Vallomások és vádak nélkül (Szergej Geraszimov: Harkivi napló)
Fotó: 1749
Vallomások és vádak nélkül (Szergej Geraszimov: Harkivi napló)

Simon Bettina a Book Pool legújabb részében Szergej Geraszimov Harkivi napló című művéről és arról ír, hogy miről szól a kortárs irodalom, és milyen kapcsolatban lehet a világ aktuális problémáival.

A trauma irodalmi és pszichológiai kutatói szerint trauma hatására a beszéd töredezetté válik, és ebben a nyelvi hiányban az emlékezés hézagosságát ismerhetjük fel. Ez a töredezettség azonban nem feltétlenül igaz valamennyi, a traumairodalomhoz sorolt műre. Jó példa erre az ukrán Szergej Geraszimov, az 1964-ben született sci-fi- és fantasyíró, költő és fordító 2022-ben megjelent regénye. A Harkivi napló két hónapot mutat be az olvasóknak 2022. február 24-től kezdődően. Ezen a napon kezdték el támadni Geraszimov szülővárosát és jelenlegi lakhelyét, Harkivot. Geraszimov nemcsak a traumairodalom töredezettségjellegét utasítja vissza könyvének az előszóban kifejtett koncepciójával, hanem a kortárs irodalomban uralkodó tendenciákra is rávilágít azzal, hogy az írás időbeliséghez való viszonyának felrúgásával kísérletezik.

Geraszimov kísérletező könyvet írt. Nemcsak rokonítja a szöveget a képpel, ahogyan azt az experimentális költészet avantgárd hagyományához visszakanyarodó kortárs kísérletező irodalmakban gyakran láthatjuk, hanem a próza, azon belül a napló műfaji kereteiben rejlő performativitást kívánja működtetni. Mégis az avantgárd él tovább írói vállalásában. Geraszimovnál a lehető legrövidebb idő telt el az esemény és a megörökítése között: „Jelenleg, miközben ezeket a sorokat írom, nincs internetkapcsolat. Fogalmam sincs, mikor fogják helyreállítani, hogy visszajön-e egyáltalán. Gyorsan kell írni, hiszen mindig fennáll az esélye, hogy az előtted lévő ablak egyszer csak szilánkokra törik, sőt akár az egész fal semmivé válhat, vagy egy kiürült rakéta, amely már szétszórta halálos tartalmát, egyenesen a lakásodra zuhan, és átüti a fejed felett a plafont.” 

Rendkívül rövid időn belül jelent meg könyvformában is ez az írás, megkerülve ezzel az irodalmi szokásrendet – Geraszimov könyve így még inkább kapcsolódik az avantgárd felfogáshoz. Ugyanilyen gyorsan érkezett a fordítás Bartók Imre író tollából, akinek prózáját szintén az élet megírhatóságának – gyakran fuldoklásig fokozott – kutatása jellemzi.

Geraszimov Harkiv megtámadásának napján elkezdett írni, hogy megörökítse az eseményeket. Ebben a gesztusban körvonalazódik egy írói program – megválaszolva azt a kérdést, hogy mi a dolga háborúban az írónak –, amely egyben a kortárs irodalom lehetőségeire is rámutat. Mert miről szól a kortárs irodalom, és milyen kapcsolatban van a világ aktuális problémáival? A Harkivi napló esetében is felmerül a kérdés, vajon miért nem publicisztikaként olvassuk. Ezt az olvasatot magyarázná a gyors megjelenés, melyet a szerzői koncepción túl a téma aktualitása is indokolna. Az utóbbi évtizedekben a traumaelbeszélés és a képviseleti, közéleti megszólalás kérdései a próza és a líra területén egyaránt előtérbe kerültek. Ehhez kapcsolódik ez a könyv is témája és kivitelezése miatt, vagy még inkább a fotódokumentációhoz. „Ha sietve írsz, nincs időd mindent kétszer átgondolni” – olvassuk a szerző előszavában, megmagyarázva ezzel a rendhagyó körülmények között választott munkamódszerét, egyben provokálva is minket, s megkérdőjelezve a szépirodalommal kapcsolatos elvárásainkat, elképzeléseinket. Később egy másik háborús könyvből idéz: „Ez a könyv nem vád és nem vallomás.” Így Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című száz évvel korábbi regényéhez kapcsolódva elmondja, hogy amikor „minden másodperc számít, akkor az embernek valóban nincs ideje sem vádakra, sem pedig vallomásokra”. A Harkivi napló olvasása közben pedig ez az ajánlat tartja fenn az olvasó kíváncsiságát. Vajon miről lehet írni Harkiv bombázása közben? Miről akar írni Geraszimov mindennap egy ilyen helyzetben? A vallomások és vádak nélküliség igénye a dokumentarista fotográfiához kapcsolt szenvtelenséget idézi meg – mely szenvtelenség számos cáfolatot kapott, ahogyan Geraszimovnál sem kizárólagos a jelenléte.

