Giuliano da Empoli művéről már értekeztem ezeken a hasábokon; a Kreml mágusa c. dolgozata mint egykori repülőegyetemi szovjetológia-szakost is megérintett; Timothy Snyder, Anne Applebaum, Timothy Garton Ash folytatása üdítően nem angolszász eszközökkel. Da Empoli azóta is a politika terepén tesz-vesz, hol a firenzei polgármestert, hol az olasz kormányt, hol Emmanuel Macron francia elnököt segíti meglátásaival a svájci-olasz szerző. Most különleges betekintési pozíciójából írt, kompilált – azték írnokként, ahogy fogalmaz –, laza, könnyű kis karcsú könyvet, amitől olvasóját elöntheti a jeges rémület, ha épp olyanja van.
Az elmúlt év egy nagyon fontos, szimbólice jellemző és a jeges rémületet alátámasztó sajtófotója volt a Szilícium-völgy titánjainak felsorakozása Donald Trump második elnöki beiktatásán. Mark Zuckerberg, Jeff Bezos, és persze az akkor még elmaradhatatlan Elon Musk feleségeik társaságában támogatják jelenlétükkel az új-régi elnököt. “Trump az élére állt a gátlástalan autokratákból, a technológiai ipar ragadozóiból, reakciósokból és az összeesküvés-elméletek híveiből összeverődött tarka menetnek” — írja. Ami azért is megdöbbentő, mert nagyjából ugyanezek az arcok, némileg fiatalabbnak vasaltan, 2012-ben Barack Obama újraválasztásán dolgoztak. Igaz, a fő ember akkor Eric Schmidt volt, a Google de facto vezére, hiszen az alapítókat, Larry Page-et és Sergey Brint gyakorlatilag már akkor is csak a poszthumanizmushoz vezető metafizikai kérdések foglalkoztattak. Da Empoli olykor téved is, erre lábjegyzetek hívják fel a figyelmet, de ezek a csúszkák könnyebben értelmezhetővé, sikamlósabban fogyaszthatóvá teszik a tartalmat. Már mottója is kemény, szerző-megjelölés nélküli, lehet, hogy maga da Empoli az: “A hősök között, akiknek kivételes életét Plutarkhosz elénk tárja, kevés az úriember.”
Ez a könyve nem specifikus, és nem csak a Kremlt érinti; képeslapok a világhatalomról és -ból, kint is, bent is egeret fogó értelmiségi macska ez a da Empoli. Képekben, imágókban gondolkodik itt, nem definíciókban. Kemény, amint az AI-ról mond: “Ez az oka annak, hogy ahelyett, hogy kormányzati irányítással fejlesztenék, ahogyan az atomfegyverek és más harcászati technológiák esetében történt, a mesterséges intelligencia ellenőrizetlenül fejlődik, olyan magántulajdonú vállalatok falai között, amelyek akár nemzetállamokkal is képesek felvenni a versenyt.” Állítása szerint Asperger-szindrómás, kedves nerdökből lettek a mindenható tech-szörnyetegek, ezt én nem hiszem el neki a maga teljességében: Elon Muskot gyerekként is furcsa kis macskakínzó idiótának látom, a korai Zuckerberget (szerepében Jesse Eisenberg) valószínűleg hitelesen ábrázolta David Fincher a Social Network c. fontos filmjében. (Ha már itt vagyunk: Eisenberg remek az End of the Tour c. moziban is, ahol a korszakos íróval, David Foster Wallace-szal készíti az utolsó, életműzáró interjút a The Rolling Stone-nak.) Szóval a régi Szilícium-völgy problémás zsenik gyülekezete volt, kellett is az a hét együttlét Nevadában, a Burning Man-fesztiválon, neo-sámánistán és folyékony LSD-n.
Mint vörös szál a brit birodalmi hadiflotta kötélzetében, úgy fut végig a könyvön a korán meghivatkozott azték szál, igencsak kíváncsi lettem a könyvben idézett képzelt beszélgetésre Moctezuma utolsó azték uralkodó és az olasz író, Italo Calvino között. Na, majd utánajárok. Az azték szál egyébként annak metaforája, hogy Teotichuan fővárosának hatalmas mexikói birodalma – ahol naponta 268 bedrogozott ember szívét mesték ki obszidián kőkéssel rituális felajánlásként a prekolumbián isteneknek – azért adta meg magát a parányi konkvisztádor seregének, s hajtotta fejét járomba, mert bár nem lebírhatatlan, de ismeretlen paradigmával találkozott (lovak, tűzfegyverek, Tollas Kígyó – a száműzött Ketzalkoatl, aki esetleg visszatérhetett a Földre). Az azték Szuverén úgy döntött, hogy nem dönt, mint tette, teszi, s tenni fogja megannyi politikustársa annyiszor, annyi helyen. Ortega y Gasset azt mondta, hogy az állam eredendően egyfajta társadalmi sportjáték, és ebben a sportjátékban Moctezuma vesztett.
