Vajon mennyire pontosan értjük az ihlet kifejezés jelentését, amikor halljuk vagy használjuk egy beszélgetésben? Talán még mindig az ókor vagy a romantika megszállott, transzcendens világból táplálkozó művésze jut eszünkbe, miközben az irodalom kiemelt alakjai már több mint száz éve meghaladták ezt a felfogást, és sokkal megközelíthetőbbé tették az ihlet fogalmát. A Mi az ihlet? esszésorozat célja, hogy bemutassa különböző világirodalmi szerzők alkotói felfogását, kiemelt figyelmet fordítva az ihletdefiníciójukra. Olyan alkotókat veszünk sorra, akik valamilyen szempontból megújították az ihlet jelentését, és ezzel hatással voltak kortársaikra és a későbbi irodalmi ihletről való gondolkodás változására.
Amikor Rainer Maria Rilke súlyos depresszióval és alkotói válsággal küzdött 1911 végén, barátnője és pártfogója, Marie von Thurn und Taxis hercegnő meghívta a duinói kastélyba, hogy az egyedüllét és a tenger közelsége segítsen neki az írásban. Rilke hónapokig egyedül élt a kastélyban, mivel a hercegnő családja csak később csatlakozott hozzá, de a várt áttörés még sokáig elmaradt. 1912. január 21-én Rilke kisétált a vár bástyái alatti meredek sziklafalhoz. A tenger felől viharos szél fújt. A leírása szerint a szél zúgásában hallotta meg az első elégiát nyitó híres kérdést: “És ha kiáltok, hallja-e bárki az angyali rendekből?” Rilke azonnal elővette a jegyzetfüzetét, felírta a mondatot, majd sietve visszatért a szobájába. Még aznap este befejezte az első elégiát. Úgy érezte, mintha a sorokat „kívülről diktálták” volna neki, az ihlet állapota számára a saját énjének háttérbe szorulását és egy magasabb rendű hang befogadását jelentette. Érdekes, hogy a diktátumszerű mechanizmus megtapasztalását a táj és az én egymásba olvadásával kötötte össze, és az angyal létformájához hasonlította. Bár az első sorok 1912-ben születtek, a teljes Duinói elégiák befejezése még tíz évig tartott – de a nyelvi megszólalás megalapozása mindvégig az a januári, szeles nap maradt.
1922 februárjában a tíz évig tartó némaság és elszigeteltség hirtelen „kreatív robbanássá” csapott át.[1] Ebben a néhány hétben Rilke a svájci Muzot-kastélyban tartózkodott. Rilke egy olyan intenzív alkotói állapotba került, amelyet „viharhoz” hasonlított. Február 2. és 5. között szinte a semmiből megírta a Szonettek Orfeuszhoz első részét, majd február 7. és 11. között befejezte a tíz éve töredékesen álló Duinói elégiákat. Február közepén pedig még egy második szonettsorozatot is papírra vetett. Rilke ekkor már teljesen egyedül élt a középkori toronyban, Muzot-ban. Ez a magány már nem az elszigeteltség negatív élménye volt, hanem a „tiszta tér”, ahol a hang megszólalhatott.[2] Rilke az 1922-es februári alkotói rohamot a leveleiben következetesen „viharnak” nevezi: Az alkotás nem öröm, hanem a testet és a lelket a végletekig megterhelő, szinte pusztító folyamat volt. A költő úgy érezte, hogy a tíz évig várakoztatott elégiák és az új szonettek egyszerre zúdultak rá, és ő csak a „lejegyző” szerepét töltötte be, miközben a teste alig bírta a feszültséget. „Mindez néhány nap alatt, névtelenül nagy vihar volt, szellemi orkán (mint Akkor Duinóban), minden, ami zsiger és szövet és ereszték bennem, ropogott és recsegett, – étkezésre senki se gondolt, Isten tudja, ki táplált engem ezekben a napokban.”[3]
Rilke ihlettapasztalatai hasonlítanak az általa megjelenített angyalok állapotához. Az elégiák angyalai a tökéletes, oszthatatlan tudat képviselői, akik előtt az emberi létezés törékenysége és halandósága lepleződik le. Az angyali szféra az a totális szépség, amely pusztító hatással van az emberre, mert rámutat a mi korlátainkra. Rilke elégiáiban az angyal azért iszonyú az ember számára, mert egy olyan „totális jelenlétet” képvisel, amelyben nincs különbség kint és bent, élet és halál között. Ez a teljesség az emberi (töredékes) öntudat számára elviselhetetlen és megsemmisítő.