Az ismétlés zavara (Paul Auster: Auggie Wren karácsonya)
Fotó: Wikipedia
Az ismétlés zavara (Paul Auster: Auggie Wren karácsonya)

Simon Bettina a Book Pool új részében Paul Auster novellájának képzőművészeti vonatkozásairól ír.

Paul Auster novelláját a Gyukics Gábor által fordított kortárs amerikai költészetet és prózát bemutató Viselnéd a szemem című antológiában olvastam, amely a beatgeneráció tagjai mellett indián, illetve a fiatalabb generációhoz tartozó szerzők műveit mutatja be (szerk. Domokos Johanna, L’Harmattan, 2021). Kíváncsi lettem, vajon milyen kapcsolódások lehetségesek a szomszédos oldalakon olvasható versek és az Auggie Wren karácsonya között.

A novella 1990-ben jelent meg a New York Times karácsonyi számában. Épp a történet helyszínén, Brooklynban olvasta a lapban Gyukics Gábor, és azonnal elintézte, hogy megkapja a jogokat a fordításhoz. A Nagyvilág folyóirat 1998-as november–decemberi dupla számában jelent meg először, és azóta számos újraközlésben is napvilágot látott. Wang Wayne kínai filmrendező szintén a lapban olvasta a novellát, és azzal kereste fel Austert – akinek filmes ambíciói pályája elejétől megvoltak, és később filmrendezőként is tevékenykedett –, hogy írja meg a forgatókönyvet a novella filmadaptációjához. A Füst (Smoke) 1995-ben jelent meg a mozivásznon. Az antológia, amelyben Auster karácsony alkalmából írt szövegét olvastam, inkább tükrözi Gyukics Gábor műfordítói ízlését, semmint irodalomtörténeti szempontokat. A könyv felépítése, a válogatás is elemzés tárgyát képezhetné: a művek nem katalógust idéző rend szerint, hanem külön fejezetek alá rendezve, műfaj szempontjából vegyesen helyezkednek el. Elkerülhetetlen, hogy az olvasó figyelembe vegye a kötet szerkezetét, és lapozgatás közben kapcsolódási lehetőségeket keressen a versek és novellák között. Az itthon is népszerű, posztmodern íróként kanonizált amerikai szerző prózáját beatköltők művei mellett olvasni meglepőnek ígérkezett, mert más polcokra kerülnének, ha el kéne helyeznem őket. A novelláról és a filmről is számos olyan elemzés, valamint összehasonlítás született, amelyek az önreflexív, metapoétikus elbeszéléstechnikáról szólnak. Ezekhez kapcsolódóan a fényképezés központiságát szeretném hangsúlyozni Auster novellájában, és ezáltal felvázolni egy olyan kontextust, amely segítségével Paul Auster prózájából elágazások indíthatók a hatvanas és hetvenes évek irodalma és képzőművészete felé.

A novellában egy folyóirat felkérésére a főhős, akit Paul Benjaminnak hívnak – Auster két keresztneve után – karácsonyi történetet ír, de elakad benne. A történet arról szól, hogy barátja, a trafikos Auggie Wren, akinél az író cigarettát szokott vásárolni, hogyan segít neki azzal, hogy elmeséli, mi módon jutott hozzá a fényképezőgépéhez. Auggie szintén művész. Munka közben a brooklyni üzletből kilépve az utcán minden reggel fényképet készített, amit aztán gondosan katalogizált, és albumokba rendezett. Minden album egy év, összesen tizenkettő. Kalandos, szinte regénybe illő története arról, hogyan lett művész, éppen karácsonykor játszódik. Pontosabban nem is a művésszé válásának történetét mondja el, hanem azt, hogy milyen körülmények kényszerítették arra, hogy alkotni kezdjen. És miközben kiderül, miért kezdte el albumokba gyűjteni a fényképeket, mintegy észrevétlenül elkészül Paul Auster novellája is.

