A halála után valamivel több mint egy esztendővel a 21. Század Auster-sorozata teljes lett.

Régi-új regénye, az Ember sötétben áramvonalasan illeszkedik az életmű egészébe, kedvelt témái, gyakorlati és elméleti kérdései éppúgy visszaköszönnek benne, mint narratológiai és intertextuális megoldásai,

 így a kérdés vele kapcsolatban leginkább az: mi különíti el a többi regényétől? Mivel tud más ízt adni a magyar olvasónak? Mint sok más műve (pl. Baumgartner, Brooklyni balgaságok), az Ember a sötétben is az emlékező öregember toposzából indul ki, ám csavar egyet a jól ismert formátumon: August Brill, a főszereplő nem akar emlékezni, szinte megtagadja az emlékeit, helyette inszomniától sújtott éjszakáin (miközben lánya vagy unokája esetleges éjszakai neszezését figyeli) történeteket talál ki, melyek elterelik a figyelmét mindenről, amit tett vagy nem tett, ami megtörtént vagy nem történt meg. Aktuális fantáziavilágában kegyetlen polgárháború dúl, mely áttételesen őriz valamit abból, ami August környezetében történt, és ahogy közeledik a reggel – amikor „a lomgébics aznap először csiripel” (200) –, úgy lesz ez egyre világosabb.

August és története főszereplője, Owen Brick között számtalan párhuzam, és legalább ennyi ellentmondás feszül. Melankolikus figurák, akik szeretők és szerelmek között lavíroztak/lavíroznak, a körülöttük lévő kegyetlen események pedig elmennek mellettük, míg ők nem tudnak rájuk érdemben reagálni. Hol tükörképei, hol komplementerei, hol ellentétei  egymásnak, de valami rímel bennük. 

Ám Auster szokás szerint nem elégszik meg a csontig rágott „történet-a-történetben” formulával, inkább megkavarja a történetmesélés különböző szintjeit.

Mindig is érdekelték a történetmesélés atipikus útjai: míg Az illúziók könyvében a jelen, a múlt és a kettejük viszonyát mediáló archív dokumentum elrendezéséből fakasztott bravúros narratív technikát, addig a Láthatatlanban – mely véleményem szerint ilyen téren a legsikerültebb könyve – az alanyi személyragok fokozatos, háromlépcsős váltásával (először E/1, majd E/2, végül E/3) szembesíti a főszereplőt önmagával. A most tárgyalt könyvben Brill (vagyis Auster) egy narrátori csavarral utaztatja Bricket a történetének és a regénynek az ideje között, így a diegézis különböző szintjeit szemmagaságba hozza, a köztük lévő határokat elmossa. Brill mint mesélő megjelenik Brick idővonalában, és azzal a feladattal ruházza fel, hogy ölje meg őt, így vetve véget a másik világ polgárháborújának.

Egy vérrel, kegyetlenséggel és embertelenséggel itatott világot tár fel tehát Auster, melyben az iraki invázió, rajta keresztül pedig a 2001-es terrortámadások is megelevenednek, míg a háttérben Brick történetének köszönhetően, nem is annyira halkan duruzsol Amerika és talán az egész világ végletes megosztottsága. Egy ponton – Giordano Bruno végtelen világokról szóló elmélete és ennek okán való kivégzése apropóján – Brick és egy Frisk nevű karakter párbeszédében feldereng, hogy vajon hány lehetséges világ van? Ebből pedig adódik a rákövetkező kérdés: 

biztosan ez, a permanens háborús, de legalábbis konfliktusos viszonyokban tobzodó-e a legjobb mind közül?

