Színes narratívák üveggolyóba zárva (Margaret Atwood: Macskaszem)
Fotó: 1749
Színes narratívák üveggolyóba zárva (Margaret Atwood: Macskaszem)

Újabb korai Atwood-regény látott magyarul napvilágot: de vajon felveszi-e a Macskaszem a versenyt A szolgálólány meséjével?

Margaret Atwood legújabb magyarul megjelent kötete, az 1988-as Macskaszem Elaine Risley, egy ötvenes éveiben járó kanadai festőnő élettörténete. A regény elején a főszereplő-narrátor visszalátogat Torontóba, gyermek- és kamaszkora helyszínére, hamarosan nyíló életmű-kiállítására. A város számos, esetenként traumatikus és évtizedekig elfojtott emléket csalogat elő belőle, melyeknek egyik legfontosabb szereplője a zsarnokoskodó barátnő, Cordelia. A kiállításra készülve Elaine nemcsak élettörténetét és személyes kapcsolatait, de saját festményeit is újravizsgálja. Maga is bevallja: az énjét, művészetét, emlékeit és viszonyait eddig csak a képei által tudta kifejezni – az elbeszélés aktusával azonban bizonyítja, hogy már képes szavakba is önteni festményei tartalmát. A regényben leírt festmények és a felidézett emlékek tehát a festőnő múltjának különböző verzióiként jelennek meg. És ahogy Elaine feleleveníti és megfogalmazza itt-ott hiányos emlékeit, érzéseit, gondolatait és viszonyait, mintha valamiféle önterápiás folyamaton menne végig.  

A Macskaszem elsősorban a narrátor identitáskeresésének és lelki gyógyulásának története. Ez a folyamat három különböző szinten valósul meg, melyek azonban szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ráadásul mind a három szint – Elaine, a festményei és a regény szerkezete is – cáfolják azokat a mára elavult elméleteket, melyek alapján az időt és a teret, valamint a különböző művészeti ágakat egymástól egyértelműen elkülöníthető, merev kategóriaként, akár egymás ellentéteként tartottuk számon. Az első szint Elaine emlékeinek és identitásának szintje, melyeket – mint mindannyian – történetekként fog fel, és őriz magában. A regény egyik legfontosabb állítása szerint múltunkhoz nincs hozzáférésünk, emlékeink pedig gyakran homályosak és hiányosak – mi mégis kötjük magunkat a saját múltunkról szóló elbeszéléseinkhez, melyeknek épp annyira vagyunk szereplői, mint szerzői. Saját személyünket is mi írjuk, mégpedig a múltunkról szóló történeteink, saját meggyőződéseink és mások véleményei alapján. A saját, és az emlékeinkben feltűnő egyének személyét sem lehet egyetlen módon definiálni, hiszen minden egyes ember máshogy lát minket, a magunkról alkotott verziónk pedig csak egy a sok közül.

Ezt felismerve Elaine újraértelmezi régi barátnője tetteit, akivel egész fiatalkorában mérgező kapcsolatban állt. Ahogy azonban tudatosul benne, hogy Cordeliának is megvan a maga története, és hogy egy személyben volt bántalmazó és bántalmazott, Elaine képes lesz eddig elnyomott lelki tartalmait feltárni, sőt feloldani, ami fontos állomása új, egészségesebb énképe felépítésének.

