Szerhij Zsadan távolról sem ismeretlen a magyar olvasó számára: immár az ötödik kötetét olvashatjuk fordításban – azt ugyanakkor kevesen gondolták, hogy bármi köze lehet Mezopotámiához. Márpedig eredetileg 2014-ben megjelent könyvének címe világosan erre utal – de vajon miért?

A Mezopotámia cím, valamint a könyv első oldalán olvasható,

A sumérok igaz történetéből kölcsönzött mottó alapján azt gondolhatnánk, hogy Zsadan ezúttal „letér” az első regénye, a Depeche Mode óta „kitaposott” ösvényről,

  és az ukrán nép ’90-es évek óta húzódó történelme helyett ezúttal az ősi civilizáció bölcsőjébe kalauzolja az olvasóját. Első benyomásunk azonban csak részben állja meg a helyét, mihelyst szembesülünk a kötet tartalmával, a férfi főszereplők neveivel fémjelzett novellafüzérben foglaltakkal, majd pedig az ezeket tartalmilag kiegészítő versciklussal.

A Mezopotámia címről ugyanis a történetekben elmélyedve hamar kiderül: mint helységnév elsősorban nem a konkrét keleti civilizáció fővárosára utal, hanem metaforaként értelmezhető. Olyasfajta árnyalt szóképként, amely önmagában képes a kötet sokszínű és többrétegű mondanivalóját leképezni. Első körben a szerző szülővárosát és történetei állandó helyszínét, Harkivot jelképezi, amely ugyanúgy, mint az ősi város, „folyók között van” (Jura, 182). Csakhogy arra is hamar rájövünk, hogy ez a földrajzi helyzet ismét metaforikusan értendő: 

Harkiv esetében ugyanis a két folyó nem a Tigrishez és az Eufráteszhez hasonló természeti képződményként, hanem eszmehordozóként lesz fontos:

a szerelem és a halál, freudi terminológiával élve a két ősi ösztön, az Erósz és a Thanatosz szimbólumaként, amelyek „ölelésében”, egymást felszámoló és kiapasztó „medrében”, azaz a közöttük szigetként elterülő városban a novellák címadó hősei igyekeznek „a szeretet vámszedőiként” (Matvij, 243) működni. Minél messzebbre űzni, minél inkább elodázni a halált, amely folyamatosan ott leselkedik rájuk, ott „áll a friss, smaragdzöld fű közepén, láthatatlanul és elkerülhetetlenül” (Marat, 40).

A halál ilyesfajta állandó jelenlétére a novellák vissza-visszatérő eseményei és helyszínei is figyelmeztetnek: 

a történetek szintén újra meg újra felbukkanó, egymást folyton keresztező hősei ugyanis gyakrabban találkoznak egy halottra való megemlékezésen (Marat), egy haldokló elbúcsúztatásán (Luka), vagy épp egy kórházi ágyon fekvő elhunyt körül (Jura), mint az életet és a szerelmet jelképező esküvőn (Ivan).

Ám ha ez utóbbi kapcsán, azaz házasságkötés apropóján találkoznak, abban sincs köszönet. Mégpedig azért, mert kiderül: ahogy Freud egymással ellentétes, egymás nélkül mégis létezhetetlen ösztönei, Erósz és Thanatosz, úgy az itteni esküvők és lakodalmak is szerelemből mindig pusztításba váltanak. És nem, vagy nem elsősorban a menyegzők női résztvevői miatt, hanem amiatt, ahogyan a férfiak hozzájuk viszonyulnak. Az itt élő nők tulajdonságaival ugyanis a férfiak egyszerűen képtelenek felvenni a versenyt. És itt válik ismét érdekessé és sokatmondóvá a szerző metaforahasználata. Ha ugyanis a Mezopotámia cím működhet szóképként, a mottóban foglalt, sumér nőszemélyekre vonatkozó leírás („gyengédek és engedetlenek voltak. (…) Bátor gyerekeket szültek és komoly problémákat okoztak”, 5), itt nem szimbolikusan, hanem egy az egyben értelmezhető a harkivi nőkre is. Azokra az asszonyokra, akik óriási fejtörést okoznak a férfiaknak, hisz olyan, számukra elérhetetlen tudás birtokában vannak, s olyan örök asszonyi erényekkel rendelkeznek, amelyek tükrében az itteni „folyóközi”, rövid és jelentéktelen életet élő férfiak alulmaradnak. Nem érhetnek fel az itt élő és őket olyannyira vonzó prostituáltakhoz, akik a „cédaságuk” ellenére – vagy inkább amellett – a szláv irodalomból (is) oly jól ismert szent kategóriájába sorolhatók: „a sors kegyeltjei, erős, egyben lévő természetek” ők, akik mellett a férfi „érzi az élet teljességét és érzelmei mélységét” (260). Nem tudnak mit kezdeni a szeplőtelenül megfoganni képes, azaz ily módon szintén archaikus képességgel bíró nőkkel: „Nálunk a nőknek van egy furcsa tulajdonságuk, szex nélkül esnek teherbe. Úgy termékenyülnek meg, mint a virágok: a szél és a napsugarak által. Méheket és pillangókat használnak erre, tavasszal kiteszik magukat a napsütésnek és a holdfénynek, és könnyedén, vidáman hordozzák terhüket” (270-271). Miközben – lásd ismét a prostitúció magasztos jellegét - a szexre úgy tekintenek, mint a szerelmük legmagasabb szintű kifejeződésére, „kötődésük legvékonyabb határára, amelyet olyan ijesztő átlépni, de amelyről olyan nehéz lemondani” (271). Anyáról leányra szálló misztikus tudással, már-már boszorkánysággal bírnak: miközben akkor esnek teherbe, amikor akarnak, akkor szakítják meg, majd állítják vissza a terhességüket, amikor kedvük tartja, és a pókokkal és skorpiókkal is képesek szóba elegyedni.

A férfiak erre a magaslatra azért sem léphetnek fel, mert a nőkkel kapcsolatban folyton a saját, és nem az örök, csupán a pillanatnyi érzéseik ellen harcolnak: a kötetben nemegyszer előfordul, hogy a férfi a tulajdon unokatestvérébe szeret bele, amit – magát bűnösnek érezve – próbál, általában sikertelenül, elfojtani. Így jár Marik, akire a nagybátyja bízza rá az unokatestvérét, Násztyát, hogy „vigyázzon rá”, vagy Bob, aki a beszédes nevű Lilith iránt lobban lángra, miközben mindketten megtapasztalják azt is, hogy nem elég, hogy csábítja őket a bűnös szerelembe esés az unokatestvérükkel, mindez megtörténhetne a lányok anyja iránt is. Mégpedig azért, mert ezen a tájékon „valahogy minden nő hasonló a családban” (Marik, 140), örök asszonyiságukat, generációról generációra vándorló archaikus tudásukat biztosítandó.

Ha pedig az ezen nők hálójában vergődő férfiak épp nem a saját érzéseik ellen küzdenek, akkor egymás ellen „acsarkodnak”, egymás nőiért versengenek, úgy, hogy még egy esküvőn is képesek a „barátjuktól”, a vőlegénytől elcsábítani a menyasszonyt. Így jár az a Szjenya, aki kevésnek bizonyul ahhoz, hogy menyasszonya, Szonya ne térjen vissza az előző kedvese, Oleh karjaiba – a frigyük éjjelén.

„Acsarkodásuk” pedig odáig fajul, hogy Szjenya és Szonya romantikus egybekelése már-már maffia-leszámoláshoz hasonló véres történetbe csap át. Ez is, és a férfiak pillanatnyi érzelem vezérelte, kudarcba fulladó szerelmi próbálkozásainak sora is, illetve az, hogy Luka is csak a halálos ágyán, mindenről lekésve és elkésve tartja fontosnak, hogy nyilatkozzon a szerelem fontosságáról, azt mutatja: hiába a nők Erósza, ha ezen a tájon valamiért mégis a férfiak Thanatosza lesz az úr.

Hogy miért? Ebből a szempontból rendkívül érdekes Zsadan egyik, a német Der Spiegelnek adott interjúja, amelyben közli: 

ez esetben nem a háborúról, nem a forradalomról írt, politikai kérdésekre nem kívánt válaszolni a kötetével és a kötetében.

Csakhogy a könyve 2014-ben jelent meg, ami visszamenőleg, az azóta eltelt több mint tíz év, és a több mint tíz éves ukrajnai történések tükrében mégiscsak (politikai értelemben is) profétikussá teszi az itt felvázoltakat: azoknak az orosz invázió ellen harcoló, és azóta a harcokban életüket vesztett ukrán férfiaknak a thanatoszi sorsát vetíti előre, amelynek bekövetkeztét – megfelelő férfiúi „fogadókészség- és képesség” hiányában – asszonyaik odaadó Erósza se tudta megakadályozni.

Szerhij Zsadan: Mezopotámia. Fordította Körner Gábor. Budapest, Magvető, 2025. 336 oldal, 5999 forint