Aki netán John le Carré, Graham Greene vagy Tom Clancy munkáságáért rajong, esetleg kedveli Frederick Forsyth vagy William Boyd könyveit, minimum meg fog lepődni, ha elkezdi olvasni Rachel Kushner A teremtés tava című regényét, sőt talán csalódottan félbe is hagyja, pedig a kolofon thrillerként, a magyar kiadás hátsó borítóján idézett Bret Easton Ellis pedig noirként hivatkozik rá. Mégsem az említett műfajokra jellemző hangulatos, feszültséggel teli történetet kapunk, mivel a könyv java része inkább filozófiai értekezés, amely 

hol a Homo sapiens és a neandervölgyi ember közötti viszonyt helyezi újszerű fénytörésbe, hol a kora újkori francia társadalom peremén élő cagot-k 1594-es lázadását taglalja,

hol Louis-Ferdinand Céline fordulatokban gazdag életéből villant fel egy-egy eseményt, hol pedig a tetvek kapcsán bonyolódik átfogó okfejtésbe.

A regény narrátora egy mutatós külsejű, feltűnően magabiztos és kimért szabadúszó ügynök, aki a Sadie Smith fedőnevet használva megpróbál beépülni egy Moulin nevű, dél-franciaországi antikapitalista ökokommunába annak mentorának régi barátján keresztül. Abból kiindulva, hogy a rádióból a Daft Punk „Get Lucky” című dala szól, a cselekmény valószínűleg 2013-ban játszódik. A narráció csak részben tartalmaz tényleges történéseket, mivel javarészt a kis közösség titokzatos, mindenkitől távol, egy barlangban élő mentora, Bruno Lacombe által küldött e-maileket és az azokhoz fűzött észrevételeket foglalja magába. Ezek egyáltalán nem keltik holmi, a történetet kiegészítő betétek benyomását – sokkal inkább a cselekmény kibontakozása tűnik másodlagosnak a főszereplő gondolkodásának megváltozása mellett, ami számára is szinte észrevétlenül megy végbe. A 440 oldalas terjedelem viszonylatában elsőre talán vontatottnak tűnhet ez a fajta „történetszövés”, de enélkül bizonyára nem lenne hihető az, ahová Sadie végül eljut.

Kezdetben alig derül ki valami a nőről, ami egy ügynök esetében nem is meglepő, ugyanakkor a korábbi munkáira történő utalásokból apránként megsejthetjük, hogy 

közel sem olyan megbízható – sem emberként, sem elbeszélőként.

Sadie-t csak a munkája érdekli, még akkor is, ha ez érzelmi manipulációval és erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedéssel jár. Egy ponton utal is rá, hogy különösebben nincs véleménye az aktuális megbízásról, mert egyszerűen csak a kötelességét teljesíti, ami szerinte igazolja a tetteit. Mégis olyan benyomása támadhat az olvasónak, hogy a nő élvezi, hogy felsőbbrendűnek érezheti magát a körülötte lévőkhöz képest, és a regény mulatságos(nak szánt) mozzanatai is a Sadie által használt ítélkező hangnemből és a főleg a franciákra tett gúnyos megjegyzésekből fakadnak. Álljon itt néhány példa: „Szárított szarvasgombát, mustárt és zselésített húsokat zárnak üvegcsébe, amelyek úgy néznek ki, mint a macskaeledel, és amelyeket a franciák terrine-nek neveznek, és úgy esznek, mintha nem macskaeledel lenne.” (31) „Minél idősebb egy francia, és minél inkább vidéken él, annál magasabbra húzza a nadrágját.” (269) „A franciáknak talán jobb regényeik vannak (Balzac, Zola és Flaubert) és jobb sajtjaik (comté, roquefort, cabécou), ám összességében ez mit sem számít.” (279) Lehet, hogy ezek a megfigyelések némi könnyedséget voltak hivatottak kölcsönözni a regénynek, az idézett lesajnáló közbevetések azonban inkább az amerikai főszereplő látásmódját tükrözik, és inkább őt minősítik.

