Giuliano da Empolinak, A Kreml mágusa szerzőjének esszékötete jelent meg 2025-ben, amelyet még ebben az évben lefordított magyarra Fáber Ágoston. A Park Kiadónál megjelent könyv színvonalas kiadvány: a fordítás és a szövegben bemutatott történelmi eseményekhez fűzött jegyzetek egyaránt igényesek.

A kötet a 2010-es évek elejétől máig mutatja be történelem és a politika egyes eseményeit. A szerző „azték írnokhoz” hasonlítja magát, aki szemtanúja volt, hogy a jelenkor politikusai, akár egykor Moctezuma, hogyan adták meg magukat az újfajta hódítóknak: „Ez a kis könyv a hódítás elbeszélése egy azték írnok szemszögéből inkább képek által, mint fogalmak szerint, ekként ragadva meg a szellemet azon korfordulón, amikor egy világot szakadékba taszít egy másik világ.” (10)

Ez nem hangzik optimistán, s valóban nem is az: 

a könyv erénye nem az optimizmus, hanem a tisztánlátás.

Hasonló kérdésekkel foglalkozik, mint A Kreml mágusa, de immár nem csak Oroszországot érintően, hanem számtalan példával az egész világból.

Milyen összképet ad a szerző a nagy politikai változásokról, amelyeken a világ ma keresztülmegy? Empoli strukturális hasonlóságokat láttat meg az események között. Ez a könyv is megismétli a „káosz mérnökei” (ez a szerző egy korábbi könyvének címe) gondolatát. Erről Vlagyiszlav Szurkov, Putyin tanácsadója írt egy elhíresült cikkében. Eszerint 

minden társadalom az entrópia törvényei szerint működik: bármilyen stabil legyen is, idővel növekednek benne a káosz erői.

Ezeket bár lehet egy ideig kezelni, de a Szurkov szerint nem ez a megoldás: „a történelem nagy birodalmai úgy tudtak fennmaradni, hogy a belsejükben termelődő káoszt a határaikon kívülre száműzték.” A cikk nem kevesebbet állít, mint hogy az ilyen értelemben vett terjeszkedés Oroszország „történelmi létezésének valódi mozgatórugója”.

Íme, korunk politikai nihilizmusának kiskátéja: azért nevezhető nihilizmusnak, mert nem egy értelmes rend felépítésével operál, hanem a káoszt használja működéséhez. Nem egy kiismerhető világot teremt, amelynek megvannak a szabályai és ezek a szabályok az építő erőknek szolgálnak keretül, hanem egy kiismerhetetlen világot, amelynek mélyén önkény húzódik, és a káoszt sugározza magából. És amíg a 2010-es évek elején a nyugati világban a Brexit-pártiak vagy Trump kívülállóknak tűntek, akik a fennálló rend ellen küzdenek, Empoli észrevétele szerint „mára megfordult a helyzet: 

a káosz már nem a lázadók fegyvere, hanem eszköz a hatalmat gyakorló kezében.” (74)

A könyv erőssége, hogy tele van remek portrékkal, olyan politikusok portréival, akik az új „ragadozó”-típust testesítik meg. Ilyen például Mohamed bin Szalmán (MBSZ), Szaúd-Arábia uralkodója. MBSZ, ez a mosolygó, rendkívül barátságos stílusú férfiú 2017-ben a Ritz-Carltonban, a szaúdi főváros fényűző szállodájában egyszerűen fogságba ejtette a királyság legvagyonosabb és legbefolyásosabb vezetőit, köztük saját rokonait is. Korrupció vádjával kihallgatásnak vetették alá őket, végül pedig a herceggel való együttműködésre kényszerítettek mindenkit. Empoli Cesare Borgia mintegy ötszáz évvel korábbi, Senigalliában történő 1502-es találkozójához hasonlítja az esetet. Ekkor Borgia ellenfeleit egy lakoma után elfogatta, majd kísérőik lefegyverzése után kíméletlenül kivégezte őket. „Ebben az új világban a Borgia-félék komoly előnyben vannak, mivel otthonosan mozognak egy korlátok nélküli környezetben. Nem egyszerűen képesek talpon maradni a bonyodalmak közepette, hanem egyenesen a váratlan, bizonytalan és konfliktusos helyzetekből merítik erejüket.” (75) A szerző levonja a kiábrándító következtetést: „Számunkra megrázó lehet, de a Borgia-félék tettei… az aktualizált változatát jelentik annak, amit… Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művében, a reneszánsz krónikáiban, vagy az ancien régime memoárjaiban olvashatunk.” (80)

A másik jellegzetes példa Salvador fiatal elnöke, Nayib Bukele. Ő nem autokratikus uralkodó, mint Szaúd-Arábia vezetője, hanem demokratikusan megválasztott elnök. Népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy rendkívüli állapotot bevezetve letartóztatott az országban minden tetoválást viselő férfit, és mivel (elsősorban) bandatagok viseltek tetoválást, így jelentős mértékben sikerült javítania a közbiztonságot az országban. Második megválasztásakor az alkotmányos szabályokat kijátszva lett elnök. A demokratikus szabályok kijátszása remekül összefér nála a populizmussal, a szélsőjobb világképpel és a technológiai újdonságok csodálatával.

