A magyarul most megjelent korai, 1991-ben született Szorokin-regényről, A négyek szívéről még a hazájában, Oroszországban is úgy tartják, hogy ez minden idők egyik legnehezebben befogadható és értelmezhető műve. Hiszen a Szovjetunió végóráit egy féllábú veteránból, egy országos bajnok sportlövőnőből, egy sztahanovista pártfunkcionáriusból és egy épp kamaszodófélben lévő fiúból álló titokzatos bűnbanda alvilági mesterkedésein keresztül láttató alkotásnak már önmagában a brutalitása, a kegyetlensége is próbára teszi az olvasót. „Gyomor kell hozzá”, hogy az oldalról oldalra ránk ömlő szennytől – fekáliától, ondótól –, a gyilkosságok tömkelegétől, a megcsonkított testektől, a kisgyermekek megrontásától elborzadva ne hagyjuk félbe (vagy inkább negyedbe) a regényt. Ám ha úrrá leszünk az undorunkon – amihez persze szükségeltetik némi Szorokin-művek iránti, kíváncsisággal teli rajongás –, egy idő után azon kezdünk töprengeni, vajon milyen konceptuális elgondolás rejlik  az önmagán nyilvánvalóan túlmutató brutalitás mögött. Ezirányú tépelődésünknek pedig még inkább teret enged az, hogy A négyek szívében keresve se találunk ok-okozati összefüggésekre épülő szüzsét. A négyek – Staube, Olga, Rebrov és Szerjozsa – leginkább ámokfutásra emlékeztető utazását látva egy idő után feladjuk, hogy ennek a folyamatos helyváltoztatásnak bármilyen célt és értelmet kölcsönözzünk. Az út egyes állomásain ugyanis – kifordítva ezzel a hagyományos pikareszk regény személyiségfejlesztő szimbolikáját – nem történik más, mint a különböző, politikai vagy gazdasági okokból leszámolandónak titulált ellenfelek elleni kínzási módszerek tökéletesítése.

Éppen ezért én magam is a brutalitásnak mint szerzői attitűdnek és módszernek egy lehetséges elméleti hátterére igyekszem az elemzésemben rávilágítani. Ehhez elsőként azt a híres-hírhedt szorokini nyilatkozatot hívom segítségül, amely az orosz irodalmi hagyományból hiányolja a test, a testiség megjelenítését, és a maga részéről az orosz kultúrához való hozzájárulását épp ennek a hiánynak a pótlásában látja: „Az orosz irodalomban általában nagyon kevés szó esik a testről. A lélek mindenek felett áll. Amikor Dosztojevszkijt olvasol, nem érzékelheted a hősök testét: Miskin herceg testalkatát, vagy azt, hogy milyen volt Nasztaszja Filippovna melle. Nagyon szerettem volna megtölteni az orosz irodalmat testiséggel: izzadtságszaggal, izommunkával, természetes késztetésekkel, spermával, fekáliával. Ahogyan Artaud mondta: »Ott, ahol bűzlik a szar, bűzlik az élet«”.

Nos, Szorokinnak ebben a korai regényében a korrupciótól és az emberek kizsákmányolásától bűzlő rendszert tökéletesen leképezi a négyekből és a velük harcolókból folyamatosan ömlő különböző testnedvek orrfacsaró tömkelege. Szimbolikus például, hogy amikor a tévé az 1991-es, Gorbacsov elleni sikertelen puccskísérletet közvetíti, a megoldatlan helyzetre adott „reakcióként” a politikai ellenfél Ivanyilovból folyó székletet a négyek egyikének, Olgának le kell nyelnie. „Ivanyilov megfeszült, hangosan és hosszan kieresztette a gázokat Olga arcába. Olga kinyitotta a száját, és a végbélnyíláshoz tette. Ivanyilov csöndesen, nyögdécselve, lassan Olga szájába ürített. Olga görcsösen nyelte a székletet” (92), a testnedvek ilyetén „cseréjével” is érzékeltetve a hatalomváltás meddő mivoltát: ami az egyik rendszerből kifolyik, az bizony csak szarként folyhat át a másikba.

