Andrei Dósa: Barbár betörések
Fotó: Photo by form PxHere
Andrei Dósa: Barbár betörések

Pillanatképek sorozata a nappalimban, semleges folyamatot rögzítenek, sem regeneráció, sem bomlás. Az igazi változás akkor áll be, amikor másfajta ígéretek kezdik vonzani a látogatókat, és lenyugszanak.

Ledobom magam a kanapéra, ahol a fiúk törökülésben néznek egy filmecskét, amelyben egy tag szobrocskákat készít, hogy a szobrocskaiparon élősködjön velük. Kicserélni egy Arădeanca-baba fejét egy körte formájú Bihari pálinkásüveggel. Mindegy, nem veszi be az agyam. Írtam sms-t Gabinak és a hackernek. Gabi még nem válaszolt, valószínű, hogy egyszer csak feltűnik az ajtóban. Mindketten szeretik elkerülni a tömeget. Az ő esetükben felállítottam azt a szabályt, hogy csak a lazább estéken hívom őket. Az újoncok hordái pszichikailag kimerítőek a számukra, de nagyjából ez minden, ami közös bennük. Egyébként viszlát, párhuzamok.

Miután megérkezett a hacker, az az érzésem támadt, hogy továbbra is hiányzik valaki, túl fáradt a légkör. És az egyetlen, aki eszembe jutott, az író volt. Nem volt a legjobb ötlet, de leakadtam rajta. Megírtam az sms-t, és szinte nem küldtem el neki. Jóformán elfogyott az Amerikában keresett pénze, a sztorijai szintúgy. Nem történik vele már semmi, és nem is képes rá, hogy kitaláljon valami újat. Innovációs készsége átkapcsolt a siránkozásra. Nem gondoltam volna, hogy az ő lelkesedése mögött a keserűséget fogom felfedezni, az undort azokkal a körökkel szemben, amelyekben elkerülhetetlenül megfordulnak az olyanok, mint ő.

Gabi az a csaj, aki délután ötig pizsamát hord, amire aztán rávesz egy pulcsit. Keresett egy kis pénzt, és néhány éve stagnál. Vett egy lakást a központban, és kiadta bérbe. Ha sikerül vele elbeszélgetned, ő az egyetlen a csapatból, aki képes végighallgatni. Amíg elfelejted, honnan is indultál. Sokszor kerülsz oda, hogy felteszed a klasszikus kérdést: mit is mondtam? De vele nyomát sem érzed a frusztrációnak soha. Nem tudom, hogy csinálja. Vagy túl elnéző, vagy nem is érdekli.

A fiúk elbűvölten nézik a szobrocska-öntvényeket a művész műhelyében. A tag éppen az antihősök és szuperhősök közti különbségről magyaráz valamit. Az antihősnek mindig több szabadsága van, ő az, aki tesz valamit, amire a hős köteles reagálni. Na, csak nem zuhan ránk a tető, ha megjelenik az író is, mondom magamnak, és elmegyek a mosdóba pisilni.

Nagyon nagy szükségem lenne valamire, hogy feltöltsön és beindítson. Valamire, ami megkönnyíti a valóság feltárására tett erőfeszítéseket, a mágikus realizmus mesterének méltó fókusztávolságára. A hős egy jó ember, aki próbál rosszabb lenni, mondja a tag a képernyőből, aztán elfordítja a fejét, csiszolja tovább a robotbaba műanyag karját egy smirglivel. Számomra, mondja, ez mindig egy vágyálom volt. Az antihősök világában nem létezik az erkölcsi törvény fogalma. Ha sikerül megúsznod – megúsztad. Ha meg tudsz békülni saját tetteiddel – túléled.

– Ez a mi művészünk szép dolgokat alkot, csak kár, hogy el is magyarázza őket. Sajnos, sokan teszik ugyanezt. Egyesek azt a hibát követik el, hogy azt mondják: Az én művészetem engem képvisel, a többi díszlet. Másoknak költői vízióik vannak a művész szerepéről a világban, túl nagy fontosságot tulajdonítanak neki, hogy ők hogyan látják a dolgokat, hevesen értekeznek arról, amit nem látnak, és amit látnak, és hogy miért.

– Ha ezen a témán maradsz, lehet, hogy unatkozni fogunk, filozófus.

Nem szólok hozzá, szeretem az ilyenfajta beszólásokat. Felpörgeti a beszélgetőpartnereket, felhevíti a vitát.

