„Ez most családtörténet vagy tanyaregény?” (Damon Galgut: Az ígéret)
Fotó: 1749
„Ez most családtörténet vagy tanyaregény?” (Damon Galgut: Az ígéret)

Hogyan buknak el a nagy remények az apartheid után? A dél-afrikai Damon Galgut Booker-díjas regényét afrikanistánk, Gyuris Kata elemzi.

2021 vitathatatlanul az afrikai irodalom éve volt. A zanzibári-brit Abdulrazak Gurnah irodalmi Nobel-díja mellett a Goncourt-díjat is afrikai szerző, az azóta Magyarországra is ellátogató szenegáli származású Mohamed Mbougar Sarr vihette haza Az emberek legtitkosabb emlékezete című regényéért. Az anglofón irodalmi világ legrangosabb irodalmi elismerését, a Booker-díjat pedig a dél-afrikai Damon Galgut kapta 2021-ben. Azzal, hogy a szerző díjnyertes regénye, Az ígéret 2022 végén magyarul is megjelenhetett az Open Books kiadó gondozásában, tulajdonképpen egy újabb adósságát törlesztette a magyar könyvkiadás (legalábbis az afrikai irodalom felé).

Bár a hatvanéves 

Galgut talán az egyik legismertebb kortárs dél-afrikai író, valahogy mégis marginális szerzőnek tűnik az ország Nobel-díjjal is kitüntetett író óriásai, Nadine Gordimer és J. M. Coetzee mellett.

Pedig a 2021-es Booker-díjat megelőzően kétszer is rákerült már a rövidlistára: 2005-ben a The Good Doctor, 2010-ben pedig az In a Strange Room című regényéért. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek ellenére az igazi nemzetközi elismertséget mégis 2021 hozta meg Galgut számára, illetve nem mellékesen a Booker-díjjal együtt járó felhajtás. És tulajdonképpen érhető, miért pont Az ígéret az ideális regény a nagy áttöréshez: 

egy emészthető hosszúságú családregény formájában ad könnyen befogadható, mégis kellően komplex képet az apartheid utáni dél-afrikai társadalom problémáiról.

Legalábbis azokról, melyeket egy olyan fehér család is megtapasztal a saját bőrén, mely az apartheidnek sem volt egyértelmű nyertese.

A történet középpontjában a címben is említett ígéret áll: Rachel, a haldokló édesanya megesketi férjét, hogy átíratja a család birtokán álló kunyhót a család fekete szolgálója, Salome nevére, aki egész életében a család alkalmazásában állt és ebben a kunyhóban élt, itt nevelte fel gyermekeit is. Ahogy telik az idő, megváltozik az ország államformája, átrendeződnek a faji viszonyok, azonban a Swart-család újabb és újabb generációi nem teljesítik a Rachelnek tett ígéretet. A három gyerekre, Antonra, Astridra és Amorra fókuszáló hosszabb fejezetek azt mutatják meg, ahogy 

Dél-Afrika dinamikus változásai közben sorra elbukik a Swart-család minden tagja (talán egy kivétellel) az új világrendhez való alkalmazkodásban.

Mindhárom testvér számára mást jelent az apartheid utáni élet: az Angolában is harcoló Anton, a családi farm örököse valójában soha nem heveri ki a háború borzalmait és egy rosszul működő házasságba, majd az alkoholba menekül; Astrid a társadalmilag érzéketlen, méteres betonfalak mögé rejtőző fehérek elit, de hazug világát választja; egyedül a legfiatalabb testvér, Amor próbál meg valamilyen módon vezekelni kollektív bűnössége és a soha be nem váltott ígéret miatt. Ugyanakkor Amor bűntudata családjától is messzire szakítja: Az ígéret egy olyan fájdalmasan ismerős diszfunkcionális család története is, ahol a közös hallgatás végül belülről emészt el mindenkit, mindenkit a maga módján és idejében. Bizonyos értelemben akár gótikus családregényként is jellemezhetjük a könyvet, hiszen Salome kunyhója kísértetiesen magán viseli Dél-Afrika történelmének nyomait: „Ami egy szobában megtörtént, az ott lebeg láthatatlanul, minden tett, minden szó, örökre. Nem látják, nem hallják, csak egyesek, és ők sem tökéletesen. Ebben a szobában a születés és a halál is megtörtént. Talán régen volt, de bizonyos napokon most is látszik a vér, amikor az idő elvékonyul.” (358)