A háború ábrázolásának kényszere más művészeknél is megjelenik. Erdei Krisztina fotográfus kérte fel Sasha Soyenko orosz fotográfust, aki nem ért egyet Ukrajna megtámadásával, hogy készítsen naplót ebben a válságos időszakban. Oroszországban napról napra egyre súlyosabb büntetés jár annak, aki háborúnak hívja a háborút, letartóztatások és privát üzenetek ellenőrzése vette kezdetét, az utcán folyamatosak a rendőri intézkedések. Bár Soyenko elhagyni kényszerült Oroszországot a háború miatt, Geraszimov pedig azok közé tartozik, akik a támadás ellenére otthon maradtak, a nézőpontjaik között vannak párhuzamok. Soyenko március 2-án kezdett pár soros bejegyzéseket írt mindennap, és néhány naponta fényképeket is mellékelt mindehhez, képaláírással kiegészítve. Az első fénykép egy lakótelepi kilátás az ablakából fotózva, az ablakpárkányon cigicsikkekkel teli hamutartók és cigisdoboz. A csikkek úgy állnak egymás mellett, mint a szemközti épületek, lakóházak ablaksorai. A képaláírás: „Kilátás a moszkvai lakásom ablakából. Február 24-én kezdtem erősen dohányozni”. Geraszimov éppen egy ilyen lakásban él, és itt folytatja tovább családjával az életét, egy olyan a szomszéd mellett, aki hangosan hallgatja a heavy metalt, hogy elnyomja vele a robbanások zaját.

A performatív játék, amelyet Geraszimov ajánl, nem tart ki végig a könyvben. Ennek egyik oka lehet, hogy hiába próbálkozik, nem úgy ábrázolja az életet, mint egy dokumentarista fotósorozat. Számtalanszor ellentmondásba kerül a remarque-i programmal is, amikor vádakat és vallomásokat fogalmaz meg. Például egy március eleji bejegyzésben így ír: „De tudod mit? Én még mindig szeretem ezeket az embereket, mert egyáltalán nem olyan rosszak, mint amilyennek mutatják magukat. Nem, most nem jók, ez nyilvánvaló. De hamarosan sokkal jobbá lehetnek, amikor az ősféreg, akitől az utasításokat kapják, végre kiszenved. Ezért sajnálom, és szeretem ezeket az embereket, még akkor is, hogy közben a tankjaikkal a városomat ostromolják, és repeszgránátok szálldosnak a fejem felett. Mindenki megérdemli, hogy szeressék, még azok is, akiknek férgek rágják az agyát.” A performatív játék másik akadálya, hogy bár a fényképezés dokumentációs funkcióját idézi meg koncepciójában, Geraszimov mondatain nem érezni a pillanatnyiság szorító formakészletét, így a megörökítés illúzió marad. Erre az akadályra maga az író is felfigyel: „gyorsnak kell lenned, ha le akarod írni mindazokat a tapasztalatokat, tényeket és részleteket, amelyek máskülönben örökre elillannának. […] [Az írásra] általában nem is jut idő, hiszen a napokat kitöltik a túlélés érdekében végzett egyszerű tennivalók, amelyek közül a legtöbb időt az élelmiszerüzletek és gyógyszertárak előtti örökös sorban állás emészti fel.”

