.

Aztán hamarosan jött az a bizonyos rádióadás.[1]

Másnap a bátyám a kertben gyomlált. Segítettem neki.

– Amikor fiatalabb voltam – mondta a bátyám a gyomcsomókat húzogatva –, meg voltam győződve arról, hogy egy elhanyagolt kertnek is megvan a maga bája, de most, hogy megöregedtem, már egyetlen gyomnak sem örülök.

Ezek szerint én még mindig fiatal vagyok, gondoltam. Nekem egyáltalán nem voltak ellenemre a gondozatlan, elhagyatott kertek.

– Azonban, ha rendben akarunk tartani még egy ekkora kertet is – folytatta a bátyám, halkan, szinte csak magának –, egy kertésznek kell mindennap gondoznia. Meg ott van még a hó is, amit télen le kell söpörni, hogy ne tegyék tönkre az ágakat.

– Az valóban kellemetlen tud lenni – bólogatott bátortalanul a vendég öcs.

– Régebben megcsináltattam – folytatta a báty komoly hangon –, de most egyszerűen nincsen ember, akit alkalmazhatnék. A sok bombázás közepette képtelen vagyok kertészt találni, rendetlen is lett a kert.

– Hát igen – mondta az öcs, akit nem különösebben érdekelt a kertrendezés. Ő, a barbár az elhanyagolt, elhagyatott kerteket találta szépnek.

A báty elmagyarázta, hogy melyik kertészeti iskola építette ezt a keretet, honnan jön ez a stílus, hogyan terjedt el és jutott el Cugaruba. A beszélgetés természetes módon Szen no Rikjúra[2] terelődött.

– Miért nem ír senki Rikjúról? Szerintem remek regény születhetne az életéről.

– Aham – bólintottam, de úgy, hogy látszon, nem értek egyet vele. Ha az irodalom került szóba, még a kizárólag terhet jelentő öcs is megvillanthatta a szakértői ellenállását.

– Különleges férfi volt – folytatta a báty rendületlenül. – Még a Taikónál[3] is furfangosabb. Ugye te is hallottad a citromos mizopaszta történetét?

– Hah – őrizte meg a titokzatosságát az öcs.

– Te műveletlen értelmiségi – méltatlankodott a báty, és láthatóan meg volt győződve arról, hogy a másik semmit sem tud. A megvető arckifejezésében volt valami fenyegető. Azt gondolta, hogy rémisztően híján vagyok minden műveltségnek, sohasem olvasok, és ennél nagyobb hibát el sem követhettem volna.

Az ingyenélő tisztában volt vele, hogy hibázott, és dadogó mosollyal próbálta menteni a menthetőt:

– Én valamiért nem rajongok Rikjúért.

– Végtére is bonyolult ember volt.

– Így van. Ráadásul van, amit nem értek vele kapcsolatban. Láthatóan megvetette a Taikót, de mégis képtelen volt eltávolodni tőle. Van ebben valami őszintétlenség.

– Nos, ez a Taikó karizmája miatt lehetett – mondta a báty egészen megvidámodva. – Nehezen tudnám eldönteni, hogy melyik volt nagyobb ember. Mind a ketten küzdöttek, ahogy csak tudtak. Minden szempontból egymás ellentétjeiként. A Taikó szegénységből jött, kistermetű, majomképű, iskolázatlan ember volt, mégis az ő ízlésének köszönhetjük a Momojama-korszak[4] színpompásan lenyűgöző építészeti stílusát. A másik igen gazdag családból származott, jóképű, jókiállású, iskolázott férfi, aki az evilági hívságok helyett a nádfedeles kunyhó egyszerűségét választotta. Ezért is lenyűgöző az ellentétjük.

– De hát Rikjú Hidejosi alárendeltje volt. Udvari teamester, nem igaz? Már az elejétől kezdve el volt döntve a dolog – mondtam még mindig hahotázva, de a bátyám már nem nevetett.

– Más jellegű volt a kettejük közti kapcsolat. Rikjú az akkori nagyurak nagy részénél is nagyobb hatalommal rendelkezett, és a kor intellektuálisnak nevezhető daimjói sokkal nagyobbra becsülték Rikjút, mint az iskolázatlan Taikó, ezért is érezte az utóbbi kényelmetlenül magát a társaságában.

Furcsák az emberek, gondoltam némán húzogatva a gyomokat. Végtére is nevetve legyinteni lehetett volna arra, hogy Rikjú kifinomultabb volt a nagy államférfi Hidejosinál. Tényleg csak akkor érezhet teljes elégedettséget az ember, ha mindenben felülkerekedik másokon? Miért kellett Rikjúnak mindenáron világossá tennie, hogy kiválóbb az uránál, akit egyébként szolgálnia kellett? Végtére is a Taikó képtelen volt felfogni a művészi kifinomultság mögötti ürességet. Nem tette volna jobban Rikjú, ha Macuo Basóhoz és a többiekhez hasonlóan a vándorok szabad életét éli? Ő azonban örökre Taikó mellett maradt, és nem tűnt úgy, hogy ellenére lenne a hatalom. A kettejük elkeseredett küzdelmét, az egyik felülkerekedne, míg a másik ellenáll, aligha fogom megérteni. Ha Taikó annyira karizmatikus figura volt, miért nem látjuk Rikjú oldaláról az ártatlan odaadást, amivel kifejezésre juttatta, hogy örökre szolgálni szeretné?