Ám nem Szorokint olvasnánk, ha a regénye megmaradna ezen egyszerű szimbólum, azaz a bűzös testnedvek láttatása mint rendszerkritika szintjén. A szerző ugyanis – ahogy a testiségre irányuló koncepciójával kapcsolatban nyilatkozta – „akkor elégedett, ha az irodalom maga is testivé és irodalmon kívülivé válik.” Mindez a későbbi életművére is végig érvényes törekvés már ebben a korai művében is tökéletesen megvalósul, mégpedig egy többlépcsős folyamat eredményeképp. Ennek első lépcsőfoka a hatalom és nyelv hagyományos, az orosz irodalmi tradícióból is táplálkozó viszonyának a radikális lebontása. Szorokin művében ugyanis a szovjet rendszer mint hatalom nyelvi szinten is kisiklik: a hosszú évtizedeken keresztül hangoztatott politikai lózungok itt már csak üres klisékként vannak jelen, azaz a rendszer bomlását az is fémjelzi, hogy a hatalmi nyelvezet már nem tud hatni, sőt, nem tudja uralni az emberek gondolkodásmódját. Például az, ahogyan a négyek „a kibaszott egy szarháziról” (186), azaz Sztálinról értekeznek, egyfelől a hatalom által használt, hatásosnak vélt szlogenek hangoztatásával, ám ezzel párhuzamosan ezek trágár kifigurázásával egyenlő: „Az elhájasodott parasztság likvidálása, a parasztgazdaságok kirablása, a kolhoztized bevezetése mind-mind zseniális lépés, nagyszerű, de… – Na de a húszas évek végén csinálni mindezt, az teljesen abszurd! – nevetett gúnyosan Rebrov. – Hát persze! Várt volna még tíz évet, hadd növesszenek hájat a bunkók, szépen, alaposan tömjék csak meg a hombárokat…” (186). Ezzel a fogással pedig Szorokin a saját hatalmát is – azt a tradicionális irodalmi tételt, hogy a szerző uralja az általa leírt világot – azonnal annulálja, hiszen ezek mögött a fals, „konyhai politizálás” szintjén zajló párbeszédek mögött – mutat rá a fordító, Hetényi Zsuzsa a Sokkterápia című, a regényhez írott kiváló utószavában – az írói hang soha nincs jelen.

Így az irodalom szorokini testivé tételének következő szintjén a hatalmat kizárólag a nyelv birtokolja. Mégpedig az a kilencvenes évek Oroszországában valóban túlburjánzó trágár nyelv, amelynek félelmetes hatalmára, uralmára Szorokin már 1991-es hősei ténykedésével figyelmeztet: vigyázz, mit kiabálsz a másikra, ha az belédszalad a kocsijával, mert sűrű anyázásaid visszahullanak rád! A kimondott szó tetté, valósággá válik. A regény szereplői önmaguk trágárságának foglyává, nyelvhasználatuk áldozatává is válnak, amikor a valaha kimondott ocsmányságok valódi anyagyilkosságokba fordulnak – lásd Szerjozsa anyjának, vagy épp Rebrov mamájának kivégzését –, vagy a száguldó vonaton (amely a gogoli trojka kifigurázása is egyben) várandósan – tehát leendő anyaként – funkcionáló kocsikísérőnő már nem hagyományos, hanem koponyán keresztüli(!) megerőszakolását.

S mivel ezek a brutalitásba torkolló, megvalósult trágárságok a legtöbbször egy konkrét testrészre vonatkoznak, elérkeztünk az irodalom testivé tételének végső fázisához, amelyet Mark Lipoveckij a latin carnalis – érzékiség, testiség szó után – karnalizációnak nevez. (A kifejezés és a mögötte rejlő tartalom nem tévesztendő össze a bahtyini karnevalizációval, bár némi áthallás a trágárság mint stílus- és szüzséteremtő eszköz használata miatt lehetséges közöttük). A karnalizáció nem más, mint a metaforák materializálása, azaz a szóképek testiséggel való megtöltése, amely Szorokinnál egyedi módszerként szolgál a tekintélyelvű diskurzusok, szimbólumok és kulturális narratívák dekonstruálásához. Azáltal ugyanis, hogy Szorokin a testnedvek mellett ebben a művében és más alkotásaiban is bizonyos testrészekre koncentrál – például a Marina harmincadik szerelmében a szívre, a Cukor-Kremlben a nyelvre, a Jég-trilógiában a kézre, A négyek szívében pedig az altest különböző területein kívül ismét csak a szívre –, az irodalmi kánonnal szembemenve bizonyos jól ismert orosz prózarészletek vagy verssorok materializálását végzi el. Például a Norma hetedik fejezetében a tengerészről szóló, az orosz lírából közismert banális történetet, mely szerint ez a fiú otthagyja a szívét egy lánynál, Szorokin egy pulzáló szívként realizálja, amelyet egy befőttesüvegben visz be a lány a rendőrségre. Vagy Az opricsnyik egy napjában, amikor a hőse, Komjaga Mandelstam „a hatalom undorító, mint a borbély mancsa” híres sorával száll szembe, a verssor így karnalizálódik: „A borbély mancsával pedig nincs mit tenni: a fehérnép nem arra való, hogy a szakállunkat borotválja”.  