[4] Az angyal az, aki képes a világot egyetlen egészben látni, létezése annyira teljes, hogy az emberi töredékesség számára értelmezhetetlen. Ezzel szemben az emberi szférát a korlátok határozzák meg. Az ember az időben él, minden pillanata elmúlik, míg az angyal ezzel szemben az örök jelenben létezik. Az ember mindig elválasztja magát a világtól, mint néző a megfigyelt tárgytól. Rilke szerint a költő feladata áthidalni a különbségeket az angyal és az ember között. Bár nem lehetünk angyalok, van egy különleges képességünk, amivel az angyal nem rendelkezik: az angyal szférája kész és teljes, de az emberi szféra alakítható. Rilke szerint a mi feladatunk a látható világot láthatatlanná tenni a szívünkben. Az angyali szféra tükröt tart az embernek, megmutatja korlátainkat, de egyben kijelöli a küldetésünket is: a mulandó világot a művészet és a belső átélés révén örökkévalóvá formálni.[5]
Rilke leírásai alapján úgy tűnhet, hogy az ihlet állapotában a semmiből érkeztek a költői megoldások, a szavak, de kimutatható, hogy az általa megformált angyalok irodalmi konstrukciók, irodalmi és kulturális kölcsönzések. Az angyal alakja hasonlít Stefan George angyalfigurájához, és a korabeli festményekről és szobrokról ismert angyalokhoz. Az 1912 és 1922 közötti tíz év nem puszta várakozás volt. A költő folyamatosan modernista technikákkal kísérletezett, töredékeket írt, és kereste azt a nyelvet, amivel a „kimondhatatlant” megfogalmazhatja. Az alkotói folyamat során rengeteget olvasott (például Hölderlint vagy Paul Valéryt), és ezek az olvasmányélmények közvetlenül beépültek az elégiák szövetébe. Az elégiák befejezése nem egy hirtelen misztikus áttörés volt, hanem fokozatos nyelvi érés eredménye.[6] Rilke korábbi, 1903-ban született leveleiben (Levelek egy fiatal költőhöz) az ihlet nem villámcsapásként, hanem a magányban (akár a 10 évig tartó) érlelésként, a természet türelmeként jelenik meg.[7] Ezt egybevetve a tudatos formai kereséssel egy hosszabb alkotói folyamatról beszélhetünk, amelyben a „viharban”, a szélben, a hullámmorajlásban meghallott verssorok a folyamat csúcspontjaként értelmezhetők. Az elidegenedés Rilkénél nem passzív állapot, hanem aktív módszertan, mivel tudatosan használta a magányt és az idegenséget arra, hogy a valóságot „átdolgozza”. Számára az elidegenedés volt a garancia a művészi tisztaságra, garancia arra, hogy ne a megszokott, társadalmi sémákon keresztül lássa a világot. A Duinói elégiák befejezése előtti űr nem produktivitás-hiány volt, hanem az a fázis, ahol az összegyűjtött anyag elég magas hőfokra hevült ahhoz, hogy 1922-ben pár hét alatt „kicsapódjon” belőle a teljes elégiaciklus és a szonettek.[8]
Az angyali lét teljességének és a költői alkotásnak, az ihlet állapotának párhuzamba helyezését egy hosszabb teoretikus fejlődés előzte meg. Rilke az 1900-as évek elejétől 1910-ig tartó időszakban a tárgyak és élőlények valamint a költő belső világa közötti különbséget feloldja: nincs „kinti” és „benti” világ. A madár repülése a költőben is végbemegy. A költő a külső világot (hegyek, csillagok, tárgyak) „beemeli” a szívébe, ott átlényegíti, és nyelvvé formálja. Ezáltal a dolog megszabadul a mulandóságtól: a valódi virág elhervad, de a versben megteremtett „belső” virág örök. Rilke célja, hogy a vers ne csak egy leírás legyen valamiről, hanem maga a vers is olyan önálló és szilárd testet öltsön, mint egy szobor. Úgy oldja fel a határt, hogy a külvilágot saját belső tapasztalataként éli meg, majd ezt a belső tapasztalatot nyelvi „tárggyá” gyúrja össze, ami már nem függ az eredeti modelltől.[9] Érdemes figyelembe venni Rilke az 1918-as A dolgok dallamáról című szövegét, amelyben a teljességhez való hozzáférésről gondolkozik, amely a magányban érhető el, mert a nyelvi kommunikáció ellehetetleníti, tehát a költőnek olyan nyelvet kell találnia, amely nem tördeli fel a teljességet.[10] Ebben már megjelenik a szél és a hullámok morajlásában meghallható teljességtapasztalat. Még ezeknél is érdekesebb az 1919-es Ős-zörej című szöveg, amelyben Rilke a koponya koronavonalának lejátszásáról értekezik, amely így a gömb formát zenei médiummá teszi.
