Nem mindegy, hogy milyen tartalmakkal töltjük meg az agyunkat, és azokat el tudjuk-e választani az egyéniségünktől? T. S. Eliot 1919-ben a Hagyomány és egyéniség című esszéjében alapjaiban forgatta fel az irodalomkritikát. Míg korábban a kritikusok a költő életrajzára és személyiségére fókuszáltak, Eliot a műre és annak az irodalmi hagyományhoz való viszonyára irányította a figyelmet.^[1] Az esszé azért maradt érdekes száz év után is, mert radikálisan új módot adott az olvasásra: megtanított minket arra, hogy a verseket ne a költő naplójaként, hanem az emberi kultúra folyamatos párbeszédének részeként kezeljük, és ezzel párhuzamosan a mű alkotásának folyamatát is átértelmezte. Új megközelítéssel gondolkozott a költő médiumszerepéről, hiszen az agyára egy tartályként tekintett, melyben a megélt és olvasott tapasztalatok esztétikai elvek mentén rendeződnek, lépnek kapcsolatba egymással, és teljesen kizárta a költő egyéniségét ebből a folyamatból. Ezzel az alkotót médiumként kezeli, de nem pont úgy, ahogy azt az ókori ihletfelfogások kiszolgáltatott költői kapcsán ismerjük. Eliot esetében a költő tudatosan fejleszti műveltségét az irodalmi hagyomány eszköztárával, azonban az egyéniséggel összeforrott tudattól elkülönülve alakítja ki az irodalmi ismereteiből a nyelvi konstrukciókat. „A költő (élete adott pillanatában) állandóan ››megadja magát‹‹ valami olyasmi előtt, ami értékesebb nála. Egy művészi fejlődés örök önfeláldozás, a személyiség örök kioltása.”^[2]

Eliot szerint egyetlen mű sem eredeti a szó abszolút értelmében, mivel minden alkotás már létező kulturális szövegek szövedéke. Eliot személytelenség-elmélete előfutára annak a posztmodern gondolatnak, miszerint a szöveg jelentése nem a szerző személyében, hanem a nyelvi és szövegközi kapcsolatokban rejlik. Ahogy az intertextualitás elméleti megközelítésében a jelentés nem stabilizálható, Eliot is hangsúlyozza, hogy egy új mű megjelenése megváltoztatja az egész korábbi irodalmi kánon értelmezését. Bár az intertextualitás kifejezést csak évtizedekkel később alkották meg, Eliot 1919-es esszéje hozzájárult az elmélet alapjaihoz.^[3] Eliot számára a hagyomány nem csupán könyvek listája, hanem egy élő, folyamatosan változó rend, amelyben egyszerre áll fenn a múlt és a jelen. Ez a látásmód párhuzamba állítható Thomas Carlyle és Percy Bysshe Shelley organikus fejlődésről alkotott képével. Mind Shelley, mind Carlyle a természetből vett hasonlatokkal írták le az irodalom fejlődését, amit később Eliot beépített a saját hagyományfogalmába a biológiai metaforák elhagyásával. Shelley szerint a költészet végtelen: olyan, mint az első makk, amely potenciálisan már tartalmazza az összes jövőbeli tölgyfát. Carlyle a romantikus kritikára építve a nagy műveket egy fához hasonlította, amely a föld mélyéből tudattalanul növekszik. Szerinte az alkotás a természet saját törvényei szerint formálódik. Carlyle Novalis-t idézve azt vallotta, hogy az irodalom a múltban nem válik elavulttá, hanem örök marad, mert folyamatosan „új harmóniába” kerül az univerzum végtelen szerkezetével és a későbbi korok eszméivel. Eliot ezt az organikus szemléletet vette át, de nála a fejlődés már nem biológiai, hanem kulturális folyamat, ahol az új művek érkezésekor az egész meglévő rend, hagyomány finoman átrendeződik.^[4]