A „ragadozók” azonban a könyvben nem pusztán az új típusú politikusok. A könyv legizgalmasabb állítása az, hogy a világ új konkvisztádorai ma már nem elsősorban politikusok, hanem a világ vezető techcégeinek vezérei, akik a szép új világ, a poszthumán jövő felé vezetik az emberiséget. Empoli szerint a „konkvisztádorok” győzelme végleges: „A lehetőség, amely tegnap még nyitva állt ahhoz, hogy szabályrendszereket lehessen kialakítani, mára bezárult.” (74) Nem véletlenül állnak ezen cégek vezetői gyakran az új autokrata politikusok mellé, hiszen a régi elitekben a technológia fékezőit látják, akik értelmetlen szabályaikkal csak gátolják a poszthumán világ kibontakozását. Empoli számára sok-sok esemény támasztja alá, hogy a techipar urai és az új autokraták vagy ragadozók „közötti szövetség strukturális”: 

„A ragadozók mindkét típusa a digitális forradalomból nyeri hatalmát, és egyikük sem hajlandó elviselni, ha a hatalom akarásának az esetükben bárki is gátat kíván szabni: természetes ellenségeik a jogászok…”. (121)

Az új típusú politikusok ezért támogatják általában az új technológiákat: „mindenütt megengedik, hogy az általuk igazgatott területeket a digitális világ konkvisztádorai kísérleti terepként használják, hogy így bontakoztassák ki a jövővel kapcsolatos vízióikat, anélkül, hogy egy letűnt kor… szabályaihoz kellene igazodniuk. MBSZ olyan enklávékat hoz létre, ahol kizárólag a technológiai ipar szabályai vannak érvényben, Bukele a bitcoint országa hivatalos fizetőeszközévé tette.” (121-122)

Empoli szkeptikus, sőt mélyen kritikus az új technológiákkal szemben. A káosz ellenszere az volna, ha értelmes terveket tudnánk készíteni a jövőre. Azonban ez egyre nehezebb: „Egyre több információ van a birtokunkban, mégis egyre kevésbe tudjuk megjósolni a jövőt. (…) Ez a paradoxon nem a véletlen műve... Egyenesen a digitalizáció logikájából következik.” A digitalizáció ugyanis „tökéletesen egyneműsít, és kiiktat mindent, ami nem számszerűsíthető.” (137) Ezért ma már, teszi hozzá, nem beszélhetünk jövőről abban az értelemben, ahogy nagyszüleink tették: egyszerűen akkor a „most” sokkal tovább tartott. Ezzel valójában egy paradoxonhoz jutunk: hogy a poszthumán jövő valójában nem jövő, sokkal inkább a jövő horizontja tűnik el általa.

De ennél is tovább megy: 

az új technológiák egyszerűen az emberi valóságot készülnek felszámolni abban a formában, ahogy azt mi ismerjük.

Például a futárok már ezt a poszthumán valóságot élik, amikor olyan algoritmusok irányítják őket, amelyeket nem látnak át, és amelyekkel nem is tudnak kapcsolatba lépni. Empoli ezt a valóságot Kafka regényeinek világához hasonlítja. Henry Kissinger nyomán az ezzel kapcsolatos kételyt így fogalmazza meg: „Mi lesz az emberi tudattal, ha saját magyarázó képességét meghaladja a mesterséges intelligencia, a társadalmak pedig már nem képesek értelmezni azt a világot, amelyben élnek, olyan formában, hogy az érthető legyen a számukra?” (140)

Empoli érthetővé teszi a számunkra, hogy ez már a jelen világa, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy jobban megértsük a helyzetünk történelmileg példátlan nehézségét. Még ha nem is sok pozitív javaslattal szolgál ebben a szép új világban, kompromisszumokat nem engedő pesszimizmusa elgondolkodtat mindenkit, aki elolvassa esszékötetét.

Giuliano da Empoli: Ragadozók kora. Fordította Fáber Ágoston. Budapest, Park, 2025. 156 oldal, 3999 forint