Beszélj hozzám magyar nyelven kubaiul: nyalánkság nagy étvágyú szájpadlásoknak (Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió)
Fotó: 1749
Beszélj hozzám magyar nyelven kubaiul: nyalánkság nagy étvágyú szájpadlásoknak (Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió)

Megjelenésekor részletet és fordítóinterjút is közöltünk Guillermo Cabrera Infante regényéről, most Zombory Gabriella értékeli a kubai szerző lefordíthatatlannak vélt könyvét.

Játék az irodalommal, játék a szavakkal, esetleg egy soha véget nem érő szósakkparti – foglalhatnám össze röviden, mivel is találja magát szembe a vállalkozó szellemű olvasó, amikor felcsapja (végre felcsaphatja) Guillermo Cabrera Infante (vagy Kutasy Mercédesz?) Trükkös tigristrióját. És tenném ezt a fentieket a szöveg különböző hangjaitól kölcsönözve, amit minden bizonnyal sem a karakterek, sem pedig a mögöttük meghúzódó szerző nem venne tőlem zokon, hisz a teljes könyv – és ne is nevezzük másnak, hiszen Cabrera Infante többször és világosan leszögezte, nem regényről, pusztán könyvről van szó – nem más, mint egy végtelen nyelvi mimikri, melyben az írott szó kétségbeesetten igyekszik utánozni eredetijét – a hangzó kubai beszédet –, de az egyes narrátorok is folyton (tudatosan vagy akaratlanul) belekeverednek más szereplők beszédstílusába, afféle „mondd meg, hogyan beszélek, és megmondom, [...] kivel járok” (371) gyanánt.

A kubai származású, 2005-ben, hetvenöt évesen Londonban elhunyt

Guillermo Cabrera Infante szövegének első változatát a spanyolországi cenzor a maga idején „obszcénnek, erkölcsileg kifogásolhatónak és politikailag elítélendőnek”[1] titulálta

, írja a szerző, így 1967-ben a könyv számos újraírás és a cenzori szabóolló tüzetes munkája után jelenhetett csak meg. A kiadott szöveg így első pillanattól kezdve nem más, mint önmaga variánsa. A könyv későbbi kiadásai során pedig akadt olyan cenzori húzás, melyet a szerző érintetlenül hagyott, megemelve kalapját bírálója munkája előtt, „elvégre – így a szerző – mindketten ugyanazt a könyvet írtuk”[2].

Ez a hozzáállás sokat elárul Cabrera Infante eredetiségfogalmáról: az írás számára nem valamiféle zárt rendszer, mely papírra vetve megkövesedhet, és önmaga mércéjévé válhat. Sokkal inkább mozgásban lévő massza, amely saját és mások újraírásaiban, változataiban, paródiáiban, kritikáiban stb. végtelenül tovább buzoghat. A fordítás is csak egy ilyen továbbírás, mely mindig kevesebb és mindig több, mindig ugyanaz és mindig más, mint az őt megelőző verzió.

Beszéljünk tehát egy kicsit a 2020 második felében megjelent magyar fordításról, Kutasy Mercédesz eredetijében. Hogyan nyúl hozzá a fordító egy olyan szöveghez, melyben lap lap után sorakoznak a palindromok, a sokszor többnyelvű szójátékok és nyelvi poénok, vagy a magyar közönség számára ismeretlen szerzőkre referáló stílusparódiák? Sőt, a fordításparódiák, melyek egyben huncut összekacsintások szerző és fordító között, és figyelmeztető tükrök, melyek árgus szemmel követik utóbbi minden döntését.

Cabrera Infante írásaiból kiderül, hogy a német fordító sehogy se érezte kielégítőnek egyetlen német verzió elkészítését, a francia pedig csak annyit mondott: „C’est ne pas français” („Ez nem francia”), amire a szerző így reagált: „Nem is spanyol.”[3]

Hanem kubai, de még az se, mert valójában „a kubai nyelv különféle formái [melyek] egyetlen irodalmi nyelvben olvadnak össze” (7), tudjuk meg a Trükkös tigristrió elején olvasható Figyelmeztetésből. Ez az irodalmi nyelv pedig valójában beszéd, melynek bármilyen írásbeli leképezése nem lehet más, csak rekonstrukció, „suta vázlat” (280) szóbeli kiindulópontjához képest.

A mindenkori fordítót tehát nem csupán a szójátékok tömkelege, de a szóbeli hangzás megtartása is komoly feladat elé állítja. De mégis, hogy beszéljünk kubaiul magyarul? A helyenként dőlttel szedett, „eredeti” nyelven meghagyott kifejezéseken túl alighanem bármi ez irányú törekvés erőltetetten hatna, Kutasy ezért találóan, a konkrét kubai nyelvi jelleg megtartását háttérbe szorítva, inkább a szóbeli jelleg és a különböző társadalmi rétegek kiejtésbeli sajátosságainak áthozatalára összpontosított. És sikerrel. Az előszó konferansziéja a kabarékból megszokott hangerővel és hanglejtéssel ordít (némán) az olvasó fülében, Beba Longoria pedig pont olyan hanghordozással csacsog a telefonba, mint amilyet a plázában járva röptében bármikor elkaphatunk. A szöveget tehát tényleg hallani olvasás közben. De amikor a beszélt nyelv fonetikai átírásával érzékeltetünk társadalmi különbségeket a saját nyelvünkön, talán elkerülhetetlen, hogy az olvasó belső szinkronszínészei konkrét hazai embercsoportok hangján szólaljanak meg, így megesik, hogy a havannai éjszakában a budapesti nyolcadik kerület csendül fel. Nem biztos, hogy van erre a helyzetre kifogástalan megoldás.