– Nincs ebben a történetben egyetlen olyan jelenet sem, melynek szépsége hatással lenne az emberekre. – Talán a fiatalságom mondatta velem, de nehezemre esett olyan regényt írnom, amelyben nem voltak ilyen jelenetek.

A bátyám nevetett. Úgy tűnt, hogy arra gondolt, hogy ugyanolyan naiv vagyok, mint mindig.

– Nincs igazad – mondta. – Egyszerűen képtelen vagy ilyesmit papírra vetni. Tanulmányoznod kellene még egy kicsit a világot. Végtére is nem vagy más, mint egy műveletlen értelmiségi.

A bátyám lemondó arckifejezéssel felállt, és végignézett a kerten.

– Szép lett, nem igaz?

– Aham.

Tényleg nem érdekelt Rikjú. A bátyámon élősködtem éppen, de közben nem kívántam felülkerekedni rajta. Szégyenletes lett volna versengenem vele. Bármennyire is semmirekellő voltam egyébként, az egyszer sem jutott az eszembe, hogy megpróbáljak felülkerekedni rajta. A verseny már úgyis eldőlt a születésünk pillanatában.

A bátyám az utóbbi időben rengeteget veszített a súlyából. Beteg. Ennek ellenére keringenek a pletykák arról, hogy indulni fog a parlamenti választáson, vagy megpróbálja elnyerni a választott kormányzói tisztséget. A család aggódik az egészsége miatt.

A vendégek közben egymásnak adják a kilincset. A bátyám mindig az emeleti nappaliba invitálja őket és sohasem panaszkodik fáradtságra. Tegnap egy sinnai[5] énekesnő jött el hozzánk. Azt mondták róla, hogy a nagy Fudzsi Taju elsőszámú tanítványa. A nő a nappali aranydíszes paravánjai előtt előadott a bátyámnak egy sinnai darabot. Én is beülhettem, hogy meghallgassam. A nő a Reggeli varjút és a Szolgának eladvát adta elő. Miközben hallgattam úgy elzsibbadt a térdem, hogy belenyilallt a fájdalom. Meg mintha kezdtem is volna megfázni. A beteg bátyám azonban meg sem moccant. Sőt, még két darabot kért, a Prófétaálmot és A bolond öngyilkosságát. Amikor véget ért az előadás, mindannyian a fogadószobába mentünk, ahol a bátyám így szólt:

– Sajnálatos, hogy az ismert körülmények miatt vidékre kellett költöznünk és gazdálkodással kell foglalkoznunk, de ami az előadóművészetet illeti, csak eltökéltség kell, és biztos nem lesz rosszabb művész valaki azért, mert egy-két évig nem léphet színpadra. A művésznő előtt is szép jövő áll. Sokra fogja vinni még!

Kétség sem fért hozzá, hogy a bátyám teljesen laikus volt a dologban, de mégis magabiztosan hozott értékítéletet a még Tokióban is hírneves mesterről. Már szinte vártam, hogy valaki bravózni kezdjen a karzatról.

A bátyám a kortársak közül Nagai Kafú[6] és Tanizaki Dzsunicsiró[7] tartja nagyra, de a kínai esszéírókat is szívesen olvassa. Ha jól tudom, holnap a japán go mester Go Szeigen[8] fogja meglátogatni. Ha minden igaz, nem a go játékról, hanem általában a világ dolgairól fognak beszélgetni.

Ma reggel a bátyám korán felkelt, hogy a kertjében gyomláljon, miközben barbár öccse, aki láthatóan megfázott a tegnapi sinnai előadáson, a parázstartóhoz tapadva üldögél a melléképület egyik szobájában, és azon gondolkodik, hogy segítsen-e a bátyjának. Öncélú ábrándjaiba merül, és eszébe jut, hogy Go Szeigennek talán – meglepő módon – kedvére való egy gondozatlan, elhanyagolt kert.

A szöveg eredeti címe: 庭

*

Jegyzetek:

[1] 1945. augusztus 15-én Hirohito császár egy – előre felvett – rádióüzenetben jelentette be, hogy a japán hadsereg feltétel nélkül megadja magát. (A fordító jegyzete)

[2] Szen no Rikjú (1522-1591) – Teamester, aki meghatározó hatást gyakorolt a japán teaszertartás esztétikájára.

[3] Taikó – Visszavonult kormányzó vagyis Tojotomi Hidejosi (1537-1598) Japán egyesítését célul kitűző és megvalósító legendás politikus, hadúr.

[4] Azucsi-Momojama kor (1568-1600) a japán középkorból az újkorba átmenetet képező korszak.

[5] Sinnai – Az Edo-korban (1603-1876) kialakult hagyományos japán samiszennel kísért, általában szomorú témákról szóló elbeszélő zenei forma.

[6] Nagai Kafú (1879-1959) – Japán prózaíró.

[7] Tanizaki Dzsunicsiró (1886-1965) – Japán prózaíró.

[8] Go Szeigen (1914-2014) – Kínai neve Wu Qingyuan. Kínai származású, 1928 után Japánan élő go mester. Sokak szerint a huszadik század legnagyobb go játékosa.