Amellett, hogy elsősorban talán családregényként érdemes olvasni Galgut Booker-díjas művét, sok egyéb irodalmi-kulturális diskurzusba is bekapcsolódik, melyek más-más jelentőséggel bírnak a dél-afrikai, a nemzetközi és a magyar olvasók számára. Egyrészt ökokritikai szempontból egyfajta gyarmatosítás- és apartheidallegóriaként is olvashatjuk a könyvet, hiszen a korábbi generációk földhöz való kizsákmányoló, a birtoklás szükségességét hangsúlyozó álláspontjának kudarcán keresztül végül a legfiatalabb testvér, Amor vegánsága, illetve általános kivonulása az afrikáner társadalomból és ragaszkodása a kunyhó átadásához hozhat új válaszokat. Talán a legjelentősebb kulturális hagyomány, amelybe Galgut cselesen beleágyazza regényét, az a fehér dél-afrikai, azon belül is az afrikánsz irodalom egyik nagy narratív hagyománya: a farmregény, vagy ahogy Mesterházi Mónika fordítja: tanyaregény. A műfaj eredetileg egyfajta hősi eposzként volt hivatott ünnepelni az afrikánerek gyarmatosítói erőfeszítéseit és Isten e kiválasztott népének győzelmét az afrikai táj (és a dél-afrikai őslakosok) felett. A 19. század második felétől azonban megérkeztek az első kritikus hangok, aztán pedig a 20. század második felétől az ironikus, posztmodern átiratok is. Először talán Olive Schreiner klasszikusa, a The Story of an African Farm (1883, magyarul 1942-ben jelent meg Afrikában történt címmel, Nagypál István fordításában az egykori Dante Kiadónál) kérdőjelezi meg az afrikáner farmerek erkölcsi nagyságát. Aztán később olyan szerzők is újraírják és végsősoron parodizálják a farmregény műfaját, mint az irodalmi Nobel-díjas J. M. Coetzee (A semmi szívében, magyarul 2003-ban jelent meg Babits Péter fordításában és az Art Nouveau Kiadó gondozásában) vagy a Magyarországon méltatlanul ismeretlen Marlene van Niekerk, illetve bizonyos értelemben idesorolható a szintén irodalmi Nobel-díjas Doris Lessing A fű dalol (1950) című regénye is. 

Coetzee, Lessing és van Niekerk is azt a lehetetlen élethelyzetet mutatják be regényeikben, melyben az európai komforthoz szokott fehér ember (akik többségükben ráadásul női karakterek) lassan beleőrül az idegen földműveseket megperzselő állandó napsütésbe és a megszelídíthetetlen, sivatagos táj őrjítő végtelenségébe.

Az ígéretben viszont nem a lánytestvérek őrülnek meg végül, hanem a farmon maradó Anton, aki egyetlen fiúgyerekként kötelességének érzi, hogy életben tartsa a fölművelés és farm hagyományát. Ironikus, ahogy a háborúból hazatérve éveken keresztül próbálja megírni élete művét, egy olyan családregényt, mely egyszerre leplezi le az afrikánerek képmutatását és nyomorult, generációs traumákkal tűzdelt sorsát. Kéziratát és vázlatos terveit látva viszont világossá válik, hogy a könyvírással csak újabb kudarcra kárhoztatta magát: „Az ember életének ezek a durván tízéves szünetekkel tagolt szakaszai fogják feltérképezni az érett férfikorig tartó fejlődést, az ígéretből a bukáson át a visszatérésig és megérésig, az évszakokkal együttműködve. Ez a terv, de a könyv közel sincs befejezve. A második részben a mondatok pár teljes oldal után darabokra, firkálásra és rejtélyes kifejezésekre esnek. Jegyzetek magamnak. […] A dél-afrikaiak süketek az iróniára… Ebben az országban képtelenség más nevében beszélni, legfeljebb a magadéban, de még akkor is… Minden dél-afrikai történet szívében a Szökevény van… Öljétek meg a varázslókat / Irtsátok ki valamennyit…” (350-351) Anton elmerülését az őrületben nem csak kéziratának töredezettsége jelzi, hanem az is, ahogy Joseph Conrad Kurtzához hasonlóan a drámai befejezés előtti zavarodott, lázas halandzsájából süt az iszonyat − és itt beépül Mesterházi Mónika fordításának szövetébe Vámosi Pál Conrad-magyarítása, ahogy Conrad eredetije is megjelent Galgut szövegében. A Conrad-utalás mellett egy másik intertextusa is van a regénynek: az „Öljétek meg a varázslókat” Dingane zulu herceg (1795–1840) katonáihoz intézett parancsa, melynek nyomán a zulu harcosok lemészárolták a fehér varázslókat, köztük Piet Retiefet is, a búrok egyik jelentős vezetőjét. Anton befejezetlen könyvében tehát az erőszak két nagyon különböző és mégis ugyanazon arca is megjelenik – egy conradi konklúzióval akár véget is érhetne a történet, s úgy is érezhetnénk, hogy Az ígéret az apartheid utáni Dél-Afrika pesszimista olvasatát adja, ahol A sötétség mélyénhez hasonlóan valóban az iszonyat uralkodik. Ugyanakkor jelen van Anton fiatalabbik húga, Amor is, aki talán tud olyan alternatívát mutatni, mely magát az országot is kivezetheti a Swart-család számos tagját romlásba döntő ördögi körből.

 

Damon Galgut: Az ígéret. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Open Books, 2022. 370 oldal, 4999 forint.

A kritika szerzőjéről
Gyuris Kata (1989)

Irodalmár, az anglofón és frankofón afrikai irodalmak kutatója.

Kapcsolódó
"A kultúrák közt rekedt egyén" (Beszélgetés Gyuris Katával az afrikai irodalom évéről)
Sárdi Krisztina (1989) | 2021.12.29.
A szivárványnemzet ígérete (Damon Galgut Booker-díjáról)
Gyuris Kata (1989) | 2021.11.08.
Német Kelet-Afrika leltára (Abdulrazak Gurnah: Utóéletek)
Gyuris Kata (1989) | 2022.08.25.
Az outsider pillanata - Abdulrazak Gurnah Nobel-díjáról
Zelei Dávid (1985) | 2021.10.07.
Le a húgymeleg irodalommal! (Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete)
Gyuris Kata (1989) | 2022.11.05.
„Eredetiség helyett jobban szeretem az egyediséget” (Interjú Mohamed Mbougar Sarr-ral)
Gyuris Kata (1989) | 2022.11.05.