És mintha Auster arra a keserű belátásra jutna, hogy a vég nélküli erőszak az ember elemi részecskéibe hatol be, a sejtekbe ivódik. Ebből a szempontból kulcsfontosságúnak tűnik a következő, egyébként szövegkörnyezetében első olvasásra puszta gondolati bevezetőnek tetsző gondolat: „Amióta a privát polgárháborúmon töröm a fejem, azóta foglalkoztat a gondolat, hogy egész életemben megúsztam mindent, aminek köze van a katonasághoz. A szerencse úgy hozta, hogy 1935-ben születtem, vagyis úgy léptem be a világba, hogy Koreához túl fiatal voltam, Vietnámhoz meg túl öreg, majd az a további szerencse ért, hogy amikor 1957-ben besoroztak volna, rögtön ki is szuperáltak. Amikor alkalmatlannak nyilvánítottak, azt mondták, szívzörejem van, amiről később kiderült, hogy nincs. A háborút tehát megúsztam…”. (90-91) Brill (azaz Auster) pacifizmusa átszűrődik ugyan ezekből a sorokból, de a kontextus okán és a végkicsengés ismeretében nem lehet nem úgy olvasni ezeket a sorokat, mintha a főszereplő kényszert érezne, hogy mentegesse magát, amiért nem volt ott valamelyik harci színtéren, hogy – ahogy a patetikus, (ál)hazafias szlogen tartja – a hazáját szolgálja. Mintha csak az amerikai, vagy még inkább nyugati öntudat része lenne a háborúskodó magatartás. Az ember, August Brill köré telepedő sötétség így a beláthatatlan erőszaktól fűtött világ metaforájává válik.

Ennek egyfajta tetőzését várja el az olvasó Brill és Brick találkozásától, ám Auster mesteri történetszövésének köszönhetően ez elmarad, sőt Brick története úgy a könyv kétharmadánál – egy katasztrófába torkolló szituáció kellős közepén – félbeszakad; Brill unokájának hajnali feltűnése megálljt parancsol a mélázásnak, a fikcionalizálásnak, arra késztetve Brillt, hogy nézzen szembe saját történetével, és adja azt át az eljövendőnek. Ez az aktus két szinten is kifejti a hatását. Egyfelől utat nyit Brill feloldozása felé, hogy ő maga és a családja is megbocsássa azt, amit tett vagy tehetett volna. Másfelől belátja, hogy ebben a komor, ónixfekete sötétségben is pislákol valami: a gyermek. A gyermek, akinek még talán nem késő; a gyermek, aki még nem tett semmi megbocsáthatatlant vagy helyrehozhatatlant; a gyermek, aki még túlléphet mindazon, ami történt; és a gyermek, aki előtt még „több” a kiszámíthatatlan jövő, mint az ismert és eltagadott múlt, a lehetőségek és potenciálok tárháza, hogy ha megváltani nem is, de egy kicsit azért szebbé tudja tenni a világot.

Érdekes szájízt hagy maga után az Ember a sötétben, 

mert bár messze nem ez Auster utolsó regénye, tökéletes időzítés volt utolsóként megjelentetni.

És nem azért, mert kiváló karrierösszegző lenne (az a 4 3 2 1), hanem mert precízen szőtt, finom érzelmeket bugyogtató történetében a világ felett érzett kétségbeesést újrakeretezi a mélységes mély, elégikus remény. Nem kifejezetten ambíciózus, nem különösebben formabontó, de a kiérlelt intellektualitás mellett érzelmi tőkesúlya van, ami kénytelen-kelletlen mozgásra bírja az ember lelkét.

A „jelen lévő hiányzó” – hangzik el a magyar kiadás 177. oldalán. Ez az az oximoron magába sűrít mindent, ami Austert valaha is érdekelte; amit nagy záró művében, a 4 3 2 1-ben megfogalmaz – és ami August Brill vállára nehezedik. Hogy minden, ami volt, lehetett volna másképp is, hogy minden, ami lesz, az majd csak egyféleképpen lehet, de az az út végtelen számú másikból fog kiválasztódni, így pedig a világ, amit ismerünk, nem több a világ mozaikdarabjánál. Minden rettenet, ami történt, nem szükségszerűen történt; ugyanakkor feltehetően sikeresen kerültünk el számos más borzalmat, melyek nem szükségszerűen nem-történtek meg. Ez adja az Ember a sötétben magyarországi megjelenésének különös értékét: hogy bár nem sorolható be a legjelentősebb Auster-regények sorába, mégis tökéletes epitómája mindannak, ami miatt Austert szeretjük és a legnagyobbak közt tartjuk számon: intellektuális, unikális, érzelmes, és végső soron talán a Baumgartnernél is jobb utózöngéje az író munkásságának. 

Az emberiség kollektív lelkének legsötétebb zugáig hatol,

hogy fájdalmas, de nem reményhagyatott szembesülést eszközöljön. És eközben, ahogyan a regényben is sokat idézett Rose Hawthorne egyik verssora állítja: mi csak nézzük, „ahogy a bizarr világ forog tovább”.

Paul Auster: Ember a sötétben. Fordította Pék Zoltán. Budapest, 21. Század, 2025. 204 oldal, 5490 forint