– Arról beszélek, amikor valaki pszichikai erőt tulajdonít egyes tárgyaknak. Amikor kicsi volt, ez a fiú fogta a szobrocskáját, és megölt vele pár robotot, szörnyet vagy földönkívülit. Nem indíthatott támadást az apja ellen a legmenőbb szobrocskáival. Ahhoz túlságosan félt. Az apja már rég nem hitt az ilyen játékokban. Pszichikai ereje olyan volt, mint egy blokk, nem lehetett darabjaira bontani, hogy ő is megérthesse a mechanizmusait. Cserébe ő rálátott az összes mechanizmusára, és szerette volna, ha mindenki ugyanúgy látna, mint ő. Most szobrocskákat készít, és azt kommunikálja a világnak, hogy repedéseket talált az ő látszólag kompakt természetében, potenciális agresszivitásában. Tud kommunikálni a világgal. A világ pedig válaszol. A szobrocskáit veszik, mint a friss pékárut. És ez egy pozitív válasz.

Némi késedelemmel , de beszállok én is a beszélgetésbe.

– Haver, te szereted a szüleidet? Mert néha az az érzésem, hogy valami szörnyűséget tervezel ellenük.

Engem nem érdekel az életének ez a könnyes része. Szerintem eleve kényelmetlenül érzi magát attól, hogy egyesek odatolták az arcukat, és dokumentálják a jelenséget. Ha valamit rögzítesz, teljesen mindegy, milyen felületre, elkerülhetetlenül korlátozni fogod a dolog függetlenségét. Szerintem a fiú tudja ezt, érzi a klasszicizáció szelét...

– A tag amúgy is ismerte az összes Los Angeles-i kiégettet, mindenki tudta, hogy nagy rajongója az animáció világának. Egyik szülinapjára kapott egy tortát, rajta tejszínhabból és erdei gyümölcsből megformázva Amerika Kapitány pajzsának hű mása. Amikor nekifogott szobrocskákat készíteni, a barátai voltak az első vevői, majd ők is ötletekkel jöttek, ő pedig, okos fiú lévén, a legjobbakat meg is valósította, és tessék, minden második-harmadik héten már új sorozattal állt elő.

– Mutatok valamit. Ez a tag a belső szervek folyamatainak komoly technikával felvett hangfelvételeit keveri keleti zenékkel. Let us keep it mellow, psychedelic, cinematic and tasteful.

Forog a kör, töltődik a film. Az ajtóban megjelenik az író, teljes pompájában. Vele együtt két másik arc, akik bizonytalan gesztusaikból és lelkesedéstől ragyogó arcukból ítélve valamivel jobban el vannak tévedve, mint ő.

– Most jött el az idő – magyarázza a másik kettőnek az író, miközben konkrétan háttal vonul be a nappaliba. – Tele van gáz dolgokkal a Facebook, nincsenek komoly alapok. Nem lenne nagy dolog megcsinálni, tényleg. Egyfajta postaszerkesztőség, menő szerkesztőkkel. Amit jóváhagyunk, felkerül a honlapra.

– És hogyan szerzünk domaint?

– Amiatt ne aggódjatok, beszélek egy haverommal.

Mosolyognom kell. Lefogadom, hogy a hackerre gondol. Nézem őket: mi tudja lelohasztani ezt a lelkesedést. Ha még tekerek egyet, elkezdenek nekem itt levitálni, ahhoz semmi kedvem. Talán majd később, éjfél fele.

– Összehozzuk mi az egészet. Nem kopogtatunk az öregeknél, azoknak amúgy sincs már kedvük semmihez. És idővel majd tágítjuk a kört. Talán szerzünk valami támogatást, és kiadunk egy folyóiratot is. Szervezünk tábort. Ennyi, csak csináljunk már valami menőbb dolgot ennél.

Ragyog a szeme a kicsiknek. Alig várják azt a tábort. A pupillájukban lepörög a tábortűztől kivilágított sátrak képe. Az egyik fiú bepróbálkozik pár névvel, de hamar elhal a hangja.

– Ja, vagyis nem lehet folyamatosan kreatívírás-műhelyeket tolni, kell valami igazi inspiráció is – mondja a másik.

– Az inspiráció hosszú évek lelki aszkézise után jön – nevet hamiskásan az író.

Úgy tűnik, örülnek, hogy egy hullámhosszon lehetnek vele, cserkészharmóniában. Minden szerkesztőségi gyűlésen csavarni fognak egy szegecskét, beszélgetni fognak róla, hogy majd mennyire fasza lesz, de aztán elég hamar odagyűlnek majd az író laptopjához, és szakadni fognak valami filmecskéin egy arcnak, aki nem drogos, de akinek a poénjai tökéletesen követik a drogosok logikáját, aztán rágördülnek a Facebookra, és kommentelgetni kezdenek a posztok alatt, amikről lemaradtak.

– És reményeim szerint rövid időn belül elég komoly partnerhálózatot fogunk kialakítani.

Az író folyton egyik túlzásból a másikba esik. Ez az ő specialitása, és ennek tudatában van. Ha bírod a stílusát, akkor azonnal meglágyít. Ha nem, a találkozás nem fog jól elsülni. Az lesz a benyomásod, hogy együgyű és inkoherens. Ő pedig szűk látókörűnek vagy humortalannak fog elkönyvelni.