Az előbbi idézetben ábrázolt élethelyzet ismétlődő jellegéből is következik az a monotonitás, amely az ostromlott városban élő író naplójában megfigyelhető. A hosszú sorban állás ismétlődése mellett maga a várakozás is meghatározó állapot. Az előszóban ígért zaklatottság helyett egy szemlélődő író beszél, aki nem tud kizárólag arra figyelni és arról adni pontos leírást, ami nap mint nap történik körülötte. A Harkivi naplót esszéisztikusság is jellemzi, és ez eltéríti a könyv szoros értelemben vett naplójellegét. Az 1749.hu-n két korábban közölt részletben ezt meg is figyelhetjük. Az esszéjelleget hangsúlyozza az is, hogy az egyes naplóbejegyzéseket nemcsak a dátum, hanem külön címek is elválasztják egymástól. Például: Félelem, Szépség, Éjszakai bombázás, Pszichológia, Gyűlölet, A szaltivkai kutya…  Geraszimov riportírói alapossággal fejti ki véleményét a nacionalizmusról, Putyinról, az ukrajnai belpolitikáról, elnökválasztási kampányokról, így mindez annak is követhető, aki nem ismeri úgy Ukrajna és Oroszország kapcsolatát, mint az orosz anyanyelvű, ukrán Geraszimov. A mindennapi támadások közben mesél a közelmúlt történeteiből is, így nemcsak két hónapot látunk az életéből, hanem egy sokkal nagyobb szeletet. Nem csupán a saját életéhez és ukrajnai múltjához viszi közelebb olvasóját ezekben a gondolatmenetekben, hanem szívesen el is kalandozik. Sorban állás közben hirdetőtáblákat vesz észre, ahogy halad előre, mindig másikat. Az egyiken megakad a tekintete. Majd rájön, hogy ez „nem egy plakát, nincs kinyomtatva, hanem mostanában festették”. Egy ukrán Madonna látható rajta, aki azt mondja: „Moszkoviták, akiket részeg kutyák nemzettek, takarodjatok vissza Oroszországba!” Geraszimov így kommentálja mindezt, egyszerre fogalmazva meg kemény bírálatot a kultúráról: „Egy igazi műalkotás. Valamelyik menő galériában biztos megadnának érte pár milliót.”

A Harkivi napló naplójellege nem a leírásokban jelentkezik, ahogy azt a napló fotóval való rokonsága miatt gondolnánk. Geraszimov leírásai esszéisztikusak. A külvilág zajait nem engedi át a gondolatmenet. A naplójelleg az anekdotákban érhető tetten. Ezekből is, mint az esszékből, mindennapra jut. Az egyik ilyen anekdotikus részlet a feleségéről szól. Álmában nagyon éhes, és csak egy nagy kaliforniai paprikát talál. Amikor beleharap, kiderül, hogy rohadt. Mint a háborúban mindennek, a kaliforniai paprikának is csillagászati az ára a boltban, és mivel már beleharapott, ki kell fizetnie. Ekkor felébred a rémálomból, mert megszólal a légiriadó, és azt mondja: „Úgy megkönnyebbültem. Hiszen csak a légiriadó! Nem egy ezer hrivnyába [negyven dollár] kerülő kaliforniai paprika.” Ezekben a jelenetekben Geraszimov a fényképekhez hasonlóan tudja visszaadni, milyenek a mindennapok Harkiv támadásakor.

 

Az esszé szerzőjéről
Simon Bettina (1990)

Költő, író. Kötete: Strand (JAK ̶ Magvető, 2018)

Kapcsolódó
Amiről a művészek beszélnek (Marina Abramović: Aki átment a falon)
Simon Bettina (1990) | 2022.08.19.
A pazarlás szoborszerűsége (Tor Ulven: Türelem)
Simon Bettina (1990) | 2022.07.29.
Csökkenteni a távolságot (Jay McInerney: A jó élet)
Simon Bettina (1990) | 2022.07.01.
Amiről a nyolcvanas évek beszélnek (Patrick McGuinness: Az utolsó száz nap)
Simon Bettina (1990) | 2022.10.28.