A stílus könnyedsége, a szerkesztésmódnak köszönhető keresetlenség, az írás és az élet egymásba olvadásának természetessége egyértelmű rokonságot mutat a beatköltészettel. A történet keretezése, a hátterében meghúzódó másik történet, amely a sztori elmesélését lehetővé – mi több, indokolttá – teszi, megismétli a fotográfus és a lefényképezett valóság közti viszonyt. Azt az alkotói eljárást eleveníti meg – és száll vele egyúttal vitába is –, mely szerint a művész a valóságot csupán másolja. A párhuzam a két művész baráti beszélgetésében jelenik meg: „– Adósod vagyok. – Csak írd le, ahogy elmondtam, és nem tartozol semmivel.” Ez még egy olyan gesztus, amely a megfigyelői pozíció ártatlanságát, közbe nem avatkozását hangsúlyozza.

A bűn problémaköre terheli a trafikos művésszé válásának körülményeit is. Egy srác ellop valamit az üzletből, és menekülés közben elhagyja a pénztárcáját, amiben Auggie csak igazolványokat talál. Éppen karácsony napján viszi el a címre a tárcát, de a lakásban csak egy idős, vak nénit talál, vélhetően a tolvaj nagymamáját, aki unokájaként látja vendégül a trafikost. Auggie úgy dönt, hogy részt vesz a (szín)játékban, és együtt költi el az ünnepi vacsorát az ismeretlen nagymamával. Távozóban azonban, maga sem tudja, miért, magával viszi a fényképezőgépet, amit a lakásban talál, és amiről azt feltételezi, hogy az unoka lophatta el – mi másért lenne fényképezőgép valakinek az otthonában, aki nem lát? Bár Paul Benjamin a történet kezdetén leszögezi, hogy semmiképp nem szeretne (még egy) szentimentális karácsonyi történetet írni, Auggie Wren történetének köszönhetően sikerül belelopnia a karácsonyi csoda motívumát. A mű olyan klasszikus karácsonyi mesékkel kerül egy polcra ezáltal, mint Lev Tolsztoj Panov apó karácsonya, amelyben szintén idegen embereket lát vendégül otthonában egy magányosan élő öreg cipész, és észrevétlenül valódi ünnepként tölti a karácsonyestét.

A novella terjedelméből következik, hogy a leginkább lényeges elemekre szorítkozik, s ebben a párbeszédek hitelessége kulcsfontosságú. Egyszerre meghittek és életszerűek. A novella végén az írónak eszébe jut az a lehetőség, hogy a barátja az egész karácsonyi történetet csak kitalálta: „Majdnem megkérdeztem, de rájöttem, hogy úgysem árulná el. Elhitetett velem valamit, és most csak ez számít.” Az elbeszélő hitelességét annak visszavonásával képes még jobban nyomatékosítani. A vallomásosságot, a történet hitelességét tovább fokozza, hogy az író a történet kezdetén tisztázza, morális megfontolásból álnevet használ: „megkért, hogy ne használjam az igazi nevét”. Az alkotóműhelybe bevont olvasó számára meglepő lehet az árulás, hazugság és csalás körül kibontakozó erkölcsi kérdésekkel szembesülni, amelyek a művészeti tevékenység miatt jelentkeznek a novella mindkét szereplője életében. „– A művészetért mindent, mi? – Azt azért nem mondanám. De végül is jó hasznát láttad a fényképezőgépnek.”

A novella két főszereplőjének beszélgetése ugyan természetes, életszerű, ám ez nem akadályozza meg a történet allegorikus síkjának érvényesülését, melyben a művészeti ágak közti párbeszédé és általában a művészeté a főszerep. A novellához képest a film bemutatja Paul Benjamin életének hátterét is, aminek köszönhetően további mellékszereplők történetét is megismerjük. Auggie Wren üzlete állandó helyszín, és a fényképalbumok is előkerülnek a járókelőkről készült fényképekkel. A filmben Auster mintha a novellából kimaradt részletezést, karakterkidolgozást pótolná, és mindeközben a város is hangsúlyos szerepet kap, sőt a film a nyolcvanas évek Amerikájáról is érzékletes képet formál. Így a film az amerikai posztmodern nagyregényeket idézi meg. Paul Auster regényeinek fogadtatásáról Hegyi Pál monográfiájának legfontosabb állítása, hogy a kritika tévesen sorolta a posztmodern első hullámába a szerző munkásságát.[1] Ezzel magyarázható szerinte az is, hogy bár tizenhárom regénye jelent meg magyarul, kritikai fogadtatása szegényes. Legutóbbi, tavaly megjelent könyvében Hegyi nagyobb történeti korszakokon átívelő kapcsolatok segítségével vázolja az amerikai művészetben a fenséges esztétikai minőségének jelenlétét.[2] Paul Auster műveit például a tizenkilencedik század közepének amerikai tájképfestő iskolájához, az európai impresszionizmussal rokon törekvésű, az akadémizmussal szakító Hudson River festőiskola luminista (fényre összpontosító) stílusával kapcsolja össze. A franciaországi, barbizoni festőiskolát megjárt Paál László festészetéhez hasonlítja amerikai kortársát, Ralph Albert Blakelock lumisita festőt, akinek Holdfény című festményéről Paul Auster Holdpalota című regényében írt ekfrázist – ez a festmény szerepel Hegyinek Az amerikai fenségesről írt könyve borítóján is.