A legtöbb kémregény esetében az lehet az érzésünk, hogy a főszereplő kétes ügyletei vagy egyenesen törvénysértő tevékenysége ellenére a közjót szolgálja;

 keresztbe tesz egy nemzetközi bűnszervezetnek, megmenti a világot egy galád hackertől meg hasonlók. Sadie esetében azonban ez egyáltalán nem olyan biztos. A magánzóként végzett munka aláássa azt az érzést, hogy egy nemesebb cél érdekében tevékenykedik, hiszen éppen annak a megbízónak dolgozik, amelyik a legtöbbet fizeti neki – mindegy, hogy az állami ügynökség vagy nagyvállalat. A regény előrehaladtával egyre erősödik az olvasóban az érzés, hogy Sadie valójában nem azért férkőzött a kommunatagok bizalmába, hogy bármit is felfedjen. Ehelyett egyre inkább úgy tűnik, azért küldték oda, hogy a megbízója elképzelése szerint alakítsa az eseményeket.

A cselekmény szempontjából természetesen nem elhanyagolható, sikerül-e az akció (tudatosan nem árulok el ennél többet), idővel indirekt módon (értsd: Sadie alig észrevehető átalakulásán keresztül) 

sokkal hangsúlyosabbá válnak az olyan kérdések, mint hogy kik is vagyunk, miért tesszük azt, amit, és honnan is származunk.

Nyilván számos könyv boncolgatja ezeket a kimeríthetetlennek tűnő témákat, viszont ritkán találunk olyat, amely (jobb műfaji megjelölés híján) thrillerként teszi mindezt. Miközben a cselekmény a kémregényektől megszokott módon (ha nem is tempóban) halad előre, fokozódik a feszültség, Sadie-nek az említett egzisztenciális témákon való tűnődése mélyebb réteget ad a történetnek, aminek hatására a könyv mindenképpen kiemelkedik egy olyan műfajból, amely általában az akciót részesíti előnyben az önreflexióval szemben. Ennek érzékeltetésére hadd idézzem a számomra egyik legemlékezetesebb passzust:

Mi az, amivel valaki szembesül a hajnali négyórai rideg és magányos énjében? Mi lakozik benne? Nem a politika. Az emberekben nincs politika. Az ember igazi valója – az összes réteg és álca, csoport- és típusjelzések, a vélemények és „meggyőződések” zaja alatt – a csendes igazság, az olyan anyag, amely tiszta, makacs és következetes. Kőkemény, hófehér só. Ez a só a mag. A lét hajnali négyórás valósága. (225)

Annak ellenére, hogy erős és tézisszerű kinyilatkoztatásként hangzik el – a hozzá hasonló többi eszmefuttatással együtt –, meglátásom szerint a szerző anélkül veti fel ezeket a kérdéseket, hogy egyértelmű válaszokat adna, ugyanakkor a többségi társadalmon kívül elhelyezkedő személy szemszögéből tárja elénk.

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy a regény története másodlagos az emberiséggel, az egyéni motivációval és civilizációnk pályájával kapcsolatos tűnődésekhez képest. Akik tehát a kémregények/thrillerek műfaji konvencióinak megfelelő cselekményre vágynak, valószínűleg csalódni fognak, 

Kushner regénye ugyanakkor intellektuális merészsége és a műfaji határokat feszegető jellege révén mindenképpen kiemelkedik a gyakran konvencionálisabb irodalmi művek sorából.

Ezen kívül egy érdekfeszítő karaktertanulmány is egyben olyasvalakiről, aki eleinte mit sem törődik azokkal, akiket megtéveszt, idővel mégis megjelennek azok a bizonyos hajszálrepedések piálás, altatók és retinális migrén formájában.

Ami A teremtés tavát 2024-ben a Booker-díj döntősei közé emelte, az leginkább az a mód, ahogyan Kushner a kémregény műfaját felhasználja nagy horderejű kérdések felvetésére. Ahogy Sadie titkaira apránként fény derül, úgy válnak egyre szembeötlőbbé egymással ütköző hamis identitásai. A nő kész talány, ami a szerző részéről nyilván tudatos törekvés volt, a hamis identitás motívumával ugyanis éppen annak mibenlétét tudja boncolgatni. De ha valaki tetszése szerint bárki lehet, vajon melyik változata a leghitelesebb?

Rachel Kushner: A teremtés tava. Fordította Ács Eleonóra. Budapest, Magnólia, 2026. 448 oldal, 6480 forint