Margaret Atwood az utóbbi tíz évben a globális sajtó és a közösségi média egyik közkedvelt kommentátorává és személyiségévé lépett elő, vagy fogalmazhatnánk úgy is: 

Atwood mindenhol ott van.

A kanadai költő, regényíró, esszéista és irodalomtudós első műve, Az ehető nő (The Edible Woman) 1969-ben látta meg a napvilágot, szerzője pedig azóta roppant diverz életművet hozott létre, amelyben helyet kap a nőiség, a politika, a test, a környezet pusztulása, a képregény-irodalom, a kanadai történelem, sőt még az ógörög eposzvilág is. Akárcsak az ország, ahonnan származik, maga Atwood is oly sokrétű és kvázi feltérképezhetetlen, hogy egyetlen tanulmánykötet nem adhatja vissza azt a kulturális-irodalmi rétegzettséget, amelyet elhozott a kanadai és világirodalomba. A túlélés művészete – Tanulmányok Margaret Atwoodról azonban pompás első lépés az Atwood-jelenség megértéséhez vezető úton.

A Tiszatáj tanulmány-antológiája tizenhárom szerző írását közli, és abban mindenképpen egyedülálló, hogy 

ez az első kizárólag Atwoodot tárgyaló kötet, amely Magyarországon megjelent.

A tizenhárom szerző közül tizenkettő hazai kutató és/vagy egyetemi oktató, míg a gyűjteményt bevezető első, áttekintő írást (melyet a kanadai David Staines írt) az előszót is jegyző Kürtösi Katalin fordításában olvashatjuk. A mű fő erénye éppen az az ív, ami a nyitó és a záró írás közt feszül; hisz míg Staines bevezetése Atwood kanadai irodalomra gyakorolt hatását vázolja fel, addig Kürtösi zárótanulmánya mintegy bebizonyítja az antológia tételét: „Összességében leszögezhetjük, hogy Margaret Atwood nemcsak költőként és regényíróként írta be magát a kanadai irodalomtörténetbe, hanem esszéivel, irodalomtörténeti elemzéseivel is. Bámulatra méltó olvasottsága. világos érvelése, olykor ironikus stílusa nagyban hozzájárul ahhoz, hogy olvasmányosan vitat meg fontos elméleti szempontokat, és vezeti végig olvasóját egy hosszú, érdekes úton az irodalmi művek értelmezéséhez, megértéséhez”. (280)

A kötet javarészt változatos szempontokat követve igyekszik a hazai olvasók elé tárni az Atwood-életmű kiemelt állomásait. A már említett előszót és bevezető tanulmányt Benczik Vera „Utánam az özönvíz: az apokalipszis alakváltozatai Margaret Atwood prózájában” című írása követi, amelyben Benczik éleslátóan elemzi Atwood a science fiction mint lektűr és a „spekulatív fikció” mint magasirodalom közti évődését. Ezután olvashatjuk a kötet egyik legfigyelemreméltóbb tanulmányát; Kovács Fruzsina „A kiadatlan Atwood” című írása ugyanis a laikusok és az avatottabb olvasók számára is friss nézőpontból tárgyalja Atwood hazai kiadásának és lappangó lektori befogadásának történetét a rendszerváltás előtti és utáni időszakban. A tanulmány úgy mutatja meg Atwood globális kulturális hatását, hogy közben a magyarországi társadalmi-politikai és irodalmi szcénát is elemzi, így magyar-ázva az Atwood-jelenséget.

Kürtösi Katalin Atwood hazai visszhangjáról ad gazdag panorámát („Asszonysorsok krónikása: Margaret Atwood műveinek magyar nyelvű megjelenése és visszhangja”), Martonyi Éva pedig Márai Sándor és Atwood Pénelopé-változatait veti össze nagyszerűen, a magyar irodalom olvasói és kutatói számára is hasznos tanulmányában. A túlélés művészete akkor működik különösen jól, mikor hidat épít a kanadai szerző és a magyar célközönség között: ilyenkor lehet érezni a leginkább, hogy a mű nem (vagy nem csupán) angol nyelvű írások magyarosítása. Ennek lehetünk tanúi Sohár Anikó átfogó értekezésében is, aki Atwood fordításainak szóválasztásait, stiláris elemeit, az Atwood-hang magyar „szinkronját” és annak recepcióját veszi szemügyre Az ehető nő kapcsán.