Paul Auster képzőművészeti érdeklődéséről tanúskodik az Auggie Wren karácsonya is. A fotósorozat, melyet a nem hivatásos fényképész készít, s amit az író Paul Benjamin elsőre nem is tekint valódi művészetnek, a konceptuális fotósorozatok formai és elvi jegyeit követi. Nagyon hasonló a koncepció például Bernadette Meyer 1971 nyarán készült fotósorozatához, amelyről korábban volt szó. [https://1749.hu/fuggo/essze/1971-juliusa-new-yorkban-bernadette-mayer-memory.html] Auggie története éppen egy évvel később, 1972 nyarán vette kezdetét a bolti lopással. A novella egy részében a műről való beszélgetést olvashatjuk, pontosabban azt, ahogy az író először nem tudja, mit gondoljon róla: „Miközben lapozgattam és tanulmányoztam a fotókat, nem tudtam, mire véljem az egészet. Első gondolatom az volt, hogy ez a legfurcsább, legelképesztőbb gyűjtemény, amit valaha láttam. Minden fénykép egyforma volt. Az egész dolgot az ismétlés bénító támadásaként lehetett értékelni. Ugyanaz az utca, ugyanazok a házak ismétlődtek minden fényképen. Egy halom kép hagymázas monotóniája. Fogalmam sem volt, mit mondjak Auggie-nak. Továbblapoztam, színlelt elismeréssel bólogattam.” Majd rájön, „Auggie pontosan tudja, mit csinál”. Ez lesz annak a kulcsa annak, hogy művészként tekint a trafikos barátjára.  Paul Auster itt a hatvanas-hetvenes évek művészetének kritikai befogadását jeleníti meg a két főszereplő segítségével. A Viselnéd a szemem című antológiában megjelent írások is ezt az irodalmi hagyományt őrzik. Így Paul Auster sokkal szorosabban kapcsolódik a hatvanas és hetvenes évek művészetének alapkérdéseihez ebben a novellájában, mint azt a legnépszerűbb, legismertebb regényei alapján gondolhatjuk. Még egy alátámasztást nyer Hegyi Pál hipotézise, miszerint a Paul Auster recepcióját torzítja az, hogy néhány regénye felülreprezentálttá vált a kritikában.

Paul Auster: Auggie Wren karácsonya, ford. Gyukics Gábor. In: Viselnéd a szemem, ford. Gyukics Gábor, szerk. Domokos Johanna, L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2021., 30–37.

(első megjelenés: Nagyvilág 1998/11-12)

Paul Auster: Auggie Wran’s Christmas Story. In: The New York Times, 1990. Christmas day issue.

*

Jegyzetek:

[1] Hegyi Pál: Fehér terek – Paul Auster. Szeged, AMERICANA eBooks, 2016.

[2] Hegyi Pál: Az amerikai fenségesről – A puritanizmustól a metamodernig. Budapest, Eötvös Kiadó, 2021.

Az esszé szerzőjéről
Simon Bettina (1990)

Költő, író. Kötete: Strand (JAK ̶ Magvető, 2018)

Kapcsolódó
Az átmenet kényelmetlen helyein (Kutasy Mercédesz: Párduc márványlapon)
Simon Bettina (1990) | 2022.05.20.