1749: A Füveskert esetében azt nyilatkoztad: a magyar fordítás jobb, mint az eredeti román szöveg. Milyennek találod az új könyved magyar fordítását?

Andrei Dósa: Azt hiszem, tök jó lett. Talán hozzájárult ehhez az a szerencsés helyzet is, hogy szorosan együttműködhettem a fordítóval, Horváth Benjivel. Két konkrét dologról szeretnék beszélni, amelyekhez egy picit én is hozzájárultam: a könyvben szereplő földrajzi nevekről és a párbeszédek természetességéről. Ahogy haladt a fordítással, Benji elküldte nekem a kész részeket. Néhol Atti nem hangzott száz százalékig székelynek, inkább olyan volt, mint egy kolozsvári székely, de együtt sikerült elérnünk, hogy a lehető leghitelesebben szólaljon meg. A földrajzi nevek egy részének volt magyar megfelelője, másoknak nem. Közösen kellett eldöntenünk, hogy magyarul vagy románul hagyjuk-e őket. Összességében egy nagyon sikeres, akadályoktól mentes együttműködés volt. Szívesen dolgoznék vele újra.

1749: Mi a különbség a kolozsvári székely és a száz százalékig székely között?

AD: A kolozsvári székely próbál beilleszkedni. Ezért, részben a közösség nyomása alatt, maga mögött hagyja a végvári vitézkedések iránti nosztalgiáját, és teszi mindezt addig, amíg fel nem hajt egy-két kupicával. A száz százalékig székely az meg olyan, mint Atti. De ez csak a rosszabbik eset, mert lehet olyan is, például, mint Lövétei Lázár László, vagy Sántha Attila: sokat hallgat, de huncutul villog a szeme, és amikor eljön a megfelelő pillanat, nagyon élelmes dolgokat tud mondani. Szerintem csak ez a fajta végvári vitézkedés az igazi.

1749: Bár mindkét regényben baráti társaságokat mutatsz be, a Füveskertben valójában a fű az igazi barát, a Sok erő és egy csipetnyi gyengédségben pedig az alkohol a kötőanyag. Mi hajt a függőségek témakörének vizsgálata felé?

AD: Általánosságban véve a függő működésmód megfigyelése érdekel. Két meghatározó tényezőről beszélhetünk a szenvedélybetegséggel küzdők esetében, az egyik a genetika, a másik pedig az ürességtől való félelem. Ezek az emberek rettegnek attól, hogy olyannak lássák őket, amilyenek valójában. Kétségbeesetten próbálják bizonyítani, hogy van bennük tartás és urai az életüknek, miközben az egyetlen „szubsztanciájuk” talán az, amit a drog hatása hoz létre. A dopamin működteti őket, ami akkor keletkezik, amikor a függőségüknek hódolnak, például a szerencsejátékosok teljesen beleélik magukat a pörgetésbe. De valójában  nincs a kezükben a kontroll: mindig az addikció állapotától és kielégítésétől függnek. A függők a szabadság hamis érzését kergetik, amit akkor éreznek, amikor isznak, dohányoznak, vagy leülnek egy nyerőgép elé. Személyesen pedig azért is vonz a téma, mert magam is hajlamos vagyok ilyesmire, és talán, ha írok róla, megérthetem, mik azok a bizonytalanságok és érzelmi hiányok, amelyek bennem ezt működtetik.

1749: Sok erő és egy csipetnyi gyengédség – mi erő és mi gyengédség a regényben bemutatott, toxikusan maszkulin, hallgatással és függőségekkel terhelt világban? Mintha ezek a fogalmak is relativizálódnának a regényben.

AD: A férfierő a regényben elsősorban azokban a jelenetekben nyilvánul meg, ahol a fizikai erőt fitogtatják, a gyengédség pedig csak akkor jelenik meg, amikor mindenki jó alaposan el van ázva. Senki sem tanított meg bennünket – nemzedékem férfijait – arra, hogy hogyan lehetne másképp megnyilvánulni. A belső erőről, a kitartásról, a türelemről, az elszántságról, arról, hogyan lehet elviselni egy kellemetlen helyzetet anélkül, hogy az ember hamar egy önsajnálatba fulladt, síró kisfiúvá válna, arról, hogy ne érezzük úgy, hogy ezen a világon minden jár nekünk, és hogy az embereknek el kell nézniük minden hisztérikus kitörésünket – nos, mindezekről nem sokat mondtak nekünk. Talán ezért is kelti a szöveg az érzést, hogy ezek a fogalmak végül relativizálódnak, mert mindkettő egyfajta kényszerből születik, nem természetes: ezek a megnyilvánulások a stabil, egészséges férfiidentitás hiányából fakadnak.