A négyek szívében azonban véleményem szerint tudatosan nem egy hazai, hanem egy külföldi költő, Mallarmé versének felhasználásával teszi testivé az irodalmat Szorokin, amely a négyek ámokfutó ténykedését is más, esetleg érthetőbb fénytörésbe helyezi. A hagyományos irodalmi elvekkel és a szöveg hagyományos működésmódjával szintén tudatosan leszámoló Mallarmé híres, Kockadobás című versére gondolok itt, amely tevékenységről a francia költő verséből tudjuk, hogy „soha nem írja felül a véletlent”. Azt a véletlent, ami a négyek útját is nagyban meghatározza, hiszen ők is egy szerencsejáték, a „kiosztós” alapján haladnak tovább az útjukon: mindig aszerint lépnek, amit a játék számai, színei, golyói, jogarai mutatnak, például így: „Olga áttette a bal korongját a huszonhetesre. Staube körvonalban áthaladt a sárgán és a »bork«-on. Szerjozsa végighúzta a krétát a »fal-világítótorony« jelen. Rebrov visszalépett a hatosra és a «kilenc-kereszt«-re, elmozdította a szegmenst a »nyest« jel felé, meglökte a golyóbist” (62). Ám a kockadobás – vagy a kiosztós – éppen amiatt, mert a véletlen irányítja, a játékost magát is veszélybe, végveszélybe sodorhatja. A négyek élete, amelyet ebben a műben az egyik testrészük, a szívük fémjelez – Mallarmé Szorokinra gyakorolt erőteljes hatását bizonyítandó – nem csak ki fog oltódni ezen a sehová sem vezető, erőszak és hullák övezte úton, hanem materializált metaforaként dobókockává is válik. Az „önfelszámoló mechanizmusban” (hogy Hetényi Zsuzsa találó kifejezésével éljek) részt vevő négyek műanyag végtermékké válása pedig – a Mallarmé-féle dobókocka számainak értelmében – némiképp az addigi ténykedésükre is rávilágít. Négy számmá (6, 2, 5, 5) válnak ugyanis egy dobókockán, ahol a 2-es – tudjuk Mallarmé Kockadobásából – a „mérsékelt remény”, azaz, ha csak az életkorát nézzük, a banda legidősebb tagja, Staube működésére utal, a két 5-ös a középkorú Rebrov és Olga „örök reményére”, arra, hogy még lenne idejük és erejük a maguk és a mások életét kockáztatni, míg a 6-os, azaz a mallarméi „győzelem íze” a tizenéves Szerjozsáé, akinek a nemzedéke – a két generációval idősebb Staube véleménye szerint – még megmentheti Oroszországot: „Nem tudom, hogy vannak ezzel a többiek, de én hiszek a ti nemzedéketekben. Hiszen Ti fogjátok megmenteni Oroszországot. Biztos vagyok benne”. (11)

Tényleg megmenthetné? Talán igen – ha mindez nem egy, az irodalom világmegváltó szerepével is leszámoló Szorokin-műben hangoznék el kiüresedett frázisként, egy dobókockává silányuló, kiskorúakat megrontó szereplő szájából.   

Vlagyimir Szorokin: A négyek szíve. Fordította Hetényi Zsuzsa. Budapest, Helikon, 2022. 264 oldal, 3499 forint