Elaine múltfeltárásának, valamint önmaga és mások újraértékelésének folyamatát nem csupán a múlt helyszínére való visszatérés aktiválja, de a címadó macskaszem-üveggolyó is. Az üveggolyó egyszerre szimbóluma a főhős gyermekkorának és művészi hitvallásának: egyaránt utal az emlékekre, melyekben a kis Elaine és társai a golyókkal játszanak, arra, ahogy Cordelia barátnőjeként (túl)élni igyekszik, valamint művészi intenciójára, hogy azzal az objektivitással ábrázolja a világot és önmagát, mellyel az üveggolyót mint harmadik szemet még gyermekkorában felruházta. A golyó egyes festményein meg is jelenik, egyrészt mert fiatal művészként nagyon érdeklik a tükröződő felületek, másrészt pedig mert maga is a visszapillantás és önreflexió szimbólumaként használja. Elaine valójában akkor lép rá igazán a múlt- és önfeltárás útjára, mikor édesanyját meglátogatva, a padláson porosodó emlékek között kotorászva kezébe veszi az üveggolyót – ami szintén remekül érzékelteti, hogy a festőnőnek a múltjával és identitásával való belső küzdelme szorosan kapcsolódik a vizualitáshoz. Elaine festményeken fejezi ki először a múlt történeteit, és saját identitását mint történetet, de már szavakba öntve mutatja meg nekünk, olvasóknak, ezért Elaine képei olyan történetek, melyek – a teljes műhöz hasonlóan is – a család, természettudomány, gyermekkori traumák és az identitás témáit boncolgatják. A regény második szintjét tehát Elaine festményei mint elbeszélések alkotják, melyekben az elbeszélő elmossa a képi és az írásbeli kifejezésmód, illetve az idő és a tér közti határvonalat. A Macskaszem és a benne megjelenő képek is azt bizonyítják, hogy míg a képek képesek történetet mesélni, addig a narratívák is magukban foglal(hat)nak képeket.

A fentiekből az következik, hogy maga a regény képsorozatként, pontosabban Elaine festményeinek összességeként is értelmezhető. Élettörténete harmadik szintjén a teljes regény az abban meg is jelenő életmű-kiállítással azonosítható, amit alátámaszt, hogy a regény fejezetcímei szinte kivétel nélkül megegyeznek az elbeszélő festményeinek címeivel. Jelen esetben (a memoár-narratívákra kevéssé jellemző) a non lineáris szerkezet is mintha a képi és írásbeli kifejezésmód különbségeit kérdőjelezné meg, lévén hogy – G. H. Lessing óta és gyakran még ma is – a képeket térbeli, az irodalmat pedig időbeli művészetként határozzuk meg. A képekről hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy szigorúan egyetlen pillanatot örökítenek meg, és gyorsabban befogadhatók, mint a leírt történetek, az elbeszéléseknek viszont nem (vagy kevéssé) foglalkozunk a fizikai jelenlétével és tulajdonságaival, és természetesnek vesszük, hogy tartalmuk idővel, fokozatosan bontakozik ki. A főhős emlékei, festményei és a regény szerkezete azonban kétségbe vonják, hogy az idő és a tér két, egymástól teljesen különválasztható fogalom. Ez a második és harmadik szinten az egyes művészi kifejezésmódok közötti egyértelmű határvonalak megkérdőjelezésével, az első szinten pedig elsősorban Elaine testvérének köszönhetően történik meg. Stephen már gyermekként is folyton fizikai tételekkel és felfedezésekkel traktálja a kis Elaine-t, melyek aztán az ő világképére és művészetére is nagy hatással lesznek. Torontóba visszatérve különösen sokat tűnődik a tér és az idő fogalmán, hiszen múlt és jelen, ahogy az emlékeiben élő és az őt épp körülvevő város is, összemosódik a fejében. Így a regény szerkezete az emlékezés folyamatát is jól mintázza: egyszerre véljük tapasztalni a múlt különböző síkjait és a jelent.

Miután Elaine elbeszélőként szavakba önti az emlékeit, és a múltról és magáról szóló festményeit újraértelmezi és megrajzolja a regény oldalain, azaz miután vége az életmű-kiállításnak, és ezzel együtt hamarosan a regénynek is, a főhős érezhetően kiegyensúlyozottabban ül a hazafelé tartó repülőgépre. Bár több ízben hangsúlyozza, hogy az identitás – ahogyan az igazság is – plurális fogalom, emlékeit a fent kifejtett három szinten el/újramesélve mintha mégis magára találna. Noha festő, önmagát meghatározva, emlékeket feltárva, festve és festményeiről beszélve sem tesz mást, mint történetet mesél. Ennek hatására a szemünk láttára válik képessé arra, hogy elfogadja magát és azokat, akik a múltban fájdalmat okoztak neki.