Atwoodot a magyar olvasók elé tárni nem egyszerű feladat, különösen nem egy mindössze 281 oldalas kötetben. Dicséretes, hogy Kodó Krisztina tolmácsolásában gazdag és bonyodalmas nyelvi világú Macskaszeméről (Cat’s Eye) is olvashatunk. Ezt követően a kötet viszonylag hosszú kitérőt tesz, hogy a szerző legpopulárisabb és több adaptációt megélő művét, A szolgálólány meséjét tárgyalja. Kérchy Anna minuciózusan elemzi a tekintet és a taktilis tapasztalat nyelvi leleményeit a regényben; Sághy Miklós az önelbeszélés és a megfilmesítés egymásra ható aspektusait vizsgálja a regény- illetve a sorozatváltozatban; míg Hajdu Péter kaput nyit a globális humánökológiai változások, az incel-kultúra és az Atwood-féle feminista disztópia között.

A túlélés művészete utolsó három tanulmánya vegyes szemszögből olvassa a kanadai szerző munkásságát. Krausz Katinka a fotográfiai hagyomány nyelvi megjelenési formáiról alkot képet, Kenyeres János pedig az atwoodi képregény emberi-állati motívumait értelmezi. A kötetet Kürtösi Katalin már említett tanulmánya zárja, mely Atwoodot mint esszéistát vizsgája és mutatja be, vagyis azt, miképpen írta és írja bele magát Atwood az irodalom, a művészet és a kritika történetébe.

A fenti rövid összefoglalóból is látszik, hogy A túlélés művészete nagy feladatra vállalkozik, mikor első (és viszonylag rövid) kötetként igyekszik elénk tárni Atwood sokszínű életművét. Erőssége, hogy nagynevű és az elemzéshez méltán értő magyarországi kutatók és egyetemi oktatók szemszögéből láttatja Atwoodot. Ám erre az első és jobbára sikeres próbálkozásra is igaz lehet, hogy

az Atwoodra éhes hazai kutatók hiányolhatják belőle többek között a kötetet szellemként kísértő Fellélegzést (Surfacing),

 a tizenkilencedik századi szolgálólány meséjét összetett modalitással vázoló Alias Grace elemzését, vagy éppen a magyarul is megjelent Rendbomlás novellisztikájának vagy az irodalmi életút kezdetét jelentő atwoodi poézisnek a tárgyalását.

Valamelyest hiányosságnak tekinthető még a kötet szerkesztési logikája. Noha kirajzolódnak előttünk az Atwood-jelenség különböző aspektusai, a kötet szerkezeti felépítése nem érthető egyből. Jóllehet A túlélés művészetének első felét a tematikus és metodológiai változatosság jellemzi, a kötet középső részénél inkább tematikus csomóponttal találkozhat az olvasó, amely némi önismétléshez vezet a tárgyalt művek szakirodalmi hátterének bemutatásakor. Mindez talán arra vezethető vissza, hogy a kötet folyóiratszámból lett tanulmány-antológia, ám olvasás közben az a gondolat fogalmazódott meg bennem, nem lett volna-e jobb fenntartani azt a tematikus kavalkádot, amelyet a kötet első és harmadik harmada is képvisel, vagy pedig szándékolt, egy-egy témát végigjáró blokkokat létrehozni, a tájékozódást elősegítendő.

A kötet nem feledteti velünk, hogy az angol nyelvű irodalom egyik legnagyobb mai is élő íróját magyarítja – érdekes módon azonban éppen ebben a magyarító mozzanatban rejlenek legnagyobb hiányosságai. Helyenként felsejlik annak gyanúja, hogy a szövegek angol eredetik „afféle lenyomatai,” amelyben az adott szerzők magyarázzák az Atwoodjukat, de, ahogy Karinthy diákhőse is mondaná, a „végleges bizonyítvány” még várat magára. A kötet tanulmányainak szövegezése – az angolszász szakirodalommal foglalkozó szerzők esetében nem egyedi módon – nem mindig követi a magyar nyelv központozási szabályait, és különösen az antológia második felében, több elütéssel és elírással is találkozhatunk. Ezen apró „hibák” némileg csorbítanak a befogadói élményen.

A Tiszatáj tanulmánykötete mindazonáltal kellemes Atwood-magyarázat, amely a szerzőt kevéssé ismerő hazai olvasóknak remek kiindulási pont lehet, és a tapasztaltabb Atwood-kutatóknak is nyújt nóvumot, amennyiben összeköti a recepciót a magyarországi irodalomtörténettel és a befogadásszcénával. Atwood megkerülhetetlensége és műveinek gazdagsága már ebben a kötetben is megcsillan, és csak remélni tudom, hogy további kötetek követik majd. A nemrég 86. születésnapját ünneplő szerző ugyanis élő bizonyítéka annak, hogy nem minden olvasásra érdemes szerző halott – az atwoodi életmű túlél, és minduntalan sokfelé ágazik.

Kürtösi Katalin – Hajdu Péter (szerk.): A túlélés művészete. Tanulmányok Margaret Atwoodról. Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2025. 286 oldal, 3850 forint