Paul Thomas Anderson Egyik csata a másik után című filmje, amely nemrég debütált világszerte,  Thomas Pynchon 1989-esVinelandjét dolgozza fel. A feldolgozás pontatlan kifejezés volna ebben az esetben, és a stáblistán is csak annyi szerepel, nem véletlenül, hogy a regény csupán inspirálta a filmet.

Anderson a saját elmondása szerint húsz évig készült a Vineland megfilmesítésére,

 miközben fokozatosan le is tett a tervéről. Végül újraírta, kisebb történetekké alakította át; szelektált a regény motívumaiból, számos elemét összevonta és újakkal gazdagította. Az Egyik csata a másik után az a fajta adaptáció, ahol nagyon más a stílus és a sztori, mint az eredetiben – ennyiben talán nincs is sok értelme a két szöveg összevetésének.

A kulcsszereplők viszonyai és a fő konfliktus ugyanakkor szinte azonos a két történetben, ami mégis indokolttá teszi az összehasonlítást. Mindkét mű családi, mi több, szerelmi dráma; mindkettő két apafigurát, egy jelen nem lévő anyát, és egy a szülők bűneiért vezeklő gyereket ábrázol, utóbbi pedig egyszerre sodródik az eseményekkel és fejti meg anyja bűneit. 

A konfliktus forrása és kiindulópontja mindkét esetben a forradalmár anya egyenruha-fétise:

„zsaru-grupie-ként” ellenállhatatlanul vonzódik a nemeziséhez – a regénybeli Frenesi a DEA-ügynök Vondhoz, a filmbéli Perfidia pedig a katonatiszt Lockjaw-hoz –, teherbe esik a kapcsolatuk idején, később pedig arra kényszerül, hogy forradalmártársai ellen tanúskodjon. Az ex-forradalmár apa egyedül neveli fel a gyereküket: Zoyd egy Vonddal kötött alku feltételei szerint a regény címadó helyszínén, Pat pedig új név alatt, Bobként, egy déli menedékváros illegalitásában. Tizenhat év múlva Vond/Lockjaw ismét megjelenik az életükben, és menekülésre kényszeríti az apát és a lányát. A regénybeli Prairie és a filmbéli Willa az ezt követő események során ismeri meg az anyja ambivalens múltját, és szembesül a vér szerinti apjával.

E hevenyészett összefoglaló alapján talán máris sejthető, hogy a két sztori fő elemei lényegében azonosak; kiegészítik, illetve – ha együtt olvassuk őket – gazdagítják egymást. A történetvezetésük ugyanakkor nagyon is eltérő. A regény jelenbeli fejezetei múltidejű elbeszélések sorát fogják közre, melyek ide-oda ugrálnak térben és időben, számos elbeszélő szemszögéből láttatva az eseményeket. A film ezzel szemben lineárisan halad előre, amit az első félóra utáni tizenhat éves időugrás tör meg csupán. A stílusuk is nagyon más. Olyannyira, hogy egy klasszikus adaptáció vélhetően sokkal kísérletibb filmet eredményezett volna, számos szürreális elemmel, narratív trükkel és további mellékszereplőkkel (ahogy az Anderson korábbi Pynchon-adaptációja, a Beépített hiba esetében is történt). Már a regény és a film kezdete is beszédes ebből a szempontból, sokat elárul a két szöveg különbségéről. A film első képein Perfidiát látjuk, amint egy felüljáróról kémlel egy idegenrendészeti központot, amit a rákövetkező jelenetekben fog megostromolni a társaival (majd ennek során ismerkedik meg Lockjaw-val). A regény messzebbről indít: Zoyd épp készül keresztülfutni egy üveglapon (!), ami a Vonddal kötött alkujának része. Évente bizonyítania kell, hogy bolond, mert csak ennek fejében kapja meg az állami apanázst. A könyv ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy az Egyik csata a másik után egészen konvencionális történet az eredetijéhez képest.

A könyv és a film közti párhuzamok rétegekre oszlanak. A konkrét idézetektől és parafrázisoktól a tematikus és kifejezésbeli áthallásokon át az olyan belehallásokig terjednek, mint 

a regénybeli Nixon-óriásszobor és egy képzeletbeli Trump-portré a Mount Rushmore-on