Az eredeti Atwood-regénynek jellegzetes, egyszerű, mégis poétikus nyelvezete van, mely folyamatosan és finoman igazodik a narrátor életkorához – Csonka Ágnes fordítónak azonban nem sikerült maradéktalanul megőriznie a mű stiláris értékeit. A magyar szövegben időnként feleslegesen halmozódnak az egy és ez szavak: „ez egy teljesítmény” (37) vagy „ezt énekli: […] Ezt vidáman énekli, de szerintem ez egy szomorú dal” (43). Számos anglicizmus is tarkítja a szöveget: „újabb látogatást javasoltam” (a „felajánlottam, hogy újra meglátogatom” helyett), „elvárja tőlem a beszédet” (494) („elvárja tőlem, hogy beszéljek”), vagy „nem maradt ideje a csalódásra” (394) („nem maradt ideje csalódni”). Ráadásul Csonka egyes szavakra nem talál előnyös magyar megfelelőt: a lányok nem „engedelmeskednek az apjuknak” (395), hanem a kedvében járnak („play up to him”), a fák nem „nyújtózkodnak” mohaként (480), hanem elterülnek (spreading), a pleat pedig egy meztelen testen inkább redő, mint „fodor” (580).

Sajnos a magyar verzióban előfordulnak figyelmetlenül fordított és az értelmetlenség határát súroló részek is: a „whatever has been keeping us in equilibrium is gone” Csonkánál „ami egyensúlyban tartott minket, felborul” (506) – holott az egyensúly az, ami felborul, ami pedig egyensúlyban tart, eltűnik. A fordító néhol olyan költői vagy játékos megoldásokat is leegyszerűsít, ahol ez nem szükségszerű – így lesz az „I walk along the street […] against a scattered traffic of children going home for lunch-ból („végigsétálok az [...] utcán, az ebédelni siető gyerekek gyér forgalmával szemben”) egyszerűen „Gyalogolok az [...] utcán, időnként kisgyerekek jönnek szembe, hazafelé igyekeznek, ebédelni” (611), a „the schoolyard is dotted with swings”-ből („az iskolaudvart hinták pettyezik”) pedig „az iskolaudvar tele van [...] hintákkal” (630). Ennek megfelelően sok fontos gondolat veszít a súlyából és szépségéből, mint például Elaine konklúziója az életművét illetően – a „whatever energy they have came out me. I’m what’s left over” („minden energiájuk belőlem származik. Ami megmaradt, az vagyok én”) a fordításban „az energiájuk belőlem származott. Én vagyok az, ami maradt utánuk” (645).  

Az említett stílus- és/vagy minőségbeli megbicsaklások és kisebb-nagyobb veszteségek ellenére azonban a Macskaszemet magyarul is érdemes elolvasni. Egy rendkívül komplex és jelentős Atwood-regényről van szó, mely amellett, hogy a női identitáskeresés és a művészetben való érvényesülés ma is aktuális témáit boncolgatja, hiteles és árnyalt képet mutat az emlékezet és az emberi kapcsolatok dinamikájáról, valamint a gyermekek sajátos és olykor meglepően kegyetlen világáról. A könyv újabb bizonyíték arra, hogy Atwood rendkívül intelligens, érzékeny és széles látókörű, sokoldalú kortárs szerző, akit nem csupán a vitathatatlan jelentőségű A szolgálólány meséje és más spekulatív fikció kapcsán érdemes emlegetni.

Margaret Atwood: Macskaszem. Fordította Csonka Ágnes. Budapest, Jelenkor, 2020.

 

A kritika szerzőjéről
Túry Melinda (1994)

Amerikanista.

Kapcsolódó
„Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” (Margaret Atwood: Az ehető nő)
Szirák Anna (1996) | 2020.08.18.
Test-amentumok (Margaret Atwood: Testamentumok)
Szirák Anna (1996) | 2020.05.25.