A hackerre és a filozófusra nézek. Mindketten ugyanazt az arckifejezést veszik fel, ami az én arcomon is lehet. Mintha a filozófusnál még hangsúlyosabb lenne, szinte elkeseredettségbe hajló.

– Fiúk, mit szóltok, elpasszolunk valami jót? – Egy ilyen mondattal olyan égető ügyekről is el lehet terelni a figyelmet, amilyen egy újabb irodalmi lap megalapítása.

– Ja, heló. Hadd mutassak be két tehetséges gyereket. Ő Patrik, ő pedig Stepan. Van velük egy közös projektem, remélem, nem para, ha mi is itt lógunk.

– Nem para. Csak szépen lógjatok.

Habozva körülnéz, aztán leül, tovább beszél hozzám, miközben elhelyezkedik köztem és a baloldalt helyet foglaló srác között.

– Lényegében egy játék lesz, kifogástalan designnal, persze. Fasza fotók, filmecskék. Tudod, a világot már nem vonzza a szöveg. Az új művészetek varázslatát akarják.

Nem válaszolok, dolgom van. Nem tudok egyszerre két dologra koncentrálni úgy, hogy mindkettő jól sikerüljön. Legalábbis nem ma. Gyengébbre tekerem, csak pár rügyecskét aprítok bele, nem feltétlenül a röhögéstől rázkódó bandát, sem a hullámvasúton szoft hanghatásokkal lehalkított sikolyaikat akarom. Több dohányt teszek bele, hogy jó tömöttnek tűnjön.

– A művészet amúgy is halott. Az IT az egyetlen művészet, Hollywoodnál is keményebb – kezdi hergelni a hacker.

– Szeretnéd tudni, honnan ered ez a felfogás?

– Nem. Téged mért hívnak Patriknak? – fordul a hacker a hipszterfrizurás gyerekhez. – Külföldi vagy?

– Az igazi neve Petrică, de így ismerik a slames körökben – mondja az író, és megpróbál úgy mosolyogni, hogy Petrică ne vegye észre.

– Téged inkább meg se kérdezlek. A moldvai testvérekkel vagy?

– Nem, ez álnév. Lehet, hogy majd használni fogom, ha publikálok valamit, nem vágom.

– Ne használd – mondom neki.

Meggyújtom. Szívok három füstöt. Továbbadom, de nem az író felé, ahogy várta volna.

– A jövő a beültetéseké. A biológia és a technológia fúziója. Vágjátok azt az arcot, aki turmixgépbe rakta a biomasszáját? Vagy azt a filmet, ami megpróbálja bebizonyítani, hogy a penész intelligenciával rendelkezik, és felhasználható a zenében meg a robotikában. Fejlődni kezd a penész, hatalmas hálózatokat hoz létre, és mindezt a nyolcvanas évek elektro-zenéire – mondja a filozófus, és továbbadja.

– Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondolsz erről az egészről: kiválthat még a szöveg bármiféle függőséget a kölykök sokaságából? Hogyan kellene kinézzen? És kérlek, ne gyere nekem a régi formulával: kamaszok súlyos önértékelési zavarokkal, mindenféle fantasztikus forgatókönyvek, meg egy kis piackutatás.

– Talán a közvetlen, zsigeri találkozás fájdalmára kellene koncentrálnunk egy aszeptikus környezettel? Van itt valami, ami azt ordítja: Hé, orvosi szivattyúk foglyai vagyunk, egyik eszközből a másikba vezetnek, és kábé ennyi az élet. Szépen lassan elhagyják a testünket a folyadékok. Egy regény arról, ahogyan bizonyos idegen testek épülnek be a szervezetünkbe, amelyek az életünket hivatottak meghosszabbítani, de valójában szörnyen kínosak. Egyfajta Pynchon, de kihangsúlyozva az öregedéstől való félelmet. Egy gerontofób Pynchon.

– Mintha Pynchon írta volna a Lăzărescu úr halála forgatókönyvét – szállok be én is, bár semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez.

– Pontosan. – Feláll, és elkezd járkálni a szobában. Mintha e szó kiejtése azzal járna, hogy felébred benne a zsúfoltság érzékelésére való készség. Az igazság az, hogy amíg be volt szorulva a válla közém és Petrică közé, nem nagyon volt tere gesztikulálni sem. Folytatja a perbeszédét valami szőrszálhasogatással.


 

A cikk szerzőjéről
Andrei Dósa (1985)

Román nyelven alkotó magyar költő, író, műfordító. Öt verseskötet és két regény szerzője. 

A fordítóról
Horváth Benji (1988)

Költő, műfordító, a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztője. Négy verseskötet szerzője.

Kapcsolódó
Andrei Dósa: Szervi hamisság