Ahhoz, hogy egy mű beléphessen az intertextuális bárbeszédbe, a műnek nyitott jelentésterekkel kell rendelkeznie, amelyet nem korlátozhat a szerző személyisége, az ahhoz kapcsolható jelentések. Az, hogy minden mű egyszerre van jelen az irodalmi gondolkodásban, diskurzusba lépve egymással, amely egy új mű belépésével átrendeződhet, párhuzamba kerül a szerző agyának terével és működésével, amelyben a tapasztalatoknak kell megnyílnia, hogy létrejöhessen egy olyan mű, amelyben ugyanúgy működésbe lépnek a jelentések elmozdulásai, ahogy az intertextuális rendszer diskurzusában. Az agyban a gyűjtött tapasztalatok, tudás rendezését nem befolyásolja a személyiség struktúrája, így esztétikai elvek alapján kapcsolódhatnak egymáshoz a különböző darabok: „a költő nem azért költő, hogy ››személyiségét‹‹ kifejezze, hanem hogy a költő sajátos médium (és csakis médium, nem pedig személyiség), amely médiumban benyomások és élmények sajátos és váratlan módon kombinálódnak.”  

Eliot az alkotói folyamatot egy passzív és öntudatlan, kiszámíthatatlan koncentrációs eseményként definiálja. Az agyban felhalmozott különböző elemek egymáshoz társítását egyfajta erő, a „nyomás” („pressure”) indítja el, amely végig jelen van a folyamatban: „For it is not the ‘greatness’, the intensity, of the emotions, the components, but the intensity of the artistic process, the pressure, so to speak, under which the fusion takes place, that counts.”^[6] A magyar fordításban az „atmoszférikus” melléknév kerül a „nyomás” főnév elé, amely valószínűleg egy későbbi szövegrészből vonul előrébb a fordítás során, ahol viszont a magyar változatban hiányzik az „atmoszféra” kifejezés. „These experiences, are not ››recollected‹‹, and they finally unite in an atmosphere which is ››tranquil‹‹ only in that it is a passive attending upon the event.”^[7] „A költő élményeit nem ››felidézi‹‹– ezek az élmények legfeljebb abból a szempontból egyesülnek ››csöndben‹‹, hogy a költő passzívan várja az egyesülés pillanatát.”^[8] Mindenesetre Eliot az atmoszféra és a nyomás metaforák alkalmazásával abba a problémakörbe ütközik, melybe más szerzők is, akik vonakodnak ihletnek nevezni ezt a hatóteret. Valószínűleg a nyomás az esztétikai rendezőelvvel azonosítható, a struktúrával, amely csak a művekre jellemző ellentétben az érzelmek, személyes tapasztalatok belső jelentésstruktúráival.

Eliot az agyat katalizátorként, pontosabban platinarészecskeként írja le, melynek jelenlétében a gázokból, vagyis az oxigénből és kéndioxidból kénsav keletkezik. Fontos megjegyezni, hogy az agy Eliot szerint a platinarészecskéhez hasonlóan nem változik, miközben a jelenlétében az anyagok átalakulnak. Az agy a személyiség rendszereiről leválasztva rácsatlakozik az esztétikai struktúrák elveire, így képes a külső tapasztalatokat művé szublimálni. Bár Eliot híres katalizátor-hasonlata a platina jelenlétében egyesülő gázokról eredetinek tűnik,      Arthur Schopenhauer már a Világ mint akarat és képzetben is vegyészeti metaforával él. Schopenhauer szerint a költő olyan, mint a vegyész, úgy választja ki a konkrét képet az absztrakt fogalmakból, ahogy a vegyész állít elő szilárd csapadékot átlátszó folyadékok keverésével.^[9]

Eliot az atmoszféra fogalmával a mű jelentéstér-működésének megteremtésére is gondolhat, amely aztán a mű és a befogadó kapcsolatba kerülését teszi lehetővé. Az „atmoszféra” a mű tulajdonságaiból származó kiterjedés és a befogadó aktivitásának összjátékát teszi lehetővé.^[10] A mű atmoszférájának, tehát mozgó jelentésterének vagy játékterének a létrejöttéhez a mű darabjai egyesülnek, hogy egy új összetételnek adjanak formát. „The poet’s mind is in fact a receptacle for seizing and storing up numberless feelings, phrases, images, which remain there until all the particles which can unite to form a new compound are present together.”^[11] A magyar fordításban a személytelen koncentrációs állapotban az „atmoszférikus” alkotói erő a passzív költőben az alkotóelemeket kör alapformába („koszorúba”) rendezi, amely eléri az „egészként” meghatározott alkotóformát: „A költő agya tulajdonképpen tartály: ebben gyűjti és raktározza az érzések, szóképek, mondatok tengerét – ezek ott is maradnak, míg minden alkotóelem, mely új egész alkotásra képes, hiánytalanul egy koszorúban fel nem sorakozik.”.^[12] Különös módon az egységet vagy teljességet Szentkuthy Miklós T. S. Eliot szövegének fordításakor a kör formájához kötötte. A „koszorú” forma és az „atmoszféra” fogalmi használata találkozik, hiszen a körforma kialakulására tett hatás és a bolygókat körülvevő atmoszférikus nyomás (melyben a gravitációs erő a Föld felé húzza a levegőhöz, a lélegzethez (!) szükséges molekulákat) mint gömbkiterjedés párhuzamba kerül.