Szóakrobatikában viszont páratlan munkát végzett Kutasy: nem helyi, hanem összképi kezelést végzett a szójátékokon; ahol egy nyelvi csavar elveszett a fordításban, ott néhány sorral később megtalálta a maga helyét egy másik. A mennyiségi egyensúly így megmaradt, a konkrét nyelvi fordulatok pedig nem váltak erőltetetté, mert ott kerültek papírra, ahol és ahogy az adott nyelvi keretek azt lehetővé (és frappánssá) tették. Kutasy így Cabrera Infante nyelvi rendszerén (vagy épp rendszertelenségén) belül, de a magyar nyelv lehetőségeivel játszik, és az ő Bustrófedonja „szemtől szembe (vagy szemtőlszembe) nézett a pincérrel, négyszemközt, szembenállva, szembeszeg-ülve, mert még ülve is magasabb volt, mint a másik” (265), saját Arsenio Cuéje pedig „egész éjjel került és nem közelebb, hanem inkább el” (274).

Voltak persze e téren is megoldatlanul maradt helyzetek. A Kuba (spanyolul Cuba) és Cuba (Venegas) énekesnő összetéveszthetőségéből adódó magyarázkodások a magyarban például teljesen feleslegesnek hatnak (magyarul ugyanis szükségszerűen van különbség az írásképük között, mert személynevet nem fordítunk), a végig a magyar nyelv kiejtési torzulásait követő fonetikai átiratok ellenére pedig az épp aktuális narrátor azt jegyzi meg egy műveltebb beszélgetőtársáról, milyen szépen „kimondta az összes eszt és az összes dét” (98) – ami viszont a Kubában ritka, művelt spanyol kiejtésre referál. Apró önellentmondások ezek, melyek óhatatlanul előbukkannak, ha egy szövegnek magyar szavakkal kell más nyelvek határain táncolnia. 

Összességében, Kutasy lenyűgöző frissességgel és határozottsággal navigált végig Cabrera Infante szöveglabirintusán, és semmivel sem sikerült kevésbé szórakoztató könyvet írnia, mint a szerzőnek a kubai változatban.

Hogy mit kezd a huszonegyedik századi olvasó egy ilyen nyelvi csavart nyelvi csavarra, idézetet idézetre, variációt variációra, irodalmi, mitológiai, filozófiai, zenei párhuzamot párhuzamra halmozó, asszociatív mondatszörnyektől hemzsegő szöveggel? Legyünk őszinték, valódi nyelvi, metairodalmi és intellektuális nyalánkság ez, de komoly kérdés, van-e olyan szájpadlás, mely első – vagy akár második – olvasásra képes lenne teljes egészében befogadni. Kevésbé költőien fogalmazva, idegesítő egy könyv ez: túl könnyű mellette műveletlennek és tudatlannak érezni magunkat. Mindeközben viszont végtelenül izgalmas és nevettető; akit kicsit is érdekel a nyelv mint játék, vagy az irodalom mint egymást átjáró, egymást formáló szövegek összessége, könyvére talált ezekben a friss magyar tigrisekben. A narrátor pofátlan kiszólásai, melyekben az olvasói tehetetlenséggel visszaélve zárójelben megjegyzi: „...ha megengedik, márpedig nem hinném, hogy akad, aki megakadályozza” (514); vagy amelyekben szinte kineveti a kizárólag a narrációból táplálkozó olvasó magárahagyatottságát („ott volt előttem, amit önök nem láthatnak” [554]), mind egy bosszantóan szerethető, belsős irodalmi poénokkal tűzdelt bajuszhúzogatássá varázsolják a könyvet. Hogy mindez miért jó? „Talán mert Arsenio és én jól szórakoztunk közben” (492) – írja Silvestre. Szórakozzunk tehát mi is, innen a túloldalról, Arsenio, Silvestre és természetesen Guillermo Cabrera Infante öncélú szórakozásán!

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió. Fordította Kutasy Mercédesz. Budapest, Jelenkor, 2020.

Jegyzetek:

[1] Guillermo Cabrera Infante: „Lo que este libro debe al censor”. Infantería. Mexikóváros, Fondo de Cultura Económica, 2000. 261.

[2] Uo., 265.

[3] Uo., 262.

A kritika szerzőjéről
Zombory Gabriella (1988)

Irodalomkutató, hispanista, műfordító, az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszékének óraadója.  

Kapcsolódó
"A legfőbb nehézség az volt, hogy elhiggyem, végig tudom csinálni" (Beszélgetés Kutasy Mercédesszel)
Báder Petra (1987) | 2020.06.27.
Határon innen, határon túl (Kutasy Mercédesz: Párduc márványlapon)
Zombory Gabriella (1988) | 2020.06.26.
Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió (részlet)
Válasz olvasó szájpadlásoknak – hátha ínyükre lesz
Kutasy Mercédesz (1978) | 2021.03.14.
Trükkökről, tükrökről és prizmákról – létezik-e fordítás ferdítés nélkül?
Horváth Lívia (1997) | 2021.03.21.
Szomorú tigrisek
Csuday Csaba (1944) | 2021.04.27.