A legeslegújabb korban, ahol a futárok már csak applikációkon keresztül tartanak kapcsolatot a külvilággal – és idegesítően bicikliznek a járdán –, az egykoron szellemi szabadfoglalkozásúaknak nevezett emberek is idővel géppé válnak. Kafka Kastélya elkövetkezett. A call center Bangalore-ban van, tök más időzónában élő, az angolt malajalam vagy gudzsarati akcentussal beszélő ember mond megoldást telefonba nebraskai problémára. “Csak az új vallás, a mesterséges intelligencia papjai táncolhatnak, szabadon és szeszélyesen, mint Goethe öreg szász hercege, ők azok, akik belekóstolhatnak az istenek eledelébe, az ambróziába, mielőtt őket is elnyeli a poszthumanizmus mátrixa.” A többiek fogaskerekek az algoritmus gépezetében. Dixit.
Da Empoli gyerekkori alapélménye az anni di piombo – az olasz ólomévek, lásd még Ettore Scola filmművészete, a Brigate Rosse és Antonio Negri munkássága, Aldo Moro miniszterelnök fogsága egy csomagtartóban, majd meggyilkolása, magyarán az átizzadt hónaljú nejloninges hetvenes évek, és erről mondta egyszer Francesco Cossiga volt olasz államfő a szerzőnek: “Az a baj az amerikaiakkal, hogy komolyan veszik ‘az igen igent jelent, a nem pedig nemet’ szentségét, de nem ismerik a talánt és a másrészrőlt, amelyek tipikus szófordulatai az olasz politikai nyelvnek”. Fontos, hogy Cossiga ezt az akkori amerikaiakról mondta.
Da Empoli Niccolò Machiavelli munkásságával cicázik, szerinte a Borgia-félékhez hasonlóan az AI-t is a káosz élteti, ebből fakad a meglepetés ereje. Impresszionista politikai skiccei olykor tamásgazsisak, nagy műveltségvolument mozgat, de persze kevésbé filozofikus, mint az ezüst agárfejű sétapálcás kolozsvári balos szociálanarchista. Pompás, ahogy leírja Mohamed bin Szalmánt és az ő rijadi Ritz-Carlton Lubjankáját, csak a moszkvai Lux szállót lakó Komintern-vezetők helyett a szaúdi királyi família családtagjai vannak benne (extended family), és nem is lett mindenki kivégezve – Borgia-módszer: merész kezdeményezés, gyors kivitelezés. A prompt-mérnökök korában első a látvány, “látom, ha hiszem” idézi a szerző Éric Zemmour volt francia széljobber elnökjelöltet, és ebben Yann Le Cun (a Meta – korábban: Facebook – mesterséges intelligencia kutató igazgatója) is lelkesen egyetért vele, akinek a szemüvege – egy fedélzeti komputer, mobiltelefon és hologramisztikus jövőtervezés kombinált eszköze – egy korábbi Davos közönségét bódította el.