1749: A szexizmussal és alkoholizmussal mélyen átitatott kilencvenes évekbeli felnövekedés komoly problémákat okoz a főszereplőnek a kapcsolatok kiépítése során. Innen már csak egy lépés az agresszivitás és-vagy a radikalizáció, mely személyes (gyúrás, kocsmai verekedések, stalking) és társadalmi szinten (Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) is válaszreakcióként jelenik meg. Hogy látod, miként változott a helyzet az elmúlt tizenöt-húsz évben Romániában?

AD: Ez társadalmi rétegtől és földrajzi környezettől is függ. A kisvárosokban és a falvakban virágkorát éli az iskolai zaklatás. Az iskolázott városi közegben viszont az a tendencia, hogy mindent, ami nem felel meg a fiatalok „woke” és politikailag korrekt felfogásának, azonnal és sokszor túl hevesen, árnyalatok nélkül elítélnek. Láttam fiatalokat, akik forgatják a szemüket, ha meghallanak egy kilencvenes évekbeli, kicsit trágárabb viccet, amin az én generációm jóízűen nevetett. Azt hiszem, ez a puritán hozzáállás sem teljesen egészséges, most a másik végletbe csapott át. Ami a legjobban aggaszt, az az, hogy nincs valódi párbeszéd az én nemzedékem és a Z generáció között, és az eszmecsere gyakorlata még jobban elsorvadt, mint húsz éve. Általános szellemi kimerültség uralkodik, senki sem akar már semmit megvitatni, még a tények puszta megállapítása is fárasztóvá vált. De talán ez is egyfajta lázadás most, az antropocén kor végén.

1749: Két fiatalkori fotód is szerepel a szövegtörzsben. Miért pont ez a könyvbéli jelenet illetve ez a két kép volt olyan fontos számodra, hogy helyet adtál nekik a könyvben?

AD: Ebben a jelenetben nagyon világosan kirajzolódik a csoporton belüli törés: azok, akik elfogadják a románokat, és nem zavarja őket, hogy ők románok, illetve Atti, aki ettől a ponttól kezdve fokozatosan radikalizálódik. Két fénykép mutatja be a buli pillanatait: a szereplők tovább mulatnak, nem figyelnek fel igazán, nem reagálnak határozottan Atti soviniszta megnyilvánulására, ami közönyüket tükrözi. Azt hiszem, az én nemzedékem nagy része magára ismerhet ezekben a képekben. Azt lehet mondani, hogy a felelősségünkre akartam felhívni a figyelmet. Ezek gondtalan életet dokumentáló fotók – olyan életet, amelynek nem kellett volna ennyire gondtalannak lennie.

1749: Sok mindennek látom a bemutatott életeket, csak gondtalannak nem. Te annak élted meg? Vagy ez is relatívvá válik, ahogy az erő és a gyengédség fogalmai?

AD: Anyagilag talán gondtalannak volt mondható, ahhoz képest, hogy milyen ingatag volt a gazdasági élet. Habár a helyzet távol sem volt olyan rózsás, mint ahogy azt a regényben felvázolom („csinos, burzsuj ház”), de érzelmileg egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Ezért is kerestem máshol a példaképeket, mint ahogy ezt a regény főhőse is teszi.

1749: Sok szerző először önmagáról ír, és mikor a saját történetét már artikulálta, képes egyre inkább elmozdulni a fikció világa felé. Nálad épp fordítva történt, már ha a prózai munkásságod nézzük: az első regényed élményeihez nincs tapasztalati kapcsolódásod, a második önéletrajzi ihletésű. Miért most került elő belőled ez a történet?

Tudtam, hogy egyszer meg fogom írni ezt a regényt, csak eddig nem álltam rá készen. Félig tudatosan, előbb meg akartam írni a Füveskert-et, hogy némi tapasztalatra tegyek szert. Gondoltam, majd azután eldöntöm, mit lehet kezdeni ezzel az önéletrajzi anyaggal. A fordulópont akkor következett be, amikor hétéves bukaresti tartózkodásom után visszaköltöztem Brassóba, ahol életem első huszonhat évét töltöttem. A szülővárosom utcáin tett séták számtalan emléket idéztek fel bennem nap mint nap. Ez az önkéntelen anamnézis képezte a magot, amelyből aztán kifejlődött a regény.