Az Ős-zörejben Rilke az „egyediség” kitágítását határozza meg a költő feladataként. A versforma és a formán túli tartalom kapcsolata a koponya képében jelenik meg, melynek „szigorú védelmébe kell vennie a szoros összezártságban megint határtalanul működőt”.[11] Azzal a gondolattal kísérletezik, hogy kinyerné-e az elme végtelenségének hangzását, ha a fonográf tűjét a koronavonalra helyezve lejátszaná a koponya belső zenéjét. Fontos, hogy a végtelenség, teljesség gömb formában jelenik meg, mert az Ős-zörej második felében arról ír, hogy „tökéletes vers csak egy feltétellel jöhet létre: ha az öt érzék fogókarjával egyszerre megragadott világ egy bizonyos szemszögből nézve ama természetfölötti síkon jelenik meg, mely éppen a vers sajátja”.[12] Rilke az ismertet és az ember számára nem érzékelhetőt teljes körként képzeli el, melynek körcikkei középen találkoznak: ez a kiterjedés maximuma, melyben a sokféleség teljesen feloldja az egyedit, a formát, de a költőnek a költői nyelvvel kell belépnie ebbe a pontba és elérhetővé tennie az egész kört.[13] Ez az a teljesség, amely összhangba hozható az angyali lét kiterjedésével vagy a természet összhangzásával is, az ihlet állapota.
*
Jegyzetek:
[1]Rilke: The Alchemy of Alienation, Baron, Frank, Dick, Ernst S., Maurer, Warren R. szerk., University Press of Kansas, 1980.
[2] O’Meara, John, Rilke in the Making: A Comprehensive Study of his Life and Work II., Measuring Limits, Ottawa, 2023.
[3] Levél Marie von Thurn und Taxis hercegnének, Muzot, 1922. február 11. = Rilke, Rainer Maria, Levelek, Báthori Csaba ford., Napkút, 2016, 1629.
[4] Bartók Imre, Rilke – Ornamentika és halál, L’Harmattan, Budapest, 2011, 210–235.
[5] O’Meara, John, Rilke in the Making: A Comprehensive Study of his Life and Work II., Measuring Limits, Ottawa, 2023.
[6] Ryan, Judith, Rilke, Modernism and Poetic Tradition, Cambridge University Press,1999.
[7] Rilke, Maria Rainer, Levelek egy fiatal költőhöz, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947.
[8] Rilke: The Alchemy of Alienation, Baron, Frank, Dick, Ernst S., Maurer, Warren R. szerk., University Press of Kansas, 1980.
[9] Marx, Bernhard, „Meine Welt beginnt bei den Dingen”: Rainer Maria Rilke und die Erfahrung der Dinge, Königshausen & Neumann, Würzburg, 2015.
[10] Rilke, Maria Rainer, Jegyzetek a dolgok dallamához, Szabó Ede ford. = Uő., Válogatott prózai művek, Európa, Budapest, 398–408.
[11] Rilke, Maria Rainer, Ős-zörej, Halasi Zoltán ford. = Uő., Válogatott prózai művek, Európa, Budapest, 411.
[12] U.o, 413.
[13]Uo., 413-414.
A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán.
Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas.