(az utóbbi ugyan nem jelenik meg a filmben, bár nagyon is odaképzelhető). A szülők őellenük küzdöttek, és elbuktak. Az inspiráció egyik kulcsa éppen ebben áll, hogy hogyan dolgozta át Anderson a szülők bűnét, amiért később Prairie és Willa vezekel. A könyvben a szülők a 24fps nevű művész-gerillacsoport tagjai voltak, akik a hatvanas évek polgárjogi küzdelmeit és a hatalom visszaéléseit dokumentálták filmekben. Anderson tényleges home terrorizmussá alakítja át ezt az elvont lázadást, a Weather Underground mintájára: Frenesi és Pat a French 75 nevű szélsőbalos szervezetben hajtanak végre klasszikus terrorakciókat bankok, politikusok, és ICE-fogolytáborok ellen (bár az utóbbi szervezet nincsen megnevezve). A Vineland Reagan második elnöksége alatt játszódik, számos fiktív belpolitikai elemmel, egy fasizálódó, mégis reményteli világban; Anderson filmje azonban már egy nyíltan fasiszta Amerikában játszódik, ahol a hatalomnak semmiféle fedősztorira sincs szüksége illegális tevékenységéhez. Párhuzamok persze itt is vannak. A filmben és a regényben is bárkiből lehet besúgó: Frenesi egy ponton a DEA-nek dolgozik, Perfidia pedig az egykori társait buktatja le, és utóbbi állapot sajátos megnyugvást is nyújt a korábbi helyzetükhöz képest (a filmbéli forradalmár rendfőnöknő is arról beszél, hogy „már régóta elegem van ebből a szarból”; míg a regényben Frenesi, miután besúgóvá vált, végre nyugodtan hátradőlhet, és békében élvezheti a nélküle kibontakozó drámát). Mindkét világot áthatják „a paranoia könyörtelen spórái” (Pynchon), a katonai-ipari komplexum pedig olyannyira jól olajozott, hogy a szereplők – bármely oldalon is állnak – kölcsönös unalommal szemlélik a működését (Lockjaw arca mérhetetlen közönyt tükröz az utcai zavargások leverésekor, a regénybeli DL pedig rezignáltan konstatálja a forradalom esélytelenségét: „[a]mint előkerültek a fegyverek, az egész filmes kézimunka véget is ért.”).

Az inspiráció egy másik példája a „szerelmes zsarué”, aki „a legrosszabb fajta ellenség”. Vond zsenialitása Pynchonnél abban áll, hogy látja a forradalmárok lelke mélyén ott rejtőző örök gyermeket, aki „épp csak a rossz zenét hallgatja és rossz füvet szív”, de mint mondja, ez könnyen korrigálható némi rekondicionálással. A filmbéli Lockjaw nem véletlenül egy detention center parancsnoka, bár a párhuzam itt véget is ér: 

Lockjaw nem korrigálja, hanem eliminálja a klienseit

– ami nem jelenti azt, hogy ne volna összetett karakter. Van pár egészen ambivalens jelenete (Sean Penn intenzív alakításában), amikor nem igazán eldönthető, mi zajlik benne, bár nyilvánvalóan több, mint amit egy papírmasé lágerparancsnoktól elvárnánk. Egyedül Frenesi/Perfidia az, akiben nem él ott a rendpárti gyermek. Ő a szabadságáért bármire képes, így arra is, hogy besúgó legyen egy tanúvédelmi programban, ahonnét bármikor előhúzhatják, hogy a bajtársai ellen valljon. Végül innen is megszökik az első adandó alkalommal, ahogy a könyvbéli Frenesi is, amitől csak még vonzóbbá válik Lockjaw/Vond számára.

Általánosabb párhuzamként érdemes megemlíteni a mindent átható humort is a film és a regény kapcsán. Nyomasztó-paranoid világuk ellenére mindkettő végtelenül vicces, bár más eszközökkel érik el a kívánt hatást. A Vineland tobzódik a pár oldalas sziporkákban a legváltozatosabb marhaságokról, az Operation Mongoose-tól a bűnözői frenológián át a „Harley-rend” motoros szerzeteseiig („Why do you think they call it Motocross, dude?”). Brock Vond maga is egy kegyetlen vicc, aki a Reaganomics áldozata lesz a történet végén: a döntő pillanatban megvonják az akciója büdzséjét és szó szerint visszacsörlőzik a helikopterébe, mielőtt elragadhatná Prairie-t. A film viccei kevésbé szürreálisak, és többnyire a helyzetkomikumból és a dialógusokból táplálkoznak („Josh elvtárs” és Pat/Bob telefonbeszélgetései kétségbeejtően jók!). A Bob és Willa történelemtanára közti jelenetben hangzanak el talán a legkomolyabb viccek az egész filmben: „Remélem, hogy a helyes történelmet tanítják [nekik]”, jegyzi meg az aggódó apa, majd miután szétpillant a tanterem elnök-portréin, kimondja az obligát konklúziót: „Kibaszott rabszolgatartók mindenhol.” A film és a regény kérdése lényegében azonos: meddig tanítható a helyes (vagy bármiféle) történelem egy post-truth világban, ha tudjuk, hogy Pynchonnel szólva előbb-utóbb mindenkiért eljönnek: „nem csak a drogokért, hanem a sörért, a cigarettáért, a cukorért, a sóért, a zsírért, amit csak akarsz.” A filmekért, a könyvekért, a viccekért is eljönnek. „Mert mindent ellenőrizniük kell. És meg is fogják tenni.”

Egyik csata a másik után. Amerikai akcióthriller, 2025, 170 perc. Rendezte Paul Thomas Anderson.