Trockij vallotta egykoron: az állam kulcsa nem a közigazgatás és a politika színpada, hanem az erőművek, a vasút-, és a távíróhálózat, kikötők, gáztározók és vízvezetékek, tehát az állam elfoglalásához rohamosztagosok kellenek és technikusok, olyan fegyveresek, akiket mérnökök irányítanak. Mára ez folytatódva őrződött meg. Da Empoli paradigmájában nemcsak a baloldali Antonio Gramsci a dzsóker – a fasisztoid jogtudor Carl Schmidt mellett –, mint Schmidt Mária baromfiudvarában, hanem a Duce híve, Curzio Malaparte, a Technique du coup d’État (Grasset, Párizs, 1931.) szerzője. Igen, felülni a tigris hátára, a 21. század legfontosabb határvonala ember és gép között húzódik, végső soron az egyéneknek és a társadalmaknak kell döntésre jutni abban, hogy az élet mely területeit kívánják fenntartani az emberi intelligencia számára, és melyek azok, amelyeket átengednek a mesterséges intelligenciának vagy az ember és az AI közötti együttműködésnek. “Korunk hőse” Nayib Bukele salvadori elnök, aki a világ legnagyobb és legkeményebb börtöntársadalmát építette ki – volt miből: az M23 nevű salvadori kartell a világ egyik legnagyobbja és legkegyetlenebbje volt abban a kicsiny és mélyen elmaradott országban – és a bitcoint tette meg hazája nemzeti valutájának. Javier Milei, a kócos, lompos és bozontos, láncfűrészes argentin anarcho-libertariánus elnök atomerőmű-építési programjának leglényege, hogy legyen elegendő áram az AI fejlesztéséhez. Időkezelési problémaörvényben vagyunk. William Gibsont, a negyven év előtti cyberpunk apostolát is idézi szerzőnk: olyan világ volt az még, mikor a “most” sokkal tovább tartott. “Ahogy Kierkegaard istenét, úgy a mesterséges intelligenciát sem lehet tisztán racionálisan elgondolni. Ennek az új világnak a régi/új elitje évente egyszer, januárban, a svájci Davosban találkozik – nem mélyállam, nem titkos páholy, nagyrészt sajtónyilvános – és ott esik szó az olyanokról, amiket aztán a mélyállamok, titkos páholyok, hírszerzési tervezőközpontok a gyakorlatba ültetnek.
Én egyszer voltam Davosban, télen, gasztromagazinos vajaskenyértúrán Sankt Moritzban, két Michelin-csillagos étterem – ahol megélt a kertitörpe, az eredetiben: Gartenzwerg, és dirndliben szolgáltak fel a felszolgálónők, szarvasgombás galambot például, és nem csak ages des épices és ages d’argent konyakok voltak hozzáférhetőek, de ages d’or is, ami abban az időben 1910 előtt készült párlatot jelentett. Feles egy budai lakás áráért. Nade amiről beszélni óhajtok, az a közeli Davos, ahová a fotós kollégával átruccantunk bemelegítésképpen egy délután-estére, viszonylag olcsó borbárban vettünk magunkhoz némi ételt s italt, s nemzeti szívünk a magosba emelkedett, mikor a desszertek között egy olasz szalmabor mellett megláttuk Szepsy István egyik hatputtonyos aszúját is. (Az évjáratra nem emlékszem.) A Davos crowd szintagmáról keveseknek jut eszébe Thomas Mann, pedig Naphtának és Settembrininek lehetne ebben dolga, de Davos, mint globalizációs gazdasági divatbemutató csak 1971 óta van. Idén is fontos volt, talán jövőre is az lesz, Mark Carney kanadai miniszterelnök fontosat mondott.
Szerzőnk mitológiájában különleges jelentőséggel bírnak a Borgiák, különösen Cesare Borgia és persze Niccolò Machiavelli, az Il Principe írója, de legfontosabb történelmi referenciája francia. Qui nescit dissimulare, nescit regnare – nem tud uralkodni az, aki nem tud színlelni, mondotta VIII. Károly francia király, s csak ennyi latint kért gyermekétől, hogy tanulná meg. (A kötet szerkesztője szerint azonban Amelot de la Houssaie – Tacite avec des notes historiques politiques, Amszterdam, 1721 – nyomán XI. Lajosnak tulajdonítható e mondás.)
Giuliano da Empoli karcsú kis könyve impresszionista könyv magas megvilágítóerő-potenciállal, jövőtképzelő béljóslat-jelenidejű materiális alapozásával. Persze sok a höc-höc, “ott voltam, ahol, és azok között, akik délnyugati passzátként szellentik a jövőt”, bennfentesség a kifutón, “genetikailag szexi vagyok, és ezt tudom magamról”, mozgásom a gazelláé, mely eleganciájával nyűgözi a szavanna népét, senki nem parasztvakít úgy, ahogy én parasztvakítok. De da Empoli ezt szerethetően teszi, megmosolyogtató, hódszerű arcberendezéssel, tájékozottsággal, és még nem elöregedett élettapasztalattal.
Giuliano da Empoli: Ragadozók kora. Találkozások a világot leigázó autokratákkal és techhercegekkel. Fordította: Fáber Ágoston, Park kiadó, Budapest, 2025.