1749: Ha már önéletrajzi elemek: Knausgårdhoz hasonlítják szövegbéli őszinteséged, akinek jelentős befolyást tett az életére (és a könyvben szereplő személyek életére is) az irodalomban való kitárulkozása. Mit gondolsz erről az etikai kérdésről? Megállt-e a tollad egy-egy jelenet, gondolat leírása előtt, volt-e benned mérlegelés? Húztál-e vagy módosítottál-e lényegileg a végső szövegen ilyen okból kifolyólag?

AD: Főleg a szülőket ábrázoló jelenetek adtak gondolkodnivalót a szerkesztés során, mert az írás lázában egyáltalán nem gondoltam a következményekre. Később módosítottam bizonyos dolgokat, amiket az őket ábrázoló szereplők mondanak a regényben, mert nem akartam túl kíméletlennek mutatkozni velük szemben: megtették, amit megtehettek, az adott körülményekhez képest. Nem lehetett könnyű a nyolcvanas évek második felében Romániában gyereket nevelni: néha nem volt fűtés télen, nem voltak nevelési szakkönyvek, élelmiszerhiány volt, a felnőttek mind műszakokban dolgoztak. A többi valós személyből lett szereplő miatt nem aggódtam annyira, talán csak Atti miatt. Kitaláltam neki egy szélsőséges sorsot, és féltem, hogy ez árthat a hírnevének. Másrészt a regény írásakor már több mint tíz éve megszakadt közöttünk minden kapcsolat. Később véletlenül találkoztunk a városban, hangosan köszöntem neki, integettem, de ő úgy tett, mintha nem vett volna észre – egyszerűen átnézett rajtam. Fájdalmas pillanat volt, de nem is tudom, hogyan lehetett volna másképp.

1749: A regény reflektál az utóhatására is, az Edit nevű szereplő visszajelzését egy lábjegyzetben fejted ki. Hozott-e a könyv megjelenése változást az emberi viszonyaidban, a magaddal való viszonyodban?

AD: Mindkettőn változtatott. Másokkal kapcsolatban sikerült bizonyos mértékben tudatosítanom és korrigálnom a felsőbbrendűségi komplexusomat. Már nem forgatom a szemem, ha úgy érzem, hogy egy beszélgetés az én nívóm alatt van. Egyszerűen élvezem a társaságot. Magammal kapcsolatban pedig rájöttem, hogy újra kell értékelnem a nőiséghez való hozzáállásomat. Csak a regény írása közben jöttem rá, hogy ezen a téren rendkívül problémás dolgok működnek bennem. Mélyen gyökerező, a családom patriarchális világlátásából fakadó nőellenes értékeket örököltem, amelyek meghatározták a nőkről alkotott képemet, valamint azt, hogy milyen szerepet kellene betöltenie egy nőnek az otthonban és a társadalom keretén belül. Az írás azonban csak a gyógyulás folyamatának egy része; nem helyettesítheti az önmagammal végzett folyamatos munkát és a valódi, őszinte fejlődési vágyat.

1749: Korábban nyilatkoztad, hogy a román nyelvű olvasásélményeidben „az elbeszélés térfogata és szárnyalása izgalmas” számodra, azaz az, hogy „mennyire könnyedén libbennek át a valóság egyik tartományából a másikba, a valósból a mesésbe a szavak, átlépve minden határt.” Aztán írtál egy regényt, ahol pontosan ez történik, hiszen önéletrajzi ihletésű regényről van szó. Van előtted konkrét román irodalmi előkép? [1]

AD: Elsősorban Cărtărescura gondolok, mert ő volt az első olyan román író, aki valóban lenyűgözött. Soha nem akartam utánozni – lehetetlen is lett volna –, de azt hiszem, az ő irodalmának ereje adott lendületet és inspirációt sok kezdő írónak, mert rajta érezni, hogy irodalmat lélegzik, hogy ez az élete.

1749: Fontos szerepe van az identitáskérdésének a regényben, ahogy az életedben is. Brassói magyar származású íróként román nyelven alkotsz, mindkét kultúrában gyökerezel. Voltak, vannak-e még benned ezügyben megválaszolásra váró kérdések? Te miként határozod meg magad ebben a kettősségben?

AD: A kérdés, amire választ keresek, az, hogy vajon valaha vissza tudok-e térni az anyanyelvemen való íráshoz. Írtam az utóbbi évek során néhány verset magyarul, de még nem tudom, merre halad ez az út. Úgy határozom meg magam, mint egy magyar nemzetiségű román író, aki talán már nem képes magyarul alkotni, de soha nem fogja elfelejteni, milyen hatalmas adóssága van a magyar irodalommal szemben.

[1] A kérdésben szereplő idézet forrása: https://konyvesmagazin.hu/nagy/andrei_dosa_interju_fuveskert.html