A kör- és gömbforma a műre vonatkoztatva lehetővé teszi, hogy a mű végtelen körüljárási lehetősége jöjjön létre a befogadásban. Több hasonló elképzelést találunk a világirodalomban és a magyar irodalomban is. Például az Eliot-esszé publikálásának évében, 1919-ben Rilke hasonló gondolatmenetet folytat ugyanezzel a geometriai formával. Az Ős-zörejben egyediséget képviselő formakövetelménnyel rendelkezik a kör és gömb, amely képes megnyitni egy végtelen mozgásteret, hogy a vers kitáguljon a teljesség felé.^[13] Egy állandó szemantikai mozgásra képes mű megalkotása a cél, melynek működését korlátozná a szerzői szándék és értelmezés. Az ihlet ebben a felfogásban szellemi érzék, amely megbontja a nyelv konvencionális fogalmi terét. Ezért az ihlet paradoxonban létezik, amely ragaszkodik a saját, versben megalkotott, nyelvileg-poétikailag kötött formai kereteihez, de a vers belső szemantikai terét változékonnyá és ezzel végtelenné tágítja. József Attila ezt a „határolt végtelenség”^[14] kifejezéssel ragadja meg, amely az alkotói leírásokban visszatérően a kör- és gömbforma vizuális példái mentén járható körül. A körben a mozgás körkörös végtelensége határolt, de befejezhetetlen: ez a fajta mozgástér válik a vers ihlettartalmává, amely az alkotást és az olvasást is befolyásolja.

*

Jegyzetek:

^[1] Cep, Casey, A Hundred Years of T. S. Eliot’s “Tradition and the Individual Talent”= The New Yorker, 2019, October 27.

^[2] Eliot, T. S., Hagyomány és egyéniség, ford. Szentkuthy Miklós = Uő.,  Káosz a rendben, Gondolat Kiadó, 1981, Budapest, 66.

^[3] Jain, Sulakshana, Analysis of T.S. Eliot’s ‘Tradition and the Individual Talent’, Its Implications for the Concept of Intertextuality = The Creative Launcher, vol. 3, 2018, 516-521.

^[4] Noel-Tod, Jeremy, The Hero as Individual Talent, Thomas Carlyle, T.S. Eliot and the Prophecy of Modernism, The Review of English Studies, vol. 64, 2013, 475-491.

^[5] Eliot, T. S., Hagyomány és egyéniség, ford. Szentkuthy Miklós = Uő., Káosz a rendben, 69.

^[6] Eliot, T. S., Selected Essays, Faber and Faber Limited, London, 1932, 19.

^[7] Uo., 21.

^[8] Eliot,      T. S., Hagyomány és egyéniség, ford. Szentkuthy Miklós = Uő., Káosz a rendben, 71.

^[9] Virkar-Yates, Aakanksha, An Objective Chemistry, What T. S. Eliot Borrowed from Schopenhauer = Philosophy and Literature, vol. 39, 2015, 527-537.

^[10] Ehhez: Böhme, Gernot, Atmosphere as the Fundamental Concept of a New Aesthetics, Thesis Eleven, 1993/36, 113 – 126.

^[11] Eliot, T. S., Selected Essays, 19.

^[12] Eliot, T. S., Hagyomány és egyéniség, ford. Szentkuthy Miklós = Uő., Káosz a rendben, 68.

^[13] Rilke, Rainer Maria, Ős-zörej, ford. Halasi Zoltán = Uő.,Válogatott prózai művek,      Halasi Zoltán szerk., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 409     –415     .

^[14] József Attila, Ihlet és nemzet = Uő, Tanulmányok és cikkek 1923–1930, Osiris, Bp., 1995, 95–127.

A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán.

Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas.