A kiadványnak már az alcíme – Írások életről, halálról és halhatatlanságról – is jelzi: az Antonovka-alma vagy a Százazvölgy című, falusi életet feldolgozó elbeszélések írójának van egy másik, szintén fajsúlyos, a magyar recepcióesztétikában mégis háttérbe szorult/szorított oldala. Egy olyasfajta szerzői törekvés, amely arra irányul, hogy – ahogyan azt e hiánypótló kötet szerkesztője és egyik fordítója, Rácz Ildikó Mária a kötethez írott előszavában megfogalmazza: – „a kor szociális, társadalmi vagy történelmi problémáit magasabb távlatból, egyetemes nézőpontból világítsa meg” (6), mivel érdeklődése középpontjában a lét közvetlen érzékelése áll – vagy legalábbis az arra való törekvés.

Bunyin művészetét vizsgálva tehát nem csupán azt kell figyelembe venni, hogy régimódi hagyományőrzőként a klasszikus (orosz) realizmus továbbvivője, a Turgenyev-Goncsarov-vonal éltetője volt, hanem azt is, hogy épp a lételmélet iránti érdeklődése miatt legalább ennyire erősen hatott rá az orosz ezüstkor, Vlagyimir Szolovjov, Alekszandr Blok, Andrej Belij, Dmitrij Merezskovszkij törekvése a Kelet eszmevilága felé.

A nyugati civilizáció értékvesztésének ellensúlyozásaképp e szerzőket követve a keleti vallásbölcselet tanulmányozása Bunyin életművének is olyannyira szerves része volt, hogy az általa oly kedvelt téma, a szerelem is a lét- és nemlét értelmezése felől, a halál élménye felől „íródik át” és „íródik újra” a műveiben. Erósz és Thanatosz – e válogatott kötetből is igen erőteljesen érzékelhető – egybefonódása Bunyin művészetében azonban a fent említett ezüstkoros szerzők követése mellett még egy nagyon jelentős hatásról árulkodik: ez pedig nem más, mint Lev Tolsztoj  buddhista tanokon alapuló eszmerendszere.

Bunyinban az 1900-as évek első évtizedében az arab Keletre tett utazásai, illetve a számára az emberiség történelmi őshazáját képviselő Ceylon többszöri meglátogatása még tovább mélyíti azt a Tolsztoj írásaiból is kiolvasható, buddhista Mindenegységben való feloldódás iránti vágyat, amelynek „előszobája” a kezdet és a vég fogalmának egybemosódása, egyfajta folyamatos újra-megtestesülés, reinkarnáció. Erről Az éjszaka című írásában így számol be: „Születés! Mi az? Születés! A születésem semmiképpen sem a kezdetem. Létezésem kezdete abban a (számomra is tökéletesen felfoghatatlan) sötétségben volt, melyben a születésem előtt megfogantam (…) De nincs végem sem. Nem értve, nem érezve a születésemet, nem érzem, nem értem a halált sem. Haltam – s ugyanakkor éltem, s meghaltam már sokszor, de alapjaiban ugyanaz vagyok, mint előtte, csak tele minden múltammal” (171-172). S idézi is Buddha egyik híres mondatát is a reinkarnációs elméletet alátámasztandó: „Emlékszem, hogy valamikor, évmilliárdokkal ezelőtt, kecskegida voltam” (171).

Buddha pedig azért is követendő példa a szerző számára, mert a keleti bölcs az orosz író e felismerésnél jóval tovább jutott: fel tudott oldódni abban a Mindenegységben, amelyre nagyon kevesen – csak a kiválasztottak – képesek, és akik sorába Bunyin – íróelődje iránti nem titkolt elfogultsága mellett – magát Lev Tolsztojt is odaszámítja. A Bunyin-kortárs Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan az éjszaka csendje és a hajnal pírja misztikus élményétől átitatottan, amikor átélte „az élet gyermekien hiszékeny, lélekmelengető édességét, és a „földön velem együtt létező valamennyi lénnyel való közelség, rokonság, egység érzését” (177), az embereket, Isten teremtményeit két csoportra osztotta. „Az egyik csoportba, a lényegesen nagyobba tartozók saját meghatározott pillanatuknak élnek, ők a mindennapos építkezés, cselekvés emberei, akiknek szinte nincs is múltjuk, nincsenek őseik, hű szemei ők annak a Láncnak, melyről Kelet bölcsessége beszél: ugyan mi dolgunk azzal, hogy oly rémisztően elsiklik a határtalanságba ennek a Láncnak mind az eleje, mind pedig a vége? A másikba pedig, amely viszonylag nagyon kicsi, nem egyszerűen a nem-cselekvők, a nem-építkezők tartoznak, hanem valóságos pusztítók, akik már megértették a cselekvés és az építkezés hiábavalóságát, az álmodozók, szemlélődők, akik csodálkoznak magukon és a világon, a » bölcselkedés« emberei, akik titokban már feleltek az ősi hívásra: »Lépj ki a Láncból!«” (178-179).

Ide, ebbe a második csoportba Bunyin olyan hatalmas Egóval bíró költőket, művészeket sorol, akik, bár mindennél nagyobb vágyat éreznek ezen Egó kifejezésére, ám egyre inkább érzik e vágy hiábavalóságát, s ezzel együtt az Egó feloldódására szolgáló Mindenegység hívását. Buddha, Salamon, Tolsztoj – olvashatjuk az ide tartozók bunyini névsorát, akik fiatal korukban határtalan testi erővel és kéjvággyal bírnak, öregkorukra viszont – a földi hívságaikról lemondva – határozatlanná, tűnődővé, búsongóvá válnak…  Mindeközben elátkozzák önnön, fiatalkori kísértéseiket, és megszabadulnak mindenféle földi, materiális kötöttségüktől: „Nyissátok meg fületeket, megtaláltatott a megszabadulás a haláltól! A megszabadulás a lélek megfosztása anyagi köntösétől, az időleges Én újraegyesülése az örök Énnel” (256).

Az éjszaka című írásában „elméletben” kifejtett, pár kiválasztott teremtés létére koncentrálódó eszméjét a szerző a jelen kötet nagyjából felét kitevő Tolsztoj megszabadulása című esszéjében ülteti át a „gyakorlatba”. Mégpedig oly módon, hogy mivel családi összeköttetései révén személyesen is ismerhette az általa oly nagyra tartott Lev Tolsztojt, annak híres „szökésétől” számítva negyedszázaddal később – Pjotr Bicilli véleménye szerint – nem is annyira életrajzot, mint inkább legendát képezett az elődjéről. A legendaképzés érdekében azon életrajzi elemeket és vallomásokat gyűjtötte egybe ebben az értekezésében a szerzőről és a szerzőtől, amelyek a fenti – Buddhával és Salamonnal való – párhuzamát alátámasztják. Így ebben a majd’ kétszázötven oldalas írásában egyfelől azok az életciklus-leírások, azaz azok az életet különböző szakaszokra osztó Tolsztoj-elmélkedések kapnak helyet, amelyek igazolják: ez a nagy íróelőd a korai, kezdeti stádiumaiban mennyire előtérbe helyezte ő maga is a testi örömöket, az evilági javak élvezetét, azaz: „születésétől fogva önmaga tönkretételére ítéltetett” (262), hogy azután a későbbi periódusaiban, addigi életmódját megvetve erre a következtetésre jusson: „minden az Én… minden megnyilvánulás… elég a megnyilvánulásokból… ennyi az egész…” (249.) Élete hétéves periódusokra, négyéves szakaszokra, majd pedig három részre osztása mind-mind erről tanúskodik: „Évei során az ember három szakaszon megy át, és én most a harmadikat élem” – idéz Bunyin Tolsztoj 1889. október 31-i naplóbejegyzéséből. „Az első szakasz: az ember csak saját szenvedélyeinek él, evés-ivás, vidámság, vadászat, nők, hiúság, büszkeség, s mindez kitölti életét. Így voltam én is vagy harmincnégy éves koromig, azután érdeklődés ébredt bennem az emberek, mindenki, az egész emberiség java iránt. (…) Egész vallási tudatom az emberek javára irányuló igyekezetében az Isten országának megvalósításáért végzett munkában összpontosult. S ez az igyekvésem éppoly erős volt, éppannyira betöltötte egész életemet, mint az egyéni jólétre irányuló. Most azonban gyengülését tapasztalom: nem tölti be az életemet, nem vonz közvetlenül… Úgy érzem, új életelv fejlődik ki bennem – talán nem is fejlődik, hanem kiválik, kifejti magát burkából, új elv, amely felváltja, s egyúttal magában is foglalja az emberek javára irányuló törekvést, mint ahogyan ez magába foglalta az egyéni jólét akarását. Ez az elv Isten szolgálata, rám bízott akaratának teljesítése” (233-234). 

Bunyin mindezt szintén azért idézi, hogy a tolsztoji életutat rávetíthesse a hindu bölcsesség azon szakaszára is, amely szerint az embernek két utat kell bejárnia az életében: a Kiválás útját és a Visszatérés útját. „A Kiválás Útján az ember eleinte csak »formája« mivoltában, ideiglenes testi létében, minden mástól elkülönült Énje formájában létezik, és tisztán személyes érdek vezéreli; aztán az érdeke kiszélesül, már nem csupán önmaga érdeke vezéreli, hanem a családja, a törzse, a népe élete is…” (235). Ekkor, a Visszatérés Útjára lépve tűnnek el a határok az egyéni és a társadalmi Én között. „Így olvad össze az ember tudata, élete az Egységes Léttel, az Egységes Énnel – és veszi kezdetét szellemi létezése” (uo.).

Bunyin Tolsztojról szóló ilyesfajta, a keleti vallásbölcseleten alapuló „legendája” felől olvasva az orosz klasszikus szerző élete egyik legfontosabb eseménye, az intézményesített egyházból való kitagadása is új fénytörésbe kerül. A buddhizmus Mindenegység-törekvése felől nézve ugyanis Tolsztoj azért szállt szembe a keresztény egyház tanította, a személyes életre vonatkozó halhatatlanság-eszmével, mert az örökre megszilárdítja a személyiséget. Az óind vallásbölcselők viszont azt tanítják, hogy a sorozatos újratestesülések „létforgatagából” megszabadulva, tehát a „Láncból” kilépve nyílik meg az út a Nirvánába, a Legfelső Létezővel való egység, a beteljesült üdvösség állapotába. Tolsztoj nézetei szerint éppen emiatt, ha létezik halhatatlanság, akkor az csakis személytelenségben létezhet, amelyben az isteni princípium újra testet ölt, de már nem a korábbi, hanem egy másik személyiségben teszi azt.

Bunyin szerint 

Tolsztojnál a halál tehát „csupán” a tudat egyfajta formaváltása,

átlépés, „megszabadulás” – buddhista szóval – az Itt-tartózkodástól az Öröklétbe, az Evangélium szavai szerint pedig – amelyet Tolsztoj szintén a „maga szája íze szerint” értelmezett –, út „az életbe”, átlépés azon a szűk kapun, amelyen keveseknek adatott meg átmenni.

Hogy mennyire keveseknek, arról a Bunyin-kötet egyéb írásai tanúskodnak, mintegy reflektálva az általa felépített Tolsztoj-legendára. Mert miközben az Átváltozás című novellában kettős szinten is megtörténik a halál kiváltotta metamorfózis – miközben a halott anyja mellett virrasztó Gavril a zsoltárokat olvasva az empirikus valóságból fokozatosan átkerül a spirituális létbe, édesanyja testi szinten oldódik el az evilági hívságaitól – e „megszabadulás” sikertelenségét több novella is láttatja. Például A megtagadás éjszakája című írás, amelynek főhőse nem tudott ellenállni Márának, a halandó élet édes csalárdságának, így – újra meg újra megtagadva Buddhát - nem részesülhetett a Legfelső Létezővel való egységben.

Ugyanakkor – olvashatjuk ki e novellákból – a Keleten megtapasztalható másféle létszemlélet és bölcsesség befogadása sem mindenkinek adatik meg. A San Franciscó-i úr című novella Nyugatról Keletre utazó főhősének története egyfelől konkrétan felidézi Tolsztoj Ivan Iljics halála című elbeszélését az olvasóban, hiszen a földi hívságok és érzéki örömök itt is eltörpülnek, semmissé válnak a halál torkába kerülő úr számára. Miközben ennek a főhősnek a halálát – és ezzel bővíti az Ivan Iljics tematikáját Bunyin – az a kudarcérzet is okozhatta, hogy nem bizonyult méltónak arra, hogy a keleti értékekkel azonosulhasson.  

Mindeközben, ahogyan azt írásom elején jeleztem, a Legfelső Létezővel való – sikeres vagy sikertelen – egység felé törekedve, azaz a halál torkában Erósz is bőven ott munkál a bunyini írásokban. A Gótami című, buddhista legendán alapuló, töredékben maradt történetben az egyenlőtlen, úr-szolga viszonyból teherbe eső címadó hősnő – miközben megéli földi „kedvese” elhidegülését, és gyermeke elvesztésének fájdalmát, a földön számára lehetetlenné váló szerelmi érzést és szeretetet más csatornák felé fordítja. Buddha szerzetesnőjeként szolgál tovább, a földi boldogságot égi boldogsággá változtatva. Ezzel szemben a már említett A San Franciscó-i úr című novellában nemcsak az úr nem részesülhet a kelet értékeiből, de a leánya sem méltó a velük egy hajón utazó herceg szerelmére, hisz csakis az érdekei vezérlik, amik közül nem lehet tudni, hogy „mi gyújtja lángra egy lány lelkét – pénz, hírnév vagy előkelő származás…” (79).  Ennek a kiüresedett, elkorcsosult nyugati szemléletnek igen hatásos fricskája a történetben egy másik Erósz-motívum is, amelyről szintén kiderül, hogy hamis: egy, a hajón táncoló – önmagukat szerelmespárnak feltüntető  — lányról és fiúról ugyanis kiderül, hogy „ezt a párt a Lloyd-társaság fogadta fel jó pénzért, hogy szerelmet játsszon” (74), azaz szerepük a hajó fedélzetén – ha a novella végkifejlete, a főszereplő halála felől nézzük –, 

nem más, mint Erószt imitáló sajátos Thanatosz-várás, haláltánc.

Ahogyan sajátos haláltáncként értéklehető az is, ahogyan a Bunyin-példakép Lev Tolsztoj a földi pályafutása bevégezte előtt pár nappal — csaknem pontosan írásom megjelenése előtt 115 évvel, 1910. október 27-éről 28-ára virradó éjszaka – megszökött Jasznaja Poljanából, teljesen kiüresedettnek érzett életéből és életformájából. Annak érdekében, hogy „megszabaduljon” – hogy mitől is? Nos, Ivan Bunyin néhol erőltetett párhuzamokat tartalmazó, mégis lebilincselő Tolsztoj-esszéjéből, valamint az ezen esszé tükrében olvasható novelláiból kiderül.   

Ivan Bunyin: Tolsztoj ​megszabadulása. Írások életről, halálról és halhatatlanságról. Fordította Gellért György, M. Nagy Miklós, Rácz Ildikó Mária és Soproni András. Budapest, Helikon, 2025. 485 